Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Aranyosi Ervin: Védtelen a férfi

Az asszony szava szent és érthetetlen!

Magyarázatra sem lelsz a szép szemekben!

Azért mégis próbálsz a kedvében járni,

s látva igyekvésed, nem fog megutálni!

Ám, tudod, a lelkét nagyon kell szeretned,

„csak” annyi a dolgod: boldoggá kell tenned!

Persze, a hogyanja, sehol nincs megírva,

s ha rosszul csinálod, azt jelzi is, sírva!

Ám, vigyázz, ha csend van, s befogja a száját,

akkor vihar készül, félredobja báját!

Olyan veszedelem ez férfiembernek,

mellyel szembeszállni királyok sem mertek.

Volt ugyan egy király, mely sikert aratott,

pallossal, kötéllel tett szájra lakatot.

Az arák fejvesztve menekültek tőle,

s nem valószínű, hogy tanultak belőle.

Ám, a modern korban nincsen erre módunk,

ha nagyon felbosszant, mi csak morgolódunk!

Egy kis szerelemért mikre vagyunk képes…

De a megértésük, mégsem lehetséges.

A tudomány sajnos, nem fejtette még meg,

védtelen a férfi, ez benne a lényeg!

Sokkal tovább élnek, hát az agglegények,

ám, hosszabbnak érzik létüket a férjek!

( Aranyosi Ervin © 2024-02-20. )

Kányádi Sándor: Zsörtölődő

Elegünk van már,

elegünk.

Meddig kell még di-

deregnünk?

Mondják a kupás-

cserepet

megülő fagyos

verebek.

.

Télen átal is

nyaraló

fecskének lenni

volna jó,

csettegeti a

porkahó

alatt csőrölő

kis rigó.

.

Varjú körözget,

billeget,

letácsol rigót

s verebet.

Hogyha kedves a

tollatok,

annyit ne sopán-

kodjatok.

.

Megértem én már

eleget,

ennél is zordabb

teleket.

De olyat eddig

sohasem,

hogy vége egyszer

ne legyen.

Vörösmarty Mihály

NÉVNAPRA

Ugy áldjon meg isten neved napján,

Hogy beérhesd vele minden órán.

Legyen élted mint a virágos fa:

Remény s öröm virágozzék rajta.

Mely sok szívnek keserű gyötrelem,

Legyen neked édes a szerelem.

Igaz legyen, s mindig hű, szeretőd,

Ki jobban szeressen, mint te szereted őt.

Bánat ha ér, legyen az rövid éj,

S utána hosszú boldog nap a kéj.

S bárhova visz tőlünk a szerencse,

Lépésidet emlékünk kövesse.

S rokon érzet tartson köztünk hidat:

Te se felejtsd távol barátidat.

1842. június

Anna Eszter: Igaz barátokról

Istenem! Azt hiszem meg lettem áldva!

Azért, mert adtál nekem igaz barátokat.

Akik szeretnek, és akiket viszont szeretek,

Akik csak, adnak, és vissza sosem kérnek.

Egy igaz barát nem önző, csak önmagadért szeret.

Azért van, hogy ott legyen melletted.

A családon kívül, Ő az igaz családtag

Mert mindent megtesz érted – miattad.

Egy igaz barát mindig meghallgat,

Ha tud, ha nem tanácsot ad. J

Megvigasztal, jó kedvre derít,

Akkor is, ha a bánat szétfeszít.

Egy igaz barát nem kérkedik, nem követel,

Csak ad vissza semmit sem kér.

Ha nem kérded, bánatát visszafolytja.

Akkor is, ha a szívét nagyobb bánat marja.

Egy igaz barát lélekben, mindig veled van.

Akkor is, ha felnövünk, és idő egymásra aligha marad.

Testvéred Ő, ha nem is vér a vérből,

De érzed, a lelked egyik párja Ő.

Azt hiszem, én vagyok a legszerencsésebb a világon.

Mert nekem van igaz barátom.

Aki nem kérkedik, csak egyszerűen szeret.

Aki elfogad így, ahogy vagyok,

És lélekben itt van mindig mellettem.

Várnai Zseni

Csodák csodája

Tavasszal mindig arra gondolok,

hogy a fűszálak milyen boldogok:

újjászületnek, és a bogarak,

azok is mindig újra zsonganak,

a madárdal is mindig ugyanaz,

újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,

minden tavasz csodás megújhodás,

a fajta él, s örökre megmarad,

a föld őrzi az életmagvakat,

s a nap kikelti, minden újra él:

fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,

innám a fényt, ameddig rámragyog,

a nap felé fordítnám arcomat,

s feledném minden búmat, harcomat,

élném időmet, amíg élhetem,

hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,

hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,

s a holnapom? Azt meg kell érni még,

csillag mécsem ki tudja meddig ég?!

de most, de most e tündöklő sugár

még rámragyog, s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,

hogy éreztessem, ahogy érezem

ez illatot, e fényt, e nagy zenét,

e tavaszi varázslat ihletét,

mely mindig új és mindig ugyanaz:

csodák csodája: létezés... tavasz!

