Nem bìrok a 12 évesemmel. Mit tegyek? (beszélgetős fórum)

Dehogy hagyja hidegen, akkor tér magához. :)

Figyelj, én nem játszom a tökéletes anyát. Ember vagyok, akit ki lehet hozni a sodrából, és anya, aki ölne a kölykéért. Vannak ösztöneim, ezekre hallgatok mindig. Nem pszichológia könyvből nevelek.

Azért másoltam be Popper Pétert, mert talán ő hitelesebb, mint én vagyok. Nekem mindenképpen hitelesebb, és őszintébb, mint bárki más.

"Engem a gyerekem szinte bármire rá tud venni, ha játékról van szó, de azt is tudja, hol a határ, és azt is, hányszor fogom SZÉPEN elmondani, amit akarok"

Az enyém is tudja, verés és rácsapás nélkül is.

Az a normális, ha egy gyereket megvisel ha ráütnek, a nem normális az ha már hidegen hagyja, hogy megalázzák.

Nyilván ebben is vannak fokozatok-azt gondolod, hogy ütés nélkül nem lehet határokat szabni és tartani?

Nagyon is lehet, csak nehezebb, meg az ember elfárad, ideges, elege van stb. ami teljesen normális, de ez nem annulálja azt, hogy ase a verés se a rácsapás nem megoldás.

Én ha türelmetlen vagyok, kiabálok a gyerekkel, akkor utólag mindig megbeszéljük, hogy anya fáradt volt, ideges volt, miért volt ideges stb.-ezzel a gyerek pontosan látja, hogy igen, a szülő is ember és, hogy hibázik, mert a saját felnőtt türelmetlenségedről te tehetsz, nem pedig a kiskorú gyereked.

Van olyan, hogy a szülő tehetetlen. Ha már ezerszer megkéred rá, hogy öltözzön, vegye fel a cipőjét, induljunk már...ő meg hót nyugodtan nyomkodja a tabletjét, mintha kb. a falnak beszélnél... Lehet, hogy százszor is előfordul, és nem kapod fel annyira a vizet, hogy megüsd, de százegyedjére elképzelhető, hogy igen. Így van, ez tehetetlenségből fakad, de mint mondtam, én úgy érzem, szülőként jogom van akár tehetetlennek is lenni néha. Ki állítja magáról, hogy minden helyzetben topon van, és tökéletesen csinál mindent? Én ugyan nem. Jogom van az örömömhöz, a bánatomhoz, de a szomorúságomhoz és a haragomhoz is.

Engem a gyerekem szinte bármire rá tud venni, ha játékról van szó, de azt is tudja, hol a határ, és azt is, hányszor fogom SZÉPEN elmondani, amit akarok. Utána rossz világ van, meg kiabálás. Ha van esze, megérti. Látom azt is, ha fáradt, de azt is, ha 'csakazértse', mert neki most olyan kedve van. Ez nálunk nincs megengedve. Ahogy jogai vannak, kötelességei is.

Verés és ráhagyás között persze, hogy széles a skála. Szerintem az nem a verés kategória, ha ráütnek egy gyerek fenekére. Ha ez megviseli lelkileg, akkor ott nagyon nagy baj van.

Itt nem arról van szó, hogy a szülő kiakad, én is szoktam kiabálni a gyerekemmel, és rohadtul fel tud idegesíteni, én azokról beszéltem akik szerint nevelési módszer a pofozkodás, verés.

A verés, a kiabálás, bármilyen agresszió kizárólag a szülő tehetetlenségéből fakad, semmi másból...és semmire nem jó.

Az én gyerekem pl. maximum még jobban befeszül ha kiabálok, vagy türelmetlenebb vagyok vele, ellenben ha figyelek rá, és hagyom a saját tempójában fejlődni, illetve biztosítom neki a kereteket, akkor teljesen rendben működik.

