Szóbeli bántalmazás-fizikai bántalmazás = ? (beszélgetős fórum)

Megoldás: ne csak a ygerek verje a másikat, hanem a tanár is.

Nekem szörnyű amit leírtál, kínlódás, embertelen. Sose adnám ilyen helyre a gyerekemet.

Nem rémálom volt, hanem fegyelem. Aki egyéniség, az akkor is kitűnik a többi közül, ha köpeny, egyenruha van rajta.

50-80 évvel ezelőtt is (nyilván) kevés gyakorlattal kezdtek a pályakezdő pedagógusok. Annyi a különbség, hogy akkor nagyságrendekkel kevesebb volt a „tanulási problémás”, deviáns gyerek.

Ma délelőtt olvastam, de már sehogy sem találom azt a fórumot (talán törölve lett), ahol egy anyuka arról írt, hogy napi szinten bántalmazza az elsős kisfiát egy („kisebbségi”) osztálytársa. A tanító néni nem tesz semmit, mert fél a gyerek pereputtyától, akikkel az anyuka sem tudott szépen szót érteni. Na szóval, a bajok itt kezdődnek!

Aki nem símul bele az átlagba annak nehéz sajnos :(

Nem tudok ötletet adni...

Rémálom... Egyenköpenyben egyengyerekek, aki kilóg a sorból azt lenyesik.

Aki nem tudott, az hülye volt? Vagy esetleg diszlexiás, hiperaktív... Könnyebb hülyének nevezni, az igaz.

Először a tanárképzpst kellene megváltoztatni, nevetséges, hogy alig van gyakorlatuk mikor kikerülnek az egyetemről. Vannak módszerek, amik működnek, és tanárok is akik alkalmazni tudják, sajnos kevesen.

Az ókori görögök sok mindennek lerakták az alapjait, de az idő bizonyos vonatkozásokban eljárt felettük. Siránkozásnak nincs helye, tenni kell!

A főnök munkahelyi fizikai büntetése rossz példa. (Ilyenről én nem is hallottam.) Ezer más eszköz van a kezében. Sajnos. Pl. mobbing.

"Az baj, hogy a tanárok kezében nincs eszköz a fegyelmezésre". Ebben maximálisan egyetértek veled.

Érdekes, annak idején, az elméleti órákon nem tudtunk rosszalkodni, mert hátratett kézzel kellett hallgatni a tanító nénit. Se perc alatt lebukott, aki elővette a kezét. És bőven elég volt a tanító egyetlen pillantása, hogy a gyerek ne zavarja meg a tanítást. És képesek voltunk 10-20 percig hátratett kézzel ülni, és figyelni az oktatásra. Aki meg ennek ellenére megbukott, vagy az átlag alatt teljesített, az vagy hülye volt, vagy becsukta a fülét, vagy inkább a madarak csicsergését hallgatta, vagy mit tudom én, mi módon állt ellen a tanításnak.

Kíváncsi lennék, ha bevezetnék (a szerintem helyes köpenyviseléshez hasonlóan) ezt a hátgerincnek is jót tevő módszert, hogyan lehetne érvényt szerezni a túlontúl (hiper)aktív gyerekek fegyelmezésére. Gyanítom: sehogy.

Köszönöm...

Nyilván, a gyermekek esete teljesen más, és az a bizonyos mondat, ami rajtam segített, az ő esetükre nem segítség.

Csak a magam példáját tudtam elmondani.

Valóban nagyon nehéz egy ilyen döntést meghozni, én legalább egy évig érlelgettem magamban a dolgot. Oda eljutni, hogy a konfliktusok után ne azon járjon az agyam, hogy mit csinálhatnék még jobban, hanem azon, hogy hogyan tudnék ennek véget vetni. Mert minden egyes konfliktusnál elhittem, hogy én rontottam el valamit...pedig akkor már a szivemet-lelkemet is odaadtam...

A volt párom egy általa elképzelt nővé akart formálni, és én 18!! évig hagytam ezt. Teljesen ellehetetlenültem mellette. Talán annyiból voltam könnyebb helyzetben, hogy nem lett gyerekünk.

Segíteni? Nem is tudom...talán az ilyen nőnek a kendőzetlen őszinteség lehet a legnagyobb segítség-mondom ezt úgy, hogy sokáig én sem hallottam meg, mit mond a családom.

Egyetértek Veled, valóban nincs értelme a verésnek...és ha továbbgondolm, amit írtál, miért kell valakinek a hatalmát bizonyítani egy másik ember előtt? A társam, a gyerekem előtt? Nem az a beteg, aki ezt elszenvedi, hanem az, aki ezt akarja gyakorolni a másik felett...

