Anyám, én nem ilyen lovat akartam...! (beszélgetős fórum)

Na ez az, amit tiszta fejjel végig kell gondolni...

Tényleg nem fog velem így beszélni? Tényleg nem fogja velem is ezt csinálni? Esetleg megér egy próbát a hasonló helyzet kialakítása, hogy milyen a reakciója felém...

Persze, én is "szerelmes" vagyok Bruce Willisbe, pedig nem ismerem, de lehet nem lennék, ha ismerném:)

Igen "mindenkinek igaza van, még a szar is le van szarva" ahogy Őze Lajos mondta a Megáll az időben és így is van amúgy.

A szerelem, ja én is rengeteget gondokodom ezen hogy megéri-e az igazi viharos szerelem azt a szenvedést amivel jár. Mert amíg van az csodálatos érzés, de mikor vége akkor meg belehalsz szó szerint. Arra jutok általában hogy megéri mert a másik verzió hogy falakat építesz és nem hagyod magad sérülni, de akkor sivárabb lesz az életed az nem is kérdés.

Igen, ilyenket idegességében gondol az ember persze "minek mentem hozzá" "mit keres melletem eza nő" "hogy nem láttam mennyire más".

Én mindig oda jutok ezekkel kapcsolatban amit egy barátom mond hogy "elfogadó szeretet". Nincs más csak ez a szerelem után ami egymás mellett tart végül. Szereted és elfogadod a másikat olyannak amilyen, szereted azért amiért szeretni lehet és elfogadod a hülyeségeit amik megőrjítenek. Ez van:-)

Vagy az van amit Popper Péter is mond meg a buddhisták is hogy semmi nem tart örökké. És akkor elmegy az ember és kezdi valaki mással megint.

Ekkor jön be a képbe a jóban rosszban.

Vitatkozhatunk apróságokon: miért nem porszívózol te, miért felejtetted el, hogy hová tetted?, de amikor betoppan az igazán nagy probléma, akkor össze kell fogni, meg kell oldani és nem egymásra kell mutogatni, egymást hibáztatni.

Én azt, hogy felmerül bennem a kérdés, hogy miért mentem hozzá, már rossz ómennek nevezem, mert akkor úgy gondolom, hogy ez kb, az utolsó csepp és előtte már csöpögtetve, de megjelentek a gondok.

És azt is gondolom, hogy ebben az esetben már nem csak elképzelésnek kellene lennie a "miért mentem hozzá" nak, hanem tetteknek kell követnie.

Igen, így lenne jó. De én az eddigi szerelmeimbe többnyire már akkor bele voltam zúgva mikor kb. azt sem tudtam ki ez az ember. Klasszikus hülyeség, rávetítettem egy képet, hogy biztos "Ő" az, biztos ilyen, biztos olyan, biztos tökéletes:-) Utána persze ahogy megismered már látod hogy nem egészen, akkor jön az, hogy de velem biztos más lesz, velem majd nem beszél így, nem viselkedik így mint ahogy másokkal hallom, látom.

Volt egy lány pl. az egyetemen, már akkor szerelmesek voltunk egymásba mikor még alig szóltunk egymáshoz, a "szia"-n kívül csak bámultuk egymást órákon.

Na igen, 30 éves koráig rengeteget változik. Ezt magamon is tapasztalom. Én ha 18 évesen hozzámentem volna, ahhoz akiért akkor odavoltam, ma már elvált nő lennék.

Nem olyan világban élünk, mint nagyszüleink éltek. Akkor szerintem nem is nagyon agyaltak olyanokon, mint manapaság akár itt a Hoxán: nem elég a szex, megcsal, hármas szex stb...

És a másik, hogy ma már kevésbé tolerálunk is, csupa ego ütközik. Emiatt sem működnek a kapcsolatok. Ritkán van az hogy kölcsönös tisztelet legyen egy kapcsolatban. Általában vagy az van, hogy tűrsz, tűrsz, vagy menekülsz.

Én is utálom nagyon.

A másik gond: az emberek saját magukat sem ismerik. Úgy gondolják, úgy kell élniük mint másnak, de nem mindenkinek ugyanaz jó. Ráadásul az ember 30 éves koráig rengeteget változik, és nem biztos, hogy 2 ember ugyanabba az irányba fejlődik.

Valamikor kialakul bennünk a minta/ideál, akit el tudunk képzelni életen át mellettünk élő társnak és ezt ha nem tudunk róla, akkor is hordozzuk magunkban. Őt keressük.

Ez az érzés, amiről írsz (szerelem), egy idő után alakul ki és ez idő alatt látnunk kell, hogy az illető az e, akit mi akarunk. Nincs egyik pillanatról a másikra kialakuló szerelem. Ez szerintem csak pont annak a tininek az elképzelése, ami azért van, mert sokan azt mondják, hogy ez így van. Ezt el is hisszük egy bizonyos korig, de rá kell jönnünk, hogy ez, amiről hallunk, nem igaz. A társban, aki valóban az akit elképzeltünk, mindenben olyannak kell lennie, mint ami a tudatalattinkban el van raktározva.