Dante: Oly furcsák vagyunk mi emberek

Olyan furcsák vagyunk mi emberek:

lelkünk sír, az ajkunk nevet.

Egymásról azt hisszük, boldog talán,

S írígykedünk egy-egy boldog szaván.

Azt hisszük, ha a másik szeme ragyog,

Gondolatai tiszták, szabadok.

S nem vesszük, dehogy vesszük észre,

Hogy könnyek égnek csillogó szemében.

Különösen vagyunk mi emberek.

A lelkünk sír, az ajkunk nevet.

Hazugság az egész életünk,

Hisz akkor is sírunk, ha nevetünk.

Dévényi Erika: Nem tudom Neked adni a Napot...

Nem tudom Neked adni a Napot

De tudok adni egy pillanatot,

Mikor megállíthatod a rohanó időt,

Kiszakítva belőle minden erőt.

Nem tudom a Napot Neked adni,

Sugarával meleget árasztani,

De elküldöm neked szívem melegét,

Áldásként küldöm, legyen a Tiéd.

Nem tudom a Napot adni Neked,

De adom a szeretetem,

Ha fontos Neked, kezedbe veheted,

Ha megérintett, magaddal viheted.

A Napot Neked adni nem tudom,

Hiszen nincs is saját napom,

De van egy kis lángom, csak Neked,

Amely szeretetedért tőlem egy köszönet.

Áprily Lajos : Mennék eléd

Mennék eléd, mert itt vagy már közel.

A déli oldalon leselkedel.

Gyökerek hallják könnyű léptedet,

átküldesz egy-egy halk leheletet,

mely szűzies még és illattalan,

de sejtető, jó langyossága van.

Csak arcom érzi még, nem sejti más,

varázs van benne, keltető varázs.

Ahol jársz, néma éberség fogad,

keresed a rügyes sombokrokat,

hogy langyosságoddal rájuk lehelj

s kipattanjon a sárga kis kehely.

Feljössz az élre, melyet hó erez,

íj válladon, a hátadon tegez,

benne az arany nyilakat hozod,

melyekkel a telet megnyilazod.

Mennék eléd, s mint fényváró anyám,

még utoljára elkiáltanám

nevedet, melyből napfény sugaraz:

Tavasz, tavasz! Tavasz, tavasz, tavasz!

Aranyosi Ervin: Örök szerelem

Nem érdekel minket,

hogy milyen a világ,

ha nem halunk bele,

nem tud hatni miránk!

Mikor megtaláljuk,

hogy mi a fontosabb,

akkor a szívünk már

nem fáj olyan sokat.

Ha van kit szeressünk,

más nem is érdekel,

csak együtt lehessünk,

s a szív-szívre felel.

Minden szebbnek látszik,

ha párom átölel,

lelkében, a lelkem,

szép megnyugvásra lel.

Sokkal szebbnek látszik

egymástól a világ,

kevesebb a bánat,

szívet bántó szilánk!

Közös álmainkért

élünk, vagyunk, teszünk,

tanulunk egymástól,

teljesebbé leszünk.

Ami egyikünkből

valahol hiányzik,

azt hozzáteheti

könnyedén a másik.

Így lesz a két félből,

egy teljesen egész,

hétköznapok gondja

többé fel nem emészt!

Ha kell, elbújunk

egy érző ölelésben,

válaszokra lelünk

a párunk szívében.

Így lesz a világ is

szerethető, kerek.

Boldog a mi szívünk,

hisz örökké szeret!

(Aranyosi Ervin © 2024-02-16.)

Móra Ferenc: Búcsúzik a rigó

Harmatot hullajtó halovány hajnalon

feketerigó fúj furulyát a gallyon.

“Az ég fényeskedik, harmat permetezik,

távol hegyek ormán tavasz ébredezik.

Virágszagú szellők vígan fújdogálnak,,

üzenetét hozzák tölgyerdő hazámnak:

Ibolya kék szeme nyílik, nyíladozik,

galagonyabokrok rügye fakadozik.

Lombosodó ágán moharuhás fáknak,

asztal terül már az égi madárkának.

Ahol kiteleltem, itthagyom a várost,

tölgyerdő hazámba hazamegyek mármost.

Ágról ágra szállni, vígan muzsikálni,

magas fák hegyében magamat hintálni.

Erdő sűrűjében fészket rakogatni,

füstös fiókákat füttyre tanítgatni.”

Harmathullogató halovány hajnalon

ilyen búcsút mondott a rigó a gallyon.

Kun Magdolna: Boldogító erő

Mikor még szívünkben több volt a szeretet,

jobban megbecsültük a napokat, az éveket.

Nem hajszoltuk a pénzt, nem is vágytunk nagyra,

csak mindig annyit kértünk, hogy víz és étel

jusson az asztalra.