És még valami: én, a "hülye" a válás után önállóan vettem egy házikót, fúrtam, faragtam, szépítgettem, nyögtem a hitelét, mesterekkel tárgyaltam, középvezető lettem a munkahelyemen, lett egy csodás társam, szültem egy gyereket...és Ő, a nagytudású? azóta a 3. nővel él együtt, volt olyan tél, hogy annyi pénze sem volt, hogy befűtsön, a gyönyörű veteményes kertet azóta gyom lepi...akkor ki is a hülye?

S miért is csináljuk ezt sokan, éveken keresztül? Akkor azt gondoltam: itt van mindenem, a két kezem munkája, hogy is hagyhatnám itt? Hova is mehetnék, amikor nincs már munkahelyem, nem én kezelem a pénzt... ehhez kellenek a barátok, a maradék emberi kapcsolatok-ha még vannak...és kell egy utolsó csepp, amikor az ember már nem mérlegel...

Sok minden kavarog még a fejemben. Bízom benne, hogy ha a gondolat megszületik, onnan már talán van kiút mindenkinek, aki bennreked egy ilyen lelki-fizikai bántalmazós kapcsolatban.

Én pontosan ugyanilyen helyzetben voltam.

20 éevsen mentem hozzá a férjemhez, ő 11 évvel volt idősebb nálam. Felnéztem rá, felnőtt férfi volt, célokkal, tervekkel. A jövőmet láttam benne, szerelmes voltam belé. Ő is szeretett, és ő már akkor tudta valószinű, hogy megtalálta azt a tárgyat, amit a tulajdonává tesz, mondjuk egy házassággal. Ő akarta nagyon a házasságot, én meg persze örültem, hogy egy ilyen pasi engem szeret és még el is vesz feleségül.

Mig a szüleimnél laktunk, addig telejsen normálisan viselkedett. Ahogy felépült a házunk és beköltöztünk, teljesen kifordult magából és én csak néztem, hogy Atyaúristen, ki ez az ember??

De már nem volt vissza út. Terhes voltam és családot akartunk. Én reménykedtem, hogy majd jobb lesz, és ő is tartotta bennem a reményt. nem lett jobb, de közben hosszú, hosszú évek teltek el. Hosszú történet ez..

"Olyan nincs, hogy valaki el tudja rejteni az igazi jellemét és olyat sem tudok elképzelni, hogy a rózsaszín köd annyira leplezi ezt a tulajdonságát a másiknak, hogy nem veszik észre."

De bizony, VAN ILYEN!! VAN!

Az én férjem is ilyen volt. Amíg a szüleimnél laktunk, addig normális volt, meghúzta magát, senki sem gondolta, hogy miíylen ember. Azután, miután felépült a házunk, és beköltöztünk, szinte azonnal megmutatta, ki is ő valójában. Egy teljesen más ember állt előttem. Teljesen kifordult önmagából, - ez az ő háza, ezt ő épitette, itt ő van otthon- ekkor megmutatta az igazi valóját.

Szóval igen, el tudta rejteni az igazi énjét, és ráadásul 3 évig tette ezt. Igen, megtörtént.

De mikor ez kiderült számomra, akkor már terhes voltam a nagyobbik lányommal, és teljesen rá votlam utalva, mivel fizetésem nem volt, veszélyezetett terhes voltam. Senki nem hitt nekem, mivel az " egy áldott jó ember", hogy mondhatom azt, hogy ordibál velem, és megaláz.. Igen, nekem sem hittek, mert mások előtt sosem viselkedett úgy, mint otthon, kettesben.

Valahol olvastam,hogy mindenkivel úgy bánnak ,ahogy hagyja.Számomra ez egy ítélkező megnyilvánulás főleg egy elnyomott gyerek esetében,de gondol mindenki amit gondol.

Nekem a szakmunkássulis negatív élményeim voltak nehezek. .Ez a történet egy vidéki suliban történt.

Nem ismertem senkit ott meg szegről végről ismert mindenki mindenkit.Úgy éreztem hátrányba vagyok.Alul voltam öltözve ott meg a többség jól állt anyagilag legalábbis kívülről úgy láttam pedig,,csak" szakmunkássuli volt.