Sokszor tök fáradt és jogosan felpörgött gyereken csattannak a dolgok, a szülőknek minimális empátiával kéen fordulni a ygerekek felé, de elég nehéz nyilván, mivel ők sem kapták meg ezt gyerekkorukban, ezért nem is tudják, hogy kell, marad a jó kis hozott minta, a leugatás, meg az erőfölény, és az így felnőtt gyerekek vagy ugyanezt adják tovább, vagy észreveszik és megpróbálnak rajta változtatni....

A verés és a teljes ráhagyás között elég széles a skála.

A szülő is emberből van, lelkivilággal együtt, akinél néha elszakadHAT a cérna, mert neki is joga van hozzá, hogy ingerültebben reagáljon le egy helyzetet.

És van olyan is, hogy a gyerek átlép egy határt, éppen rossz passzban találja az anyját-apját, és kap egy fülest. Na és? Valószínűleg megérdemelte.

Nyaralni voltunk pár éve, és egy héten keresztül együtt étkeztünk egy házaspárral és két gyerekkel, akik minden étkezés alkalmával teljesen idiótán viselkedtek. Mint akiknél nincsenek otthon. Dobálták az ételt, lármáztak, egymás hátát döfködték az evőeszközzel. A szülők kb. így reagáltak: "Drágám, ne szurkáld a testvéred hátát a villával..." Már az összes vendég egymást nézte, hogy mikor történik valami, amikor egy idősebb hölgy komótosan felállt az egyik asztaltól, odament a családhoz, és azt mondta a két gyereknek, hogy "Gyerekek, idefigyeljetek, ha nem fejezitek be ezt a viselkedést, akkor tőlem fogtok fejenként két akkora fülest kapni, hogy csengeni fog a fületek egy hétig, ha már a szüleitek nem képesek fegyelmezni benneteket! Mit képzeltek, ti vagytok itt egyedül? Nézzétek csak, mennyi embert zavartok azzal, ahogy viselkedtek!"

Lehet mondani a nénire bármit, de tény, hogy a további 4 napban csönd volt, és normálisan evett a két gyerek.

Néha a szülők átesnek a ló egyik oldaláról a másikra. Vagy mindenért agyba-főbe verik a gyerekeket, vagy rájuk hagynak mindent. Egyik sem jó. (Szerintem).

Ez is egy újkori probléma, mert a gyereknek már természetes, hogy van gép és nem is érti, hogy mi ebben a rossz.

Ma már a suliban is kell és az életünk része lett, akár tetszik, akár nem. Meg kell tanulnunk, tanítanunk a helyes alkalmazást, a játékot is.

Ezt kell megmagyarázni némely vaskalapos felnőttnek.

Ritkán jöjjetek össze az ilyen agresszív rokonnal. :)

Az a rosszabbik eset.

El nem tudom képzelni, hogy bármelyik családtagtól félni lehet. Megszidták? Mi lehet az oka, hogy félt? Tapasztalat?

"Én nem tudom, itt mindenkit agyonvertek gyerekkorában, hogy ilyen indulatokat vált ki? "

A nagy verés és a kis verés közötti lelki eredményről már írtam, ugyanaz, ehhez nem kell szíjjal verni.

Engem egyébként nem vertek, néha kaptam egy pofont, nálunk a lelki terror volt a menő.

Én nem kommunikálok indulatból, elfogadom mindenki véleményét, mint sajátját, de az erőszak minden formáját elutasítom. A pofon az erőszak egy formája, bárki kapja az sérül a méltóságában, függetlenül attól, hogy kitől kapja, semmilyen esetben nem tudom elfogadni. Ettől függetlenül voltam olyan dühös, hogy a férjem pofon ütöttem, egyáltalán nem vagyok büszke rá, pedig igazam volt, de elveszítettem a fejem... És voltam olyan dühös is a lányomra, hogy szinte megütöttem, de szerencsére nem tettem meg, mert nem tudnék a tükörbe nézni. Napi szinten tanulom, hogy hogyan ne kényszerítsem rá az akaratom a gyerekemre, mert vannak dolgok, amelyek fontosak és vannak, amelyek nem. Következetes vagyok és van büntiszékünk is, nem tartom magam liberális szülőnek. De a másik oldalról is tudom, hogy mit jelent egy gyereknek, ha azt mondják a szülei, hogy "ameddig az én házamban élsz, azt csinálsz amit én mondok", akkor hol a gyerek otthona?