Megtetszik egy fiú, akivel együtt járok, szeretek vele lenni, de nem vagyok szerelmes. Szerelmes majd később leszek, amikor már ismerem és tudom, hogy ő az akit elképzeltem.

Nem, nem ölöm meg magamban ezt az érzést, csak tisztában vagyok vele, hogy ez még nem a szerelem. Nézegetem, ízlelgetem, kiismerem, stb., hogy biztos legyek benne, hogy ő az e akit elképzeltem.

Ha nem tovább lépek, ha igen akkor hagyom az érzést elhatalmasodni magamon, de még mindig nyitott szemmel járok, nehogy benézzek valamit.

Szerintem anyagi okok is belejátszanak, egyedül sokkal nehezebb megélni. Ma Magyarországon sok embernek esélytelen. Biztos, hogy ez is oka sokszor a megalkuvásnak.

Vagy csak nem akar lejjebb adni az igényeiből, nehogymá ne mehessen hetente fodrászhoz pl.

Pont ezeket nem értem meg.

Tudom a minta, az önbizalom hiánya és a félelmek, de nem értem meg, hogy valaki miért ragad le a tini korban?

Tiniként elhisszük, hogy ennek így kell történnie, hiszen azt láthatom a környezetemben, hogy a pasit kiszolgálják a nők, eltűrik nekik a baromságait, de később, amikor eltelik egy pár év, már okosodunk annyit, hogy felismerjük, nem feltétlenül kell így élni. Ha saját magamnak hazudok, akkor azt tudom is, hogy ez hazugság, hiszen ott van előttem az igazság...jobb egy olyan társsal élni, aki tönkre tesz minket? Miért? Én inkább az egyedül létet választanám. Gyereke pedig úgy is lehet egy nőnek, hogy nem él a férfivel, akitől a gyereke van.

Miért fél valaki a magányosságtól? A saját igényeinkért meg kell tenni mindent, így ha nincs velünk együtt élő társ, akkor lehetnek nagyon jó barátok vagy együtt a kettő. Azt sem értem, hogy miért gondolják sokan, hogy ha van társuk, nem kellenek barátok.

Írásod további kérdéseket hozott elő bennem.

Az egészről egyébként azt gondolom, hogy azok a nők, férfiak, akik későn jönnek rá, hogy mellényúltak, leragadtak a tinikori felfogásuknál.

Elnézést azoktól, akik ilyen kapcsolatban élnek, de azt figyeltem meg az ismerőseim között, hogy az agyi fejlődésük az esetleges felsőfokú végzettségük ellenére nem teljesedett ki...

Szerintem annyira jó maga az az érzés mármint a szerelem meg annyira akarja a másikat olyankor az ember hogy félredob mindent. De hiszen ez maga szerelem, olyankor nem normálisan működik valaki, őrültségeket csinál, kivetkőzik magából. Mindent felülír az érzés.

Én meg pont azt nem értem hogy képes valaki észérvekkel kőkeményen megölni magában ezt az érzést és azt mondani, beleszerettem de nem felel meg nekem ezért, ezért meg ezért és lelépek. Amúgy ez utóbbi a jó magatartás az tény mert akik ilyenek azok kevesebbet sérülnek jóval, de én nemigen vagyok képes erre.

Az emberek nagyon jól tudnak hazudni saját maguknak. Elhitetik magukkal, hogy jó ez nekik, nem nagy a baj. Ezt sokáig lehet csinálni, de megvan az ára. Saját magamról tudom sajnos.

Ha szétnézek hihetetlenül össze nem illő párokat látok, és általában a nő az, aki durva kompromisszumot köt. Úgy gondolja, ez is jobb, mint egyedül lenni, és úgyse érdemel jobbat. Nem hisz magában, nem ismeri önmagát. Gyanítom, az okok közt van a gyerek utáni vágy, a félelem az egyedülléttől is.

Miért? Te mellényúltál?

Sokat gondolkodok rajta, hogy miért történik ez. Én nem hiszek abban, hogy a szerelem elvakít, mert ugye az agyunk akkor is meg van és tudunk gondolkodni. Az, hogy valaki miért nem akar gondolkodni, amikor szerelmes lesz, nekem felfoghatatlan.

Azt sem hiszem el, hogy valaki hosszú időn át leplezni tudná igazi énjét, azaz ha valakivel gond van, akkor az nem egyik pillanatról a másikra derül ki. Azt sem értem, hogy miért gondolja azt valaki, hogy valakit meg tud változtatni.

Elmondhatná valaki, hogy miért vannak ezek...