Miért nem keresnek a szüleim? (beszélgetős fórum)

Megkockáztatom: nem téged hívnak ritkán, hanem a fiatalembert gyakran.

Nem szükséges folyton a "gyerek" nyakán lógni nap mint nap.

Itt valaki írt egy olyat, hogy a nagyi...

Elhiszem, hogy nehéz, de valahol meg kellene érteni, hogy az idősebb generációnak nem lételeme a telefon.

Nekem ugyan van elég rég mobilom, de simán itthon hagyom, ha megyek valahova. Mert nem annyira fontos, és elfelejtem. És már a kapuból sem megyek vissza érte.

És én például sosem hívtam fel telefonon a férjemet a munkahelyén, csak ha fontos közölni valóm volt.

Ehhez képest elnéztem, hogy a gyerekem a télen óránként beszélt a férjével, aki elment sielni Ausztriába. Nekem ez abszurdnak tűnt.

biztos mindenki patyolgat majd itt, de ez most komoly? 2 eve koltoztel el, egyutt elsz a paliddal, felnott no vagy, es azert bogsz, mert anyadek nem csorognek rad (mint ahogy te sem rajuk, csak ritkan)?????

nooooooooooormalis vagy? :D ha beszelni akarsz veluk, hivd fel oket. nem mindenki olyan, hogy naponta akar cseverszeni a masikkal, sot valaki inkabb szemelyesen szeret, latni, egyutt lenni, nem fontos a telefon.

ha rosszban vagytok, nem mindegy, hogy nem keresnek? ha joban vagytok, nem mindegy, hogy te hivod fel oket

anyam, komolyan, ez legyen a legnagyobb problemad. palid hogy birja, hogy bombolsz ejszakakat, mert anyuci nem hiv fel?

Nézd, az én lányom elég messze él tőlem.

És én tényleg csak akkor hívom, ha valami sürgős mondanivalóm, vagy kérdésem van. Csak azért, hogy csevegjünk, én nem szoktam hívni.

Nem azért, mert nem törődöm vele, hanem, mert az ő ideje keményen be van osztva. Nem tudhatom, mikor van ideje beszélgetni. Reggeltől-estig dolgozik, amikor este hazaér, ott a család, az esti program. Már csak én hiányzok neki.:)

Amikor ideje van felhív, nekem lazább az életem, engem bármikor lehet hívni, késő este is.

Amúgy legalább kétnaponta hív, és napközben sokszor skype-on írogatunk, ha van néhány perc üres ideje.

Anyámmal volt olyan, hogy egy hónapig nem beszáltünk, mert ő nem ér rá... A legszebb az egészben, hogy mindig előadja, hogy a gyerekei a legfontosabbak.

Engem sosem tudott és nem is fog elfogadni olyannak, amilyen vagyok. Szigorúbb nevelést kaptam gyerekként, mint a két tesóm, nem pasiztam, nem buliztam, otthon sokat segítettem. De sosem leszek elég jó. De legalább a mamámék és a férjem úgy szeretnek, ahogy vagyok.

Nehéz ezen túllépni.

2 éve költöztem el, nem lehet indok hogy nem akar zavarni az új életemben.

Én sem voltam rossz gyerek, soha nem ittam, nem cigiztem, jó tanuló voltam, mindig hazamentem időre. Ha csak 1-2 óraval tovabb szerettem volna maradni, akkor is felhívtam őket és engedélyt kértem, 22 éves koromig. Utána léptem. 21 éves koromtól dolgozom, utana 22 évesen jöttem el, hogy saját lábra álljunk a párommal... már a költözés se tetszett nekik, mert hogy akkor nem adok haza semmit, de ez egy másik téma...

És a 2 év alatt kerestek néha, de most zavar hogy megint ez van...

Ez nekem is ismerős. Külföldön élünk. Férjem minden nap beszél a szüleivel, ha még 5 percet is, mert nem történt semmi, mindenki jól van.