Már az elején is úgy fogadtak beleértve a tanárokat is ,hogy minek mentem oda meg csak tőlem kérdezte meg az oktató miért az az adott szakmát választottam.A társaság nagyon homogén és rafinált ill.alattomos társaság volt legalábbis az én szemembe.Ha megkínáltak valamivel és elfogadtam akkor mindenkinek azt mondták,hogy kértem.Azóta sem szeretek senkitől elfogadni semmit.Egyszer bejött velem egyik osztálytársnőm a boltba és véletlenül direkt beleejtett óvatosan egy rágót a táskámba amit nem tudtam kezelni .Azóta is egyedül járok vásárolni.

A tanárok is hátrányosan megkülönböztettek engem.Amit a többi gyereknek elnéztek azt nekem nem.Biztos a suliba is volt hiba.Diktatórikus volt kissé olyan komcsis.

Úgy terrorizáltak a társak,hogy ne adjam önmagam beleértve a tanárokat is..Ha kicsit megemeltem a hangom mert mérges voltam akkor 12-en körbevettek és kikérték maguknak a normális hangnemet de ők velem mint a kutyával.A tanár azt mondta azért nem barátkoznak velem mert égetem őket.A koliba meg nem kapnak utánam egy fillért sem mert később lettem kolis.Sok roma is járt a suliba de nem szokott velük se bajom lenni a való életbe.Sokszor úgy viselkedett velem mindenki mint egy csőcselékkel mint akinek se annya se apja.A párom szerint ez az előítéletek egyik megnyilvánulása meg felér egy antiszemitizmussal.

Ilyesmi nem történt velem máshol.Általában közvetlen embernek tartanak és ha elmesélem bárkinek ezt a történetet nem nézik ki belőlem.

,,Fiatalságunk [...] rosszul nevelt, fittyet hány a tekintélyre és semmiféle tiszteletet nem tanúsít az idősek iránt. Manapság fiaink [...] nem állnak fel, amikor a helyiségbe belép egy idős ember, feleselnek a szüleikkel és fecsegnek ahelyett, hogy dolgoznának. Egyszerűen kiállhatatlanok.''

,,Nem táplálok többé semmiféle reményt országunk jövőjét illetően, ha holnap a mai fiatalság kerül hatalomra, mert ez a fiatalság kibírhatatlan, nem ismer mértéket, egyszerűen rettenetes.''

,,A világ válságos helyzetbe került. A gyermekek nem hallgatnak többé a szüleikre. Nem lehet messze a világ vége.''

,,A fiatalság velejéig romlott. A fiatalok elvetemültek és semmirekellők. Sohasem lesznek olyanok, mint a régi idők fiatalsága. A mai fiatalok nem lesznek képesek megőrizni kultúránkat.''

ezek az idézetek Szókratésztöl, Hésziodosztól, egy egyiptomi szerzetestöl (2000 éve!!) és egy babilonban talált agyagtábláról származnak (több mint 3000 éves!!)

tehát igaza van Pms1-nek, a fiatalok szapulása valóban többezer éves szöveg :-)

Nem értem miért asszociálnak sokan azonnal a gyerekek verésére...

Igen, bele tartozik ebbe a kategóriába.

Azt mondjuk volt és lesz. Hát ne legyen...

Nem érdemli meg egyetlen emberi lény sem azt hogy megüssék ( de állat sem )

Nem az ütéssel vagy akár szóbeli megalázással kell a hatalmunkat bizonyitani.

És a hozott minta..jaj istenem..de sokan is vagyunk akik ez miatt nem tudunk szabadulni igazán. Ezért félünk, mert ezt hallottuk..ugye..ezt? Mert úgyse vagy jó semmire...neked úgysem fog sikerülni...

És még mellette esetleg fizikailag is sérüléseket szenvedünk... akkor hogyan is vágunk neki egy felnőtt életnek?

Nagyon nehéz kilépni..

fr.andi ez nagyon tetszett:

"mindenkivel úgy bánnak, ahogy hagyja, hogy bánjanak vele és mindenkivel úgy beszélnek, ahogy hagyja, hogy beszéljenek vele."

Ez legyen a példa mindenkinek.

De nagyon jó lenne ha segítség jönne bárhonnan is. Mert nehéz, rettenetesen nehéz...

Én két éve mondtam ki hogy vége, nem tűröm tovább...azóta az életem? nulla.. talán most kezd egy kis remény jönni...talán már hetek múlva élhetem az életem a kislányomma együtt... és csak remélni tudom, hogy túl sok nyomot nem hagyott benne..és remélhetem hogy időben léptem, hogy ne ezt a mintát kövesse... hogy teljes és egészséges életet tudjon élni...

