Lelki terror - szóbeli erőszak (beszélgetős fórum)

vb30 én is lassacskán egy hónapja vagyok ittohn. Mi voltunk pszichológusnál is. Én is úgyanezt éreztem, hogy cserben hagtam. De nem , mert megadtam neki az utolsó esélyt. Egyszer már voltam ittohn.

Ugyanígy próbált mindnekit elmarni mellőlem, azáltal, hogy ne beszéljek annyit telefonon, stb. De én erős vagyok, időben észrevettem, hogy milyen a jelleme, s lépni tudtam, persze nálunk a kiakadásai is bejöttek a képbe.

Ami nehezebb számomra, hogy most keres, azt mondta bármeddig vár, jár pszichológushoz csak egyszer még az életben adjak neki egy esélyt.

Nem adok és éppen ezért olyan nehéz, mert egy házasságról van szó, de tudom, hogy annyira soha nem fog tudni megváltozni.

Nagyon nehéz nekem is, ámbár mellettem van mindenki, s tudom, hogy miből léptem ki (persze, néha volt jó is), mégis siratom a sorsom:(

Sok erőt nektek!

Annyira örülök,hogy írtál! A te példád ad nekem erőt ahhoz, hogy valahogy elhiggyem, hogy jó döntést hoztam, és én is reménykedhetek abban, hogy belép az életembe egy igazi társ, és ez a négy év csak egy fájó emlék marad.

Örülök a boldogságodnak, és kívánom, hogy légy az életed végéig! :)

Ismerős.... szerencsére a barátaim visszataláltak hozzám, a családomat meg nem sikerült elmarnia tőlem. Én is megtört idegbeteg lettem,vagyis már elindultam afelé,hogy az legyek. Én a magam részéről mindent megpróbáltam, hogy működjön a dolog, de ő csak látszólag volt ebben partner. 2 napos sírógörcs után ( amikor már magam előtt se tudtam letagadni, hogy ez így nem fog menni ) , léptem. Szerencsére ő engem nem keres, elengedett. Meg van győződve arról, hogy átálltam a nem létező ellenségei sorába:(

Ő dokiról hallani sem akart. Most viszont én járok pszichológushoz, hátha magamra tudok kapni egy kis önbizalmat, meg állandóan szorongok, főleg reggel,mikor még nem vagyok teljesen ébren. Szeretnék ettől valahogy megszabadulni.

Sziasztok. Hülyén hangzana, ha azt írnám: örülök, hogy él ez a fórum, mert nagyon nem örülök annak, hogy ennyien vagytok abban a hasonlóan lehetetlen helyzetben, amiben én is voltam.....!

Egy rövid helyzetjelentés: ahogy "megjósoltam", a volt férjem kiment külföldre. Én pedig újból férjhez mentem ahhoz az emberhez, aki velem volt a nehéz pillanatokban. Aki az éles kontraszt volt és a legfőbb támaszom. Időközben születetett egy kislányunk is. :-)

Mindenkinek, aki hasonló cipőben jár, azt tudom tanácsolni, hogy LÉPJEN! Tudom, hogy nem könnyű, nekem szerencsém is volt. Visszaolvasva néhány 2008-as hozzászólásomat, meg az azóta eltelt idő távlatában az a tapasztalatom, hogy nem szabad megalkudni!!!! Ha az embernek kétségei vannak, ha nem érzi magát önmnagának egy kapcsolatban és ezt nem tudja kibeszélni magából, mert a másik gátat szab neki, akkor az nem az igazi!

Emelt fővel és azonnal kell kilépni abból a kapcsolatból, amiben nem tudsz önmagad lenni! Ha a társad egyben nem a legjobb barátod is, az már veszett fejsze nyele. Talán először ezt a legnehezebb észrevenni. De észre kell venni. Én itt követtem el a hibát..... Bár először barátok voltunk a volt férjemmel, az észrevételeit, a kritikáit is maradéktalanul elfogadtam egy ideig, de amikor már nem segítő szándékkal közeledett felém, hanem bántóan, akkor nem léptem időben.

Nekem is sok időbe telt, mire rendeztem a dolgaimat, legfőképpen saját magammal. Nekem is volt néha bűntudatom, hogy "cserben hagytam". De nekem más a feladatom. A gyerekeimen kívül nem vagyok hajlandó más embernek is az anyukája lenni! Sőt. Kell egy apuka is. Egy TÁRS. Számomra a társ fogalma azóta átértékelődött, jobban mondva mára lett olyan, mint amilyennek kislány koromban elképzeltem.

Álljatok ki magatokért!!!! Ha megneszelitek, hogy bárki manipulálni akar, azonnal küldjétek el, mert az nem a társatok!