Anyámmal volt olyan

És még valami: nem fényezni akarom magam, de én elég normális gyerek voltam, mindig szót fogadtam, betartottam a szabályokat, nem cigiztem, nem piáltam, ha buliba mentem megmondtam mikorra leszek otthon és az mindig úgy is volt, jó tanuló voltam, versenyszerűen sportoltam sok kiváló elért eredménnyel, otthon tinikorom óta megcsináltam minden házimunkát és mégis mindig engem kritizáltak, ha négyest kaptam akkor miért nem ötös, stb... Na bezzeg tesóm, rendetlen, a szobáját hónapokig nem takarítja (nemhogy az egész házat, ahogy annó én tettem, csak a szobáját kellene), anyámmal mosat, vasaltat, neki műköröm, műszempilla kell, nem mindegy milyen a ruha rajta, korán piált, cigizett, nem egyszer hozták haza részegen, stb... És ő a faszagyerek. Férjeméknél ugyanez: férjemmel sokat segítettünk anyósomnak azalatt a 6 év alatt, amíg ott laktunk én a teljes fenti szintet takarítottam (4 szoba, mi két szobánk és férjem 2 öccsének volt 1-1 szobája, plusz a felvezető lépcső), mostam-vasaltam 6 emberre, mire anyósom hazaért munkából el volt pakolva, mosogatva, kávé lefőzve, mindenki cipője lemosva, fiúk szobája rendbetéve, nagytakarításban mindig segítettem neki a lenti szinten is ha fent én már végeztem egyedül, elmentem neki postára, húsboltba, bevásárolni, kutyákat rendbentartottam, ja és mellette dolgoztam 8 órában, plusz suliba is jártam (egyszerre kettőbe is, mert még éppenhogy nem végeztem el az egyik diplomámat, már kezdtem is a másikat). És emellett a fent említett dolgokat mindig maradéktalanul elvégeztem sokszor hajnali 4 órás keléssel azért, mert tudtam, hogy pl hosszú napom lesz. Ennek ellenére szó szerint el lettünk zavarva a háztól, ki lettünk dobva, pedig tudta, hogy úgyis elköltözünk, mert nemsokára lejárt volna a lakáskasszánk. Ezzel szemben férjem öccse egy léha, anyósomnak annyi pénzzel tartozik, hogy már nem is tudja pontosan nyomonkövetni, pókerezik, tippmixezik, iszik, haverok-buli-szamba, bulit rendezett, ha anyósom éjszakás volt úgy hagyott ott mindent, szobája büdös, rendetlen, egyszer nem lapátolt volna havat vagy nyírt volna füvet, lopkodott is (tőlünk is, meg anyóstól is), állandóan hazudozik és ott is ő a faszagyerek, őt félti ő mai napig a legféltettebb kincs.

Van az emberi természetnek egy olyan furcsa és megmagyarázhatatlan része, hogy ahhoz ragaszkodunk, aki mostohán bánik velünk, aki pedig jóságos, azt eldobjuk magunktól :(

Velem is ugyanez a helyzet volt, amint elköltöztem otthonról páromékhoz, nem kerestek (páromat megmagyarázhatatlan okokból nem csípték, ők sem tudták pontosan megfogalmazni, hogy miért), 2 évig azt sem tudták hol és milyen körülmények között élek pontosan (nagyon jó helyre kerültem, de én azért kíváncsi lettem volna az ő helyükben, hogy hol él a gyerekem, akármilyen dacosan is ment el azzal, akit nem szeretek), ha egy hónapig nem hívtam őket ők sem kerestek, nem jöttek felém sem. Évekbe tellett mire "feldolgoztam", hogy ők ilyenek, nem egyszer jöttem haza tőlük az autóban bőgve vezetve végig és hibáztatva magamat, hogy biztos én vagyok a háládatlan gyerek, stb. Aztán elfogadtam, hogy ez így van, alapvetően soha nem ápoltam szorosabb kapcsolatot sem apával, sem anyával és ez meg is marad ilyennek. Most már néha jönnek, néha mi is megyünk, egyszer anyának feltettem a kérdést, hogy mi rossz, mi megvetendő van bennem? Tanultam, letettem az asztalra 3 diplomát kemény fizikai munka, férj és háztartás mellett, példás családi életet élek, külön lakunk a saját lakásunkban, gyűjtögetünk, iparkodunk, szépen neveljük a gyermekünket, mikor otthon laktam is rengeteget segítettem (mostam, vasaltam, főztem, takarítottam, tesómmal tanultam/játszottam). És akkor mi a fene baj van velem? Anyám hallgatott, nem tudott megszólalni és csak annyit mondott, hogy semmi kislányom, te jó gyerek vagy! Azóta kicsit normálisabb a viszony, de elfogadtam, hogy ők ilyenek, nem szabad ezen rágódni, mert felemészti a lelkedet!