"Arra is rájöttem, hogy ne idegesítsem fel anyámat feleslegesen." - pont ez, amit nem szeretnék a gyerekemnek, hogy éreznie kelljen.

Ettől függetlenül mindenki úgy neveli a saját gyerekét, ahogyan akarja/tudja. Részemről a témát befejezem, mindent elmondtam amit gondolok.

Rokonok voltak, vagy csak barátok?

A rokonok hajlamosak beletenyerelni a dolgaitokba és azt hiszik, hogy joguk van hozzá.

336.csikil4ny:

Persze, hogy a pillanatnyi düh és nem is nevelési eszköz, de hatásos volt. Nyomatékosította, hogy amire anyám azt mondja, hogy nem, az nem. Akkor is, ha nekem abban a pillanatban nem tetszik. Arra is rájöttem, hogy ne idegesítsem fel anyámat feleslegesen.

Én nem tudom, itt mindenkit agyonvertek gyerekkorában, hogy ilyen indulatokat vált ki?

Egyáltalán nem tapasztalom, a tágabb környezetemben sem a bántalmazást. Elvétve, de sajnos előfordul. Ma inkább a médiából ömlik az erőszak és a bántalmazás. Nem tudom ezzel mit fogunk tudni kezdeni, ha ebben nőnek fel a gyerekek.

Én is empatikus vagyok azokkal, akik megszenvedték a szüleiket, de azon változtatni nem lehet. Felnőttkorban, segítséggel fel kell ismerni és meg kell oldani a lelki terheket, hogy a saját gyerekével szemben a jövőben ne kövesse szülei példáját.

Nekem az anyám a barátnőm még ma is. Az apám „ejnye kislányom”-mal nevelt, akkora volt a szíve.

337.spineli

Igen, ezeket a dolgokat már többször is leírtuk, így is van.

A leírt esetemben ismertük az iskolatársamat, a balhéit, a családi hátterét, míg én elfogult voltam vele, mert sajnáltam és maximálisan kiálltam mellette.

Tanulságom is volt, - leszámítva az inzultust. Soha senkiért nem szabad tűzbe tenni a kezünket, mert megéghet. Bízni lehet, de nem vakon.

Csak kérdezem, nem kötekszem, hogy szerinted az nem lett volna opció, hogy anyukád a két saller helyett elmondja neked, miért nem akar elengedni azzal a lánnyal?

Részemről azt mondom, én mindig próbálom a gyerekeim szintjének megfelelően elmagyarázni, megindokolni a döntéseimet. 12-10-0,5 éves fiaim vannak. A két naggyal bármiről tudunk beszélgetni. A verés, mint indoklás nálam nem fekszik.

Nem a szülők miatt, nyilván egy bizonyos idő után az ember kizárólag a saját tetteiért felelős, de a bizonytalan érzelmi alapok alapvetően emghatározzák azt, hogy mivé válunk.

Azok a szülők akik az erőszakra, mint nevelési eszközre tekintenek, azok olyan gyerekeket nevelnek, akik nagyobb eséllyel építenek fel érzelemszegény, látszatéletet.

Lehetnek sikeres a munkájukban, de a kapcsolataikban nagyobb eséllyel nem lesznek azok, kivéve ha időben felismerik, és rengeteget dolgoznak magukon, hogy feloldják, amit a gyerekkorukban kaptak.