Mikor még jobban becsültük, és tiszteltük egymást,

emberibb volt körülöttünk ez a nagyvilág,

hiszen áradtak lelkeinkből a tanult szép mesék,

melyek nehéz sorsú életünket megkönnyítették,

s egyben megszépítették.

Mikor még a szegénység nem volt bűn, sem vétség,

az emberek egymás baját jobban megértették,

és önzetlenül segítették azokat a rászorultakat,

kik valamilyen oknál fogva bajba jutottak.

Akkor még én is hittem, s vallottam, úgy érdemes élni,

hogy szívünk szeretetét bőséggel kell mérni,

mert minél többször adjuk oda szeretetünk másnak,

annál jobban érezhetjük boldogító erejét

az emberi jóságnak.

József Attila: Amit szivedbe rejtesz

Amit szivedbe rejtesz,

szemednek tárd ki azt;

amit szemeddel sejtesz,

sziveddel várd ki azt.

A szerelembe - mondják -

belehal, aki él.

De úgy kell a boldogság,

mint egy falat kenyér.

S aki él, mind-mind gyermek

és anyaölbe vágy.

Ölnek, ha nem ölelnek -

a harctér nászi ágy.

Légy, mint a Nyolcvan Éves,

akit pusztítanak

a növekvők s míg vérez,

nemz millió fiat.

Már nincs benned a régen

talpadba tört tövis.

És most szivedből szépen

kihull halálod is.

Amit szemeddel sejtesz,

kezeddel fogd meg azt.

Akit szivedbe rejtesz,

öld, vagy csókold meg azt!

Aranyosi Ervin: Szerelmünk örök ünnep!

Érezned kell, hogy mindennap szeretlek!

Nem kell várnod a Valentin napot!

Így a lelkünk naponta ünnepelhet,

s figyelmemet bármikor megkapod!

Nem kell hozzá külön okot keresnünk,

egymást szeretve, ez maga az ok!

Nem naptár mondja meg mikor szeressünk,

mert jó veled, ha melletted vagyok!

Nem kell ünnep egy jó beszélgetéshez,

és kedveskedünk, mikor csak lehet!

Naponta érünk egymás szép szívéhez,

s megnyugvást hoz, hogy a társunk szeret!

Naponta tesszük a szívünk díszesebbé,

s érezzük át szerelmünk melegét,

fontos nekünk, hogy hogyan tegyük szebbé,

hogyan lehet még teljesebb a lét?

Valentin nap van, hát ma is ünnepellek,

és egész évben egy életen át!

Ám, ahogy tegnap, ma is épp úgy szeretlek!

nem csak ma mondok érted el imát!

Mi változik meg a múló napokkal,

nélküled élnem – érzem – nem lehet,

köszöntelek hát, hozzád írt verssorokkal,

s éreztetem azt, hogy szívem szeret!

Kányádi Sándor: Egyszerű öröm

Öröm már az is, ha a Nap

bőkezűbb, mint a tegnapi,

egy kis langymeleg, annyi csak,

hogy az eresz jégcsapjai

fölengedjenek egy kicsit,

s meghervadjon a jégvirág,

hogy elláthass a sarokig,

csak a sarokig legalább,

s máris meglegyint a remény,

véred is enged, csörgedez,

jeget-pengető hangot ad;

ennyi kell, egy kis enyhe fény,

és amíg csöpög az eresz,

indulót vacog a fogad.

Farkas Éva: MI A BOLDOGSÁG?

Hogy mi a boldogság? Most elmesélem,

Ha ideülsz mellém, szótlanul, szépen.

Hunyd be a szemed, ne gondolj semmire,

Figyelj a lelkednek rezdüléseire.

A boldogság ott mélyen, tebenned van,

Most szunnyad éppen, némán és hangtalan.

Jelre vár, hogy kinyíljon, mint a virág,

Ébredő fény, melytől más lesz a világ.

Boldogság, amikor másnak adni tudsz,

Ha békét hozol, nem szörnyű háborút.

Nem mérlegelsz, segítsz, ha valaki kér,

Megosztod, ha asztalodon van kenyér.

Mersz szeretni, hagyod, hogy szeressenek,

Letörlöd az érted hullott könnyeket.

Bízol, nyílt szívvel várod az új csodát,

Egy versben, egy dalban, ott a boldogság.

A boldogságért néha szenvedni kell,

Egyszer eljön, vedd hát észre, jól figyelj!

Engedned kell, hogy szívedet mossa át,

S kezedet megfogja egy igaz barát.

Ne félj attól, hogy most talán sírni kell,

Szívedből lassan eltűnik a teher.

Hallgasd szívverésed friss, új dallamát,

Kicsiny csoda, de ez már a 'boldogság'.

Áprily Lajos : Mennék eléd

Mennék eléd, mert itt vagy már közel.

A déli oldalon leselkedel.

Gyökerek hallják könnyű léptedet,

átküldesz egy-egy halk leheletet,

mely szűzies még és illattalan,

de sejtető, jó langyossága van.

Csak arcom érzi még, nem sejti más,

varázs van benne, keltető varázs.