Nagyanyámék voltak még ilyenek, mikor felhívtam szülinapján, próbáltam volna vele beszélgetni, de lerázott (én hívtam!), mondván ő nem akar zavarni, sokszor volt, hogy apám tesójánál ott volt (pár háztömbbel arrébb, ahol mi laktunk) de hozzánk már nem akart átjönni, mert ő nem akar zavarni... Hát én sokmindent másképpen látok, mióta van gyerekem, de ezt az egyet, hogy ne lássam, de beszéljek vele, ne tudjak róla el sem tudnám képzelni, soha!!! Nyilván előtte odacsörögnék, hogy kislányom, nem zavarok ha beugrok pár percre, hogy lássalak? Nyilván nem egészségtelen módon, ráakaszkodva és nem minden nap, de azért egy héten egyszer (az csak havi 4 alkalom!) szerintem belefér, nekem az anyai szívem ezt nem engedné meg, hogy ne tegyem meg a gyerekemmel!!!

Szia.

Addig keresd, szeresd őket, amíg lehet! Ne hagyj ki egy percet sem, mert később magadat fogod hibáztatni, hogy nem tetted meg.

Én Anyukámmal nőttem fel, Ő nevelt 4 éves koromtól egyedül. Én is feltettem magamnak a kérdést, hogy miért nem keres, amikor a saját lakásomba költöztem. Nem volt olyan igazi anya-gyerek kapcsolat a miénk, de amennyit csak tudtam, kerestem, mégis amikor meghalt, magamat hibáztattam,hogy nem kerestem eleget, nem mondtam elégszer, hogy a kapcsolatunk ellenére mennyire szeretem, és milyen sokat tanultam tőle...

Szóval nem tudom, milyen a viszonyotok, de ha már tisztességgel felneveltek most rajtad a sor. A szerepek felcserélődtek. Most ők a gyerekek, akik gondoskodásra, érdeklődésre vágynak...

Hidd el, jó érzés lesz nekik, ha kérdés nélkül keresed őket, vagy netán viszel valami apróságot aminek örülnek. Ők is ezt tették, amíg gyerek voltál- gondolom...Szóval ne hagyj ki egyetlen pillanatot sem, amíg megteheted! :)

Az én szüleim is ilyenek. Hetekig csináltuk ezt, ha én nem hívtam őket, nem is kerestek.

Megkérdeztem tőlük, ők miért nem hívtak, és azt mondták azért, mert én költöztem el, ha beszélni akarok velük, én hívjam őket. Mondtam nekik, hogy ők is nyugodtan kereshetnek.

Nem beszélünk minden nap, csak akkor, ha van valami. Általában 2-3 naponta beszélünk, és ha nincs, akkor max üzenetet hagyunk egymásnak a facebook-n, hogy minden rendben van velünk, csak nem történt semmi lényeges.

Tökéletesen megértelek. Párom szülei is ilyenek: ha nem mennénk, évek is eltelhetnének anélkül, hogy tudnának rólunk. Elvárják, hogy mi hívjuk, látogassuk őket - aztán, amikor telefonálunk, a szemünkre vetik: nem is hívtatok!(Egyébként aktívak, eljárnak otthonról, ...)

Első körben finoman tudathatod velük, hogy jól esett volna egy telefon, de gyanítom, hogy ők ilyenek. Nem tudod őket megváltoztatni.

Kérdezd meg tôlük!

Azt szeretnéd, hogy naponta akárhányszor felhívjanak apróságokkal?

Mert ez a "mizu, hogy vagy" stb. nem tartom nagyon lényegesnek.

De mindig én keressem őket????!!!! :S nem hívnak át soha, csak magamtól megyek...telefonon se hívnak soha...mindig én kezdeményezem és nem foglalkoznak velem azon kívül hetekig sem...

Páromat meg hívogatják a szülei hogy menjen/menjünk ebédelni, hívják hogy mi újság...

Amióta elköltöztem otthonról, alig keresnek a szüleim. Kb 2 hete voltam náluk, rá egy hétre hívtam őket telefonon, mert ők addig sem kerestek. Most újra eltelt több mint egy hét de direkt nem hívtam még őket, kíváncsi voltam hogy keresnek-e. Szóval bő 2 hét alatt 1-szer beszéltünk telefonon, akkor is én kezdeményeztem mert meguntam, hogy nem kerestek. De a telefonunk óta már majdnem másfél hét telt el :( egész hétvégén sírtam, rossz kedvem volt hogy fel sem hívtak maguktól...

Rossz látni hogy páromat hívogatják a szülei...nekem meg semmi. Mintha valami távoli rokon lennék akivel elég hébe hóba beszélni...

Létezik hogy ennyire nem érdeklem őket?

24N