Amputáció (beszélgetős fórum)
Sára, itt legalább tudunk beszélgetni. Jó, hogy nem fordulsz magadba! Hátha sikerül majd a lakóhelyeden néhány emberkét magad köré gyűjtened!
Mi nemrég voltunk egy baráti talákozón, ott a "kétlábúak"-kal sikerült beszélgetni a kerekesszékről is. Néhányukon azért érződött, hogy nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy a székben ülő nem beteg, nem pátyolgatni való.Én azt is megfigyeltem már, hogy kényelmetlen egy kerekesszékessel beszélgetniük, mert le kell nézni rá. Amint a kétlábú szintén leül, már nincs gond. Igaz, találkoztam már kerekesszékessel, aki megkeseredett, szinte harapós volt, és elriasztotta a jó szándékkal közeledőt is. Ebben a témában is nehéz okosnak lenni, de az empátia mindenképpen fontos.
Sziasztok!
Régóta olvasgatok a fórumon de csak most regisztráltam. 3 éve volt egy balesetem ahol elvasztettem a lábszáramat. 32 éves vagyok. Nem tagadom az első gondolatom az őngyilkosság volt. De azóta megtanultanm így élni. Dolgozom egy irodában,egyedül élek,társaságba járok. De szeretnék ismerkedni akár barátságból is lányokkal,fiukkal. Akiket nem riaszt az állapotom.
Sára
Igen, amikor megláttam, mi lett a lábamból (mi maradt) akkor elöször én is ki voltam akadva.
Alig vártam, hogy lábra állhassak, és megtudjam, mit tudok megcsinálni. Pár nap alatt már a lépcsőket jártam a kórházban. Aztán hónapokkal késöbb a protézis. Én állandóan menni akartam. Fájt, nyomott, de akkor is...
"...hogy a családunknak nem csak teher vagyunk."
Úristen, mennyi ideig éreztem ezt... :/
Teljesen egyetértek veled. Engem is ez motivált leginkább, hogy minél előbb összeszedjem magam.
Szerencsére erre kicsi az esélyed, ha mindent betartasz.
Egyébként teljesen más lelkileg. Nekem gyorsan megvolt, Te meg évekig "készülsz" rá.
Vonatbalesetem volt, sajnos már a helyszínen levágta a lábam. Ne lehetett visszavarrni, a kórházban csonkolták.
Hogy éltem meg? Rettenetesen féltem, milyen lesz így élni. Aztán megtanultam a kisebb-nagyobb trükköket, módszereket. Aztán műlábam is lett!
Ma már elég jól és problémamentesen használom és élek.
Nem mintha sokat vesztenél vele, de próbáld úgy, hogy először ezt bemásolni a felső címsorba:
Ez az "eztfigyeld.com" oldalon a kilencedik lap. Ott lefelé görgetve keresd a "Nincs lehetetlen!" című képet.
"Vagy egy sarokban ül, és élete végéig sajnálja magát, hagyja hogy mások is sajnálják, vagy küzd, és megtölti élményekkel az életét. "
Ez egy nagyon fontos mondat!
Nekem csak a bal bokám van elmerevítve, szóval megvan még mind a két lábam.
De tudom, milyen érzés az, hogy "vannak jó, és rosszabb" napok...
Van olyan, hogy egyik nap kitakarítom a lakást, és másnap nem tudok járni, esetleg még harmadnap is csak segítséggel.
Az ember maga dönt arról, miként éli le az életét. Vagy egy sarokban ül, és élete végéig sajnálja magát, hagyja hogy mások is sajnálják, vagy küzd, és megtölti élményekkel az életét.
Igaz, nekünk kétszer-háromszor annyit kell keccsölni mindenért, éppen ezért dicsőség, ha felülkerekedünk a dolgokon. Még ha csak annyi is az egész, hogy megváltozott állapotunkban újra megtanuljunk segítség nélkül egy-két lépést tenni, vagy újra biciklizni.
Mindenkinek jó egészséget, szép napot kívánok! :)
Baleset után nyilván más, hiszen valahogyan magát az odavezető bajt is fel kell dolgozni, legyen az baleset vagy betegség.
Nekünk annyival már könnyebb, hogy a járásképtelenség nem most kezdődött, hanem már régebben fennálló állapot.
Én ismerek egy férfit, akinek baleset miatt amputálták a lábát. Olyan szinten összeszedte magát, hogy senki nem mondaná el róla, hogy végtaghiányos!
Kutyákat tenyészt, ő maga hordja - kerékpárral!!! - futtatni a kutyát, és felvették az edzőterembe, ahol edzi a fiúkat. Nem tudom, mennyire vannak fájdalmai, mert tapintatlanságnak éreztem megkérdezni tőle. Viszont szerintem ezek feldolgozásában rengeteget segíthet az is, hogy az ember mennyire erős lelkileg, és mennyire akar beilleszkedni az új életformába.
Guruljka, minden jót kívánok nektek! Én úgy érzem, hogy a férjedben is megvan az erő, hogy a körülményekhez képest teljes életet éljen!