Sziasztok. Jómagam kb.1 hónapja fejeztem be egy hasonló kapcsolatot,de csak most jöttem rá,hogy valószínűleg ebben éltem én is. Olyan durva dolgokkal nem kellett szembesülnöm, mint itt sok fórumozónak,valójában még most is filózom,hogy jól döntöttem-e.

Az első időszak nagyon jó volt, lángoló szerelem,tepert, udvarolt, szabályszerűen lehengerelt. Úgy alapból is jó volt minden,amíg azonos véleményen voltunk egy-egy dologban. Ott kezdődtek a problémák,amikor én esetleg más álláspontot képviseltem,mint ő. Bárhogyan is érveltem, vagy próbáltam rávilágítani,hogy nem feltétlen az a helyes út,amit ő szorgalmaz, kategorikusan kijelentette,hogy hülyeséget beszélek. És pont. Vita nincs. Olyankor simán otthagyott, vagy bekapcsolta a Tv-t és számára megszűntem létezni. Békülés csak akkor volt,ha én kezdeményeztem. Gondoltam,túl vehemensen képviselem a véleményem, így megpróbáltam finomabb lenni. De valahogy attól még rosszabb lett.. Próbáltam megértetni vele,hogy nem az a baj egy kapcsolatban,ha nézetkülönbség van,hanem az ,ha ezt a két fél ezt nem tudja lerendezni emberi módon egymás közt. Ideig-óráig ment a dolog,de aztán mindig kibukott, hogy ez neki nem megy csak erőlködik. Ha valamire nem volt válasza,megkaptam,hogy hülye vagyok, meg nem normális, és pontot tett a "beszélgetés" végére. Vagy elkezdett teljesen másról beszélni, kettőnket érintő dolog kapcsán a fél világot kitárgyalni , én meg csak néztem,hogy mi van???? Egyre befelé fordulóbb lettem, mert ha valamiben nem értettem vele egyet, azt a személye elleni támadásnak vette, és akként is reagált rá. Sokszor leordította a fejem olyan dolgok miatt, amit nyugodtan is meg lehetett volna beszélni. Pedig én már mindent olyan finoman, körülményesen adtam neki mindent elő,nehogy megsértődjön, de mégis megtette. Versenynek, harcnak fogta fel az egész kapcsolatot szerintem,presztízskérdést csinált abból, hogy márpedig mindig az ő akarata érvényesüljön...holott egy kapcsolatnak nem erről kéne szólnia. Igen ritkán kaptam tőle dícsérő szót, a hibáimat viszont órákig tudta sorolni. Azt vettem észre,hogy egyre többet sírok, és sokat stresszelek,hogy erre vagy arra a dologra hogy fog reagálni. A barátaimat már a kapcsolat elején elmarta mellőlem,a családomat is próbálta. Állandóan fikázta őket,de szemtől szembe meg ő volt a jófej, mosolygós fiú, akit a fél város szeret. Úgy alakult, hogy 2 hetet külön kellett lennünk, lényegtelen,miért.Visszajöttem a szüleimhez,és tőle kicsit távol csendes magányomban rámszakadt ez az egész. Hogy amikor jó vele,akkor nagyon jó, de akárhogy áltatom magam azzal,hogy így marad,mindig jön a rossz, és egyre rosszabb. Jeleztem neki,hogy lehet jót tenne neki is meg nekem is egy szakember segítsége,de a válasza csak annyi volt: pfff.A legdurvább az volt ,ha valamit meg szerettem volna vele beszélni,akkor abból mindig kiabálás lett, és sokszor azzal vádolt, hogy akárkikkel az ő háta mögött ellene szövetkezek,és engem használnak fel,hogy őt tönkretegyék:(((

Az orvosi segítséget láttam az utolsó mentsvárnak,de mereven ellenállt. Úgyhogy 4 év után feladtam:( Ő meg sem próbált visszatartani:( Mi maradt utána? A kevéske önbizalmam nullára redukálódott, úgy érzem semmire nem vagyok alkalmas, és senkinek nem fogok kelleni,húzhatom le a rolót...

Gondolom, jól döntöttem...bár bűntudatom is van. Olyan,mintha cserben hagytam volna...

Az alapján amit olvastam az ilyen emberekről épp az jellemző rájuk hogy kÍvülről nagyon normális emberek.Az én volt barátom például olyan volt mint egy kezesbárány másokkal,még azzal is akire már én is kezdtem csúnyán nézni.erre azt mondta mert azok olyan emberek akikhez neki nincs köze, de tőlem a legapróbb hibát sem tűrte el,és mindig én voltam a hibás,akármi miatt is volt hibás.

A legtöbb efajta emberre jellemző még hogy ők is bántalmazó családban nőttek fel.Szóval amit feleséged és anyukája közti kapcsolatról Írsz teljesen érthetővé teszi az egészet.olyan inger halmozodott fel benne amit úgy egyensúlyoz ki,hogy rajtad vezeti le, és ugyanazt csinálja.