...és nem durva verésekről beszélek, vagy arról, ha egy szülő annyira kiakad, hogy ad egy pofont, aminek utána feloldása van stb-hanem arról ha valaki rendszeresen az erőszakot használja, mint nevelési eszköz ez lehet vesszőzés, meg kézre csapás is, az eredmény ugyanaz.

Sokan azt hiszik, hogy csak a verés intenzitása számít, pedig az az egy számít, hogy az a valaki akiben a gyerek elvileg feltétel nélkül megbízik, az az erőfölénye folytán rendszeresen megalázza vagy sem.

Anyukád amúgy a nagy perlekedésben esetleg elárulhatta volna, miért nem engedett el, lehet az őszinteség többet ért volna, mint a pofon.

De gondolom, ahogy a pofon párti többség csinálja soha nem kérdőjelezted meg igazán a szüleidet és a tetteiket, a tekintélyelvű családoknál nem kérdés, hogy a szülő mindent jól csinál és csak jót akar blabla-az ilyen gyerekek lelkének még felnőttkorban is könnyebb, ha nem szembesülnek azzal, hogy a szüleik nem szentek, hiszen ha ezt gyerekkorukban megkérdőjelezték, annak megvolt a következménye.

Most nem értek veled egyet: minden pofon tehetetlenségből és dühből fakad, nem nevelési eszköz, bárki bárhogyan akarja is ezt elhitetni. Meg tudnál pofozni valakit harag nélkül, "csakúgy" nevelési célzattal?

A régi korokat hiába idézzük, akkor más volt a felfogás, kevésbé koncentráltak az ember lelkivilágára, s ez látszik is. Hiába ítélkezünk, mert a múltat nem tudjuk megváltoztatni, de igenis a jövő generációk életét meg tudjuk és meg kell. Annyi válás sem lenne, ha a régi frusztrációkat mindenki feloldaná magában (jó ez utópia, de attól így van).

Átesel a ló túloldalára. Nem tudom hány-évesekre vetíted ki a mai válások számát. Szerintem a mai és az előző generáció többsége inkább csak hírből ismeri azt a régi világot, amikor még vesszőztek, körmösöztek. Erre ráfogni, hogy a mai 20 éven felüliek....etc....

Nem szabad elfelejteni a korok társadalmi berendezkedését sem.

Biztos vagy benne, hogy minden második házasság a szülők miatt megy tönkre?

Minden szülőt elítélünk, - a saját gyerekei is - ha alkalmatlanok a gyereknevelésre. Biztosan van és lesz is még ilyen az egész világon. Sajnálom, ha valakit ilyen szülő nevelt és pszichoszomatikus, éretlen felnőtt lett belőle.

De hogy lásd, miről beszélek: Egy tőlem idősebb lány iskolatársam elhívott és anyukám nem engedett el. A lány elment, otthagyott és én pereltem az anyukámmal, amíg elfogyott a türelme és lekevert két anyait. Nagyon meg voltam sértődve, duzzogtam, úúúútáltam. Másnap tudtuk meg, hogy milyen bajtól mentett meg az anyám. Ő tudta, hogy az a lány nekem nem megfelelő barátnő, mert saját magát is bajba sodorta.

Látod, ilyen az édesanyai felejthető pofon, amit igazán nem is szabad elfelejteni, hanem meg kell köszönni, amíg él. :)

"Van aki lelkileg sérült, mert brutális volt a szülő, de többen vannak, akik még idős fejjel is megköszönik a szüleiknek, hogy megállították őket egy felejthető pofonnal. "

A köszönet pedig pontosan ilusztrálja, hogy miért is volt gáz ez, ahogy az is, hogy sokaknak most sem esik le, hogy mi a baj ezzel.

Az, hogy minden második házasság válással ér véget, hogy az emberek 20 éven felül pszichoszomatikus betegségekkel küzdenek, és az érzelmi érettségük egy óvodásénak felel meg ha konfliktusokról van szó, az mindennek a nagyon érett nevelésnek az eredménye-csak szólok.