De igaz, olvass régi szerzőket, már az ókori görögök is ezen siránkoztak. Olvastam a cikket, arról is ez volt a véleményem, siránkozás a köbön.

Igen, a gyereknek az az iskola ami a felnőttnek a munkahely. te elfogadod, hogy a főnöködnek joga van fizikailag büntetni? Én nem.

A fegyelmezés nem egyenlő a veréssel, ütéssel, az erőszak semmit nem old meg. Az baj, hogy a tanárok kezében nincs eszköz a fegyelmezésre, de az erőszak nem jó eszköz.

Nagyon egyetértek! A gyereknek az iskola az, ami a szülőnek a munkahely: ideje nagyobb részét ott tölti; ott éri a legtöbb hatás. S azoknak a tanári körmösöknek, füleseknek nem a fájdalomokozás volt a célja, hanem a fegyelmezés.

Azért romlik egyre jobban a fiatal generáció "magatartása", mert szinte senki nincs, aki fegyelmezné őket. A szülő örül, hogy elő tudja teremteni a normális élethez való feltételeket, a tanárok keze pedig meg van kötve.

Pms1: nem igaz, hogy "Az ezeka mai fiatalok szöveg több ezer éves már :D Mindig az akkori öregektől lehetett hallani."

Olvasd el a majasoseband által írt, "Kérdőjeles állapotok uralkodnak a fejekben", című cikket, s a hozzászólásokat! Majdhogynem a cikkíró fejét vették, hogy 22 éves(!) létére megkérdőjelezi a renitens tinik életvitelét.

Amikor én szerelmes lettem, 20 évesen, azt hittem, megtaláltam az igazit. Az igazit, aki mindig mindenre megmondta a tutit, aki olyan édesen kérte, hogy ne hordjak rózsaszínt az ő kedvéért, hogy ne festessem vörösre a hajam az ő kedvéért, és még sorolhatnám, mennyi mindent megtettem az ő kedvéért. Aztán egyszercsak eltűntem ÉN-nek lenni. Minden úgy volt jó, ahogy ő elgondolta, ha volt önálló ötletem azt mondta: "jaj kicsim, te olyan hülye vagy..." Mentem utána a nagy büdös semmibe, egy tanyára, ahol a fenekem látszott csak ki a földből. Egyetlen elfoglaltságomat gyűlölte, és amikor elmentem otthonról azt mondta, jó lenne ha vége lenne ennek a sz@r énekkarnak. Kiléptem a munkahelyemről, hohy otthon többet tudjak dolgozni, és még sorolhatnám. A végén már abban sem voltam biztos, hogy bezártam-e az ajtót, és egy tankolást sem voltam képes önállóan elvégezni...mert elhittem, hogy hülye vagyok!

Hát így kezdődik Kedves Hozzászólók, akik nem tudjátok, milyen egy ilyen nő élete.

Aztán egyszercsak elhívtak egy felsőfokú szakképzésre: mentálhigiéne! Az anyám segítségével és a takarításből összegyűjtött pénzemből elvégeztem a képzést. Ott hasított belém egy mondat:mindenkivel úgy bánnak, ahogy hagyja, hogy bánjanak vele és mindenkivel úgy beszélnek, ahogy hagyja, hogy beszéljenek vele.

Hónapokig kattogott az agyamban ez a mondat, és egyszer egy vita után szívdobogva, gombóccal a torkomban nagyon határozottan azt mondtam: ne mond nekem azt többet, hogy hülye vagyok.

4 év telt el azóta. Elköltöztem, barátoknál aludtam, a ruháim és a dolgaim 4 helyen voltak elraktározva, dobozból öltöztem, 3 kiflire volt pénzem/nap, DE: megcsináltam! Kiléptem ebből a helyzetből, és ha visszanézek, én is azt kérdezem, hogy lehettem ennyire vak!

Az én szüleim nem bántották egymást, de rossz házasságban éltek, életük végéig. Nekem ez volt a minta: mindegy, milyen, ez van. Nem kaptam mintát a változtatáshoz.

Ma már egy olyan házasságban élek, ahol olyannak szeretnek, amilyen vagyok, nincs ennél boldogabb érzés!

Igen, ezt szoktuk mondani. Ez a hozott minta és azt gondolják, hogy ez a természetes, mindenki így él.

Ez igaz lehetne sok-sok évvel ezelőttig, de ma már sokat hallhatnak arról, hogy ez nem természetes, ennek nem kell így lennie, akkor miért maradnak benne egy ilyen kapcsolatban. Nem hiszem, hogy erre mi, akik nem bántalmazottak vagyunk, tudnánk válaszolni.

Azt gondolnám, hogy aki ebben nőtt fel, annak pont tudnia kell, hogy ez rossz és épp ezért nem szabadna belemennie egy ilyen életbe, nem?

Szerintem ez a fórum most több úton kalandozik, de szeretnék mindkét fővonalhoz csatlakozni.

Anyukám sohasem vert meg. Nem volt szüksége rá, tudott olyan tekintélyt szerezni a szavainak, hogy hallgattunk rá én és az öcsém. Mellesleg tanított is hosszú évtizedeken keresztül. A példája is bizonyíték, hogy lehet másképpen is nevelni. Apukámtól már kaptam 1-2 alkalommal, de az mindig csak dühöt váltott ki belőlem, és semmi jó nem származott belőle.

Abban egyetértek, hogy mostanság kicsit túl liberálisra veszik az oktatást és ezzel a tanár tekintélye csorbul és így nehezebb a nebulókra hatni. Ettől függetlenül hiszem, hogy bár kell a hivatalos támogatás hozzá, a tekintély és hitelességet nem azzal lehet megszerezni, hogy valaki napi rendszerességgel püföli a diákot. Ez nem volt így mikor én jártam iskolába (70, 80-as évek) és működött.

A családi erőszak témájával egy közeli barátnőm segítségével kerültem kapcsolatba, aki sokáig évekig élt egy ilyen kapcsolatban és nem kis erőfeszítésébe került, több próbálkozás után, megszabadulni belőle. Sajnos nem mindenkin látszik, hogy mi rejtőzik benne; így volt ez az ő élete párjával is és ha bármi jelét adta volna. Addig nem is volt baj, míg meg nem született az első - apja által is akart - gyermek, de ahogy anyuka egyre jobban kiszolgáltatottá vált, a helyzet csak rosszabb lett. Ő egy ideig abban reménykedett, hogy javul a helyzet, a családja előtt meg szégyelte a dolgokat (nem is voltak közel, hogy lássák, hogy mi megy náluk), de így is eljutott arra a pontra, hogy megpróbálja otthagyni két pici gyerekkel. Nem sikerült elsőre, mert baráti segítségen kívül nem sok támogatást kapott. Még évek kellettek, mire sikerült neki otthagyni és új életet kezdeni, pedig nem egy olyan nő, aki igazán hagyja magát, különben még mindig vele élne. Immáron 6 éve vannak külön, de az exe még mindig próbálkozik itt-ott, hogy megnehezítse az életüket. Teheti ezt annak ellenére, hogy kiderült, az egyik korábbi kapcsolatában épp úgy verte a gyermeke anyját, mint a barátnőmet.

Szerintem, sokkal több segítséget kellene az ilyen problémákkal küzködő családoknak adni, hiszen itt nem csak az a szenvedő fél, aki effektíve kapja a pofonokat, hanem mindenki, aki a szituáció részese. A barátnőm kisebbik gyermeke pld. nagyon megsinylette a családi tűzfészket és máig is hat rá a kiskorában elszenvedett lelki trauma.

Sajnos nagyon sok helyen nem veszik az ilyen bejelentéseket komolyan, mert hát ez ugyebár családi ügy, meg úgy is biztos megérdemelte stb., ezért sem tudnak segítséget szerezni magunknak sokan és a szenvedő alany gyakran még rosszabbul jár, mert próbálkozott.

Tisztában vagyok a dolgokkal, csak másképp látom, mint te. A szüleim korosztályáról beszélünk, láttam eleget, kösz, nem példakép a többség.

Dolgoztak, mert volt munkahely, ha munka nem is, ma ez nincs. Amúgy ezt a korosztályt ők is nevelték...

Nem egészen vagy tisztában a dolgokkal:) Az ország "felépítése tényleg az ötvenes évek közepére-végére tehető, sőt a hatvanas elejére ... hiszen nem közvetlenül a háború után épültek a gyárak és a lakótelepek!

Hogy mennyi köztük az alkoholista stb??? Mennyi lesz? Most hány fiatal él úgy, hogy már a szülei sem dolgoztak , azt sem tudja mi a munka, csak eléri az "ivarérett kort" és ő is gyermeket szül... szaporodnak, szaporodnak, szaporodnak. Kell a családi pótlék.

Tőlük kell félnünk, hiszen egyre kevesebb a normális családba született gyermek...

:-)

"50-es évek közepén volt gyerek nem igazán jó példakép szerintem."

Ezt hogy érted?

A a generáció építette fel az országot.