Én is pl. észrevettem hogy néha anyukámmal úgy beszélek mint ahogy a volt barátom beszélt velem.olyan hangnemben, olyan szavakkal...őszÍntén szólva amikor ráébredtem eléggé megijedtem...ijesztő hatásai vannak ennek,és az ember sokszor észre sem veszi

tuk pelegrin:

csak annyi jut eszembe hogy esetleg pszichológussal kivizsgáltatni a gyereket?és akkor lehet diagnosztizálnák,hogy milyen negatÍv hatással van az anya a gyerekre,hátha ez számÍtana valamit a válóperen,de ez csak egy gondolat,ha komolyan ezen gondolkodsz inkább keress fel a témában jártas szakértőt.Esetleg akár szervezeteken keresztül is,ők biztosan többet tudnak a szükséges jogi lépésekről.

Kedves fórumozók!

Abban kérek segítsége tőletek, hogy ajánljatok jogi megoldást a problémámra, illetve, ha lehet mondjátok el, hogyan oldottatok meg saját életetekben ilyen problémát.

Én egy lelki terrort átélő férj vagyok.

Igen ilyen is van, a feleségem csak megvető, bántó és trágár szavakat képes mondani nekem. Ezt még kibírnám, de mindezt a két éves kisfiunk előtt teszi. Napi szintű az én leidiótázásom, illetve a fiunk előtt hisztérikusan elordibált "k.isten b. meg" és hasonlók. A fiam sem ússza meg, ő is többször megkapta már, hogy "k. isten b. meg gyerek, hogy lehetsz ilyen hülye?" és ő is idióta és agyalágyult stb. Nem akarom, hogy a fiam egy ilyen ember mellett nőjön fel. Néhány alkalmat az utóbbi hónapokból sikerült diktafonnal rögzítenem. Szerintetek mennyi esélyem van, ha válóper esetén meg akarom tartani a fiamat? Nekem csak ez az egy vágyam van.

Kedves fórumtagok!

Néhány napja kezdtem utána keresni a szóbeli erőszak szónak, és rátaláltam erre a topikra.Épp most léptem ki egy kapcsolatból,még a szakitásnál is azt éreztem hogy én vagyok a hibás,hogy elhagyom és szakitani merek.Nagyon nehéz volt, és még nem vagyok túl az egészen.

Találtam egy cikket a nőklapja cafén,lehet már olvastátok:

Erőszak - szavakkal

Nők Lapja Cafe

Simon Viktória

2008. 10. 21.

Ha párod hétköznapi szokásai közé tartozik az ellened irányuló állandó kritika, gúnyolódás, parancsolgatás vagy vádaskodás, erős a gyanú, hogy te is érintett vagy a témában.

A folytonos titkolózás, leszólás, kritizálás, vádaskodás, gúnyos viccelődés, becsmérlés, tagadás, parancsolgatás, fenyegetés, dühkitörés mind-mind a szóbeli erőszak eszköztárának kellékei. Egyiket sem kell bemutatni, hiszen mindenkinek volt már szerencséje hozzájuk. De milyen lehet nap mint nap gonosz megjegyzések tömkelegét elviselni, ráadásul pont attól az embertől, aki a társunknak nevezi magát? Szokták mondani, ezek csak szavak. Nem fájnak, nem hagynak nyomot. Tévedés. Nagyon is hagynak, csak valahol egészen belül, ott, ahol már nem látszik.

Erika (29) két évig élt együtt párjával, Zolival, amikor ráébredt, hogy valami nagyon nincs rendben a kapcsolatukban. „Bármit mondtam, megcáfolta, és ellenkezett velem. Leszólta a gondolataimat, ötleteimet, terveimet. Lehetetlen volt számára, hogy elfogadja a véleményem, legyen szó bármilyen apróságról, akár a hétvégi programról, az öltözékemről vagy a vasárnapi menüről. Olyan logikusan érvelt ellenem, mondván, ő csak jót akar az »építő kritikával«, hogy általában kételkedni kezdtem magamban. Lassan már úgy éreztem, semmit sem tudok jól csinálni” – meséli Erika.

Anita esete egészen más. Mindig tudta, hogy partnere, Ákos hirtelen haragú, és könnyen dühbe jön, de ez a kapcsolatuk elején még nem okozott érzékelhető problémát. Az esküvő után azonban a férfi egyre agresszívabb lett, és indulatait Anitán vezette le. Minden apróság miatt, sokszor pedig teljesen ok nélkül ordítozott, kiabált, dühöngött. A lány sokáig tűrte a megaláztatást, miközben egyre inkább próbált alkalmazkodni, megfelelni, hogy Ákosnak ne legyen oka haragudni. Azonban semmi sem használt. Amikor már nem bírta tovább, elköltözött, és beadta a válókeresetet.

Erika és Anita mindketten úgy érezték, velük van a baj, hiszen minden igyekezetük ellenére sem tudtak megfelelni párjuk elvárásainak. Nem értették, miért nem működik jól a kapcsolatuk, és miért nem képesek problémáikat megbeszélni partnerükkel. Ma már tudják, nem rajtuk múlt. Mindketten társuk szóbeli erőszakosságának estek áldozatul.Láthatatlan sebek

A szóbeli bántalmazás a párkapcsolati erőszak azon formája, amely, bár nem hagy látható sérüléseket, de éppolyan fájdalmas lehet, gyógyulása pedig a hétköznapi sebeknél jóval tovább tart. Nemcsak az őrült dühöngés, a vad fenyegetőzés, a becsmérlés vagy egyéb agresszív megnyilvánulások minősülnek szóbeli erőszaknak, hanem – ahogy Erika esetében is láttuk – az állandó, finom kritizálás, a csöndes ridegség, az apró sértések vagy a lenéző megjegyzések is. Tulajdonképpen minden szó vagy hangsúly, amelyet bántónak, ellenségesnek, fájdalmasnak érzünk magunkra nézve.

Fontos, hogy férfiak is szenvedhetnek társuk szóbeli bántalmazásától, ám legtöbbször sajnos a nők kerülnek „rossz oldalra”. A legnagyobb gond, hogy az áldozat hiába próbálja megbeszélni partnerével, milyen fájdalmasan érintik a kimondott szavak, ez szinte sosem sikerül. A bántalmazó ugyanis foglalkozik a problémával, tagadja viselkedését, vagy egy „bolhából csinálsz elefántot!” jellegű mondattal elintézi a dolgot, elhitetve párjával, hogy ő látja tévesen a helyzetet, vagy netán hogy eleve ő a hibás. Ettől a bántalmazott önbizalma egyre apróbbra zsugorodik, a folytonos kételkedéstől pedig már maga sem tudja, helyes-e, amit hall, jogos-e, amit érez.

Ha az alábbi kijelentések igazak rád, a te párkapcsolatodban is jelen van a szóbeli erőszak.

 Gyakran gondolkodsz azon, hogyan beszélj úgy, hogy a párod végre megértsen. Sokszor az az érzésed, mintha vastag fal állna a kommunikációtok útjában.

 Ha megemlíted párodnak, hogy megbántott egy-egy kijelentésével, általában tagadja, vagy valami ilyesmit mond: „Nem tudom, miről beszélsz”, „csak vicceltem”, „túlérzékeny vagy!”. Fontos, hogy soha nem kér bocsánatot emiatt.

 Vita után hiába békültök ki, sosem érzel felszabadult nyugalmat, nem érzed lezártnak a történteket.

 Párod gyakran éppen akkor sért meg, amikor örülsz a sikerednek, lelkes és boldog vagy.

 Nem vagy csak ritkán szoktatok együtt felszabadultan beszélgetni, nevetni. Az sem jellemző, hogy közösen tervezgetnétek a jövőt.

sajnos én a legtöbb pontban magamra ismertem mint áldozatra.

Eszembe jutott erről az egész rémálomról a Bibliából egy rész:"Az ember lelke elviseli a szenvedést, de ha a lélek összetörik, azt el lehet-e hordozni?" (Péld 18:14)Tényleg azt éreztem,sokszor hogy a lelkemet sebesiti meg,de hálás vagyok Istennek,hogy megláttatta velem a valóságot, és azt,hogy ez nem szeretet se nem szerelem, inkább valami hierarchikus rabszolga kapcsolattá kezdett fajulni.

Kivánom, hogy Isten begyógyitsa minden sebeteket,és ne érezzétek többé, hogy ti vagytok a kapcsolatotok sikertelenségének a felelősei.Az erőszakra sosincs mentség,akármilyen kedves és jó az illető,de ha szeret nem igy bánik veled.Adja Isten hogy rájöjjetek hogy milyen értékesek vagytok,az Ő szemével lássátok magatokat, és ne a párotok lenéző véleményével,mert annak a valósághoz semmi köze, csak a saját deformált világlátásához van köze.

Azzal viselkednek igy aki megengedi nekik hogy igy viselkedjenek.Mert az a valaki ellágyul,meggyőzhető,átsiklik és szemet huny.Ha az a valaki mégsem engedi meg tovább,akkor maguk fogják felszámolni és keresni 'uj áldozatot'.

Nem lehet semmi egyéb indok arra hogy valakit terrorizáljon egy torz lelkületű személy,mintsem hogy enged neki!