Nem bírom elviselni, de nem tudom elhagyni (beszélgetős fórum)

Sziasztok!

Úgy látom ez egy jó fórum cstlakozhatok?

Én is jártam hasonló cipőben, aztán megelégeltem a verést, lelki terrort és léptem. Eleinte nem törődött bele a szakításba, aztán kénytelen volt.

Kijavítanálak ha megengeded: a párod NEM intelligens, egy értelmes ember NEM üt meg nőt, nemhogy azt akit szeret. Ebből következik h NEM szeret Téged, ha így lenne előbb verné a fejét a falba minthogy téged megüssön. Sajnos Te ezt még nem veszed észre, idővel talán rájössz.

Tegnap belátta, hogy igazam van sok dologban. Bocsánatot kért, és azt mondtam neki erre, hogy nem tudom, hogy megéri-e megbocsátani, hiszen két hét múlva folytatja majd, amit abbahagyott. Megígérte, hogy nem lesz így, de nem győzött meg.

Anyósom a múlt héten úgy hozta haza a gyereket, hogy röhögve mesélte el, hogy a gyerek elesett a csirkeudvarban (ahová nem értem, miért kell beengedni), és akkorát esett, hogy még gurult is hozzá vagy kettőt. Tegnap úgy jöttek elő, hogy a kisfiam homlokán volt egy repedt seb, és egy akkora púp, mint az ökle. Ezt innen be is fejeztük. A múltkor az orráról horzsolta le a bőrt, azt hazudták, hogy leesett az ágyról (nálunk is előfordult már, de sose nyúzta le a bőrt az orráról, főleg ott nem, ahol szőnyeg is van. Kálminak bevallották, hogy háromszor esett el...). Eddig nem viselkedtem anyaként, legyintettem az ilyenekre, de ma beláttam, hogy nálunk nem történik ilyesmi, pedig egyedül vagyok egész héten a kisfiammal! (Kálmi miatt inkább befogtam, nehogy rajta csattanjon az ostor, hogy én folyton mindent megtiltok.) Csak ott mindent szabad, vagy sebekkel jön haza a gyerek, vagy olyan hisztis, hogy másfél évesen úgy toporzékol, ahogy elő van írva a nagykönyvben, nem lehet vele bírni, verekszik, hisztizik.

A kocsikulcsot párom elviszi...

Vezetni nem tudok, meg Kálmi 200 kilométerre dolgozik innen, szombatonként jár haza, hétfő hajnalban megy vissza.

Vitáknál nem szoktam vele ordítozni, csak ha már nagyon kicsavarja a szavaimat, addig semmiképp. Régen másképp volt, mert ordítva kezdtem, de azt hiszem felnőttem ehhez is.:)

Az ordítozást mindig ő kezdi.:(((

Most nem tudom, mi lesz, még azt sem tudom, hogy megéri-e megbocsátani vagy sem, meg akarok-e egyáltalán, vagy sem...

Kedvesem, az anyós csak hagy vigye a gyereket. Attól a te fiad marad, ugyanúgy fog szeretni! Addig is szabad ember vagy. Én kihasználnám ezeket a lehetőségeket. Addig is hoxázhatnál, akár egy egész napig is.:)))

Párod:Tutyimutyi: ez mit jelent? nem ismerem ezt a szót, errefelé biztos van valami szinonímája.

Ha ő nem akarja a te önbizalmadat növelgetni, akkor biztosan lesz a közeledben valaki, aki a tiedet növeli. S ezt nyugodtan el is mondhatod a párodnak, ettől helyre szokott billenni az agyuk:

Pl olyan rossz volt, hogy te sosem növelted az öbizalmamat, de milyen jó, hogy xx megteszi ezt helyetted. Biztosan látszik rajtam, hogy erre van szükségem.

Ugye van annak a kocsinak kulcsa? Mindet dugd el!

S csak akkor kapja meg, ha te is megkaptad a neked kijáró tiszteletet. Tudsz vezetni? Ha igen, akkor mondd meg neki, elviszed a munkahelyére, te vezetsz, de addig, amíg nem lesz belőle férfi, addig mondjon le a többiről. S ha kisfiúsan viselkedik, akkor pedig nem vagy pedofil, hogy egy tizeéves hisztis kiskölyökkel legyél. Nőjön fel. Mindezt nagyon higgadtan, mosolyogva, halkan kell mondani.

Kleca, nem tudom. Sose voltam elveszett ember, biztosan meg tudnám oldani, már csak a kisfiamért is megtennék bármit. Csak az a baj, hogy kicsi kedvességtől "beájulok", ami tart két hétig, és akkor minden jó, de mindig elkezni elölről a hülyeségeit, én meg teljesen begolyózok.

Heti 4-5 alkalommal nyaggat az anyja is, akár süt a nap és 40 fok van, akár -15 fok van, hogy el akarja vinni a fiamat hozzájuk, ettől is kivagyok teljesen, mert egyszerűen nem tudom úgy rendezni a dolgaimat, ahogy én akarom, szinte megfulladok tőlük. Mindig úgy kell élnem, hogy beleférjenek az ő igényeik, ezt már nem bírom. Legszívesebben elfutnék, elbújnék.

Párom meg amúgy tiszta tutyimutyi, szinte elszívja tőlem az erőt és a kitartást; nekem kell mindenben támogatnom és biztatgatnom. Tisztában vagyok azzal, hogy ez egy társ dolga, de mást se csinálok állandóan, csak tuningolom az önbizalmát, felnyitom a szemét arra, hogy lássa mit akar, míg én teljesen elveszek mellette, minden önbizalmam odavan, senkinek, semminek érzem magam.

Mielőtt és miután megvette az autót, támogattam és biztatgattam, hogy mindig mellette fogok állni és mindenben segíteni fogok neki, így is tettem és teszek mind a mai napig is. De úgy érzem, hogy semmi tiszteletet és szeretetet nem kapok ezért, még az alapot se. Ezzel szemben az anyjáéknak minden egyes segítségükért hálás, órákig ott ül náluk, pedig mostanában csak egy napot van itthon, mert szombaton is dolgoznia kell. Nem tud választani a két családja közül, pedig már választás elé is állítottam. Nem akartam elválasztani a családjától, de ez nem normális dolog, amit csinál. Az a lényeg, hogy nem tudott se választani, se megtalálni köztünk az arany középutat. Gyerekkorát (és más egyebeket) tekintve feleannyi szeretetet és tiszteletet nem érdemelnek, mint amit nekik ad.

Bocsi, hogy hosszú volt.

én az enyémet feljelentettem anno!eltorte a fél arcomat, utana ott hagytam, majd zaklatott még!szerencsére azota nem hallottam rola!

a helyedben ott hagynam Semerre

Az én párom nem bánt egy ujjal se. Csak idegileg tesz tönkre a közönyével. Kb. egy hónapja vett egy autót, azóta mondhatni az a minden, mondjuk azelőtt se sokat foglalkozott velünk.

Igazából valószínűleg az a probléma, hogy fiatalabb 6 évvel tőlem, rengeteget dolgozik, de nem tudja dolgokban hol a határ.

Mi spórolunk, ő meg a kocsira vesz mindenféle szirszart. Felém már nem sok kedvesség jön belőle; unott arccal cigizget és folyton az anyjáékhoz járkál. Napi 3-4 alkalommal, fél órákat-órákat ott tölt. Ha ezért kérdőre vonom, ordibál, hogy más férfi meg kocsmázik meg kurvázik, ő meg "csak" az anyjáéknál van.

Az innen 10 km-re lévő városba költöztünk a télen, de vissza kellett jönnünk, mert nem bírta a várost, meg hogy ilyen "messzire" van az anyjáéktól. Meghoztam érte az áldozatot, hogy visszajöttünk, de ebből is csak ő profitál... tiszta idegbeteg vagyok, ketrecben érzem magam, nem tudom, mit tegyek. Szeretnék innen elköltözni, vagy vele vagy nélküle, mindegy. Egyébként nem rossz ember, csak gyerekes. Míg fiatalabb volt, sokkal érettebben gondolkozott, mint most. Szeretem és gyűlölöm egyaránt, mert a maga kénye-kedvéért nem érdekelné, ha itt döglenék meg ezen a rohadt falun. Gyűlölök itt lenni, ahol csak egyetlen egy dolog lehet belőlem: háziasszony, aki a férje seggét nyalja (bocsi a kifejezésért), a kényelmét keresi. Szeretem a kisfiamat, el akarok innen menni vele oda, ahol mindkettőnknek van jövője. Én sem tudom hová és hogyan...?

Ölellek nagyon, és ritkán fórumozok, de a privik miatt viszonylag gyakran benézek, írj bátran!

Cara

Rpossz érzés szembesülni a korlátainkkal, de tudomásul kell vennünk, hogy a mások élete nem a miénk. Mások helyett akkor sem élhetünk/léphetünk, ha nyilvánvalóan látjuk a valóságot. Ez van. Ha kisegítesz vkit a "kakából" akkor újra bele fog kerülni, mert neki magának kell megtapasztalnia dolgokat.

Neked a Te életed a feladatod, és olyan alapokat kell leraknod, amire fel lehet építeni egy olyan jövőt, ahol a gyerekeknek is helye van. Ez a helyzet nagyon távol álll ettől, ugyebár... De hiszen ezt Te is tudod, csak erőt gyűjtesz, hogy változtass.

Szívem minden szeretetével kívánpm, h sikerüljön!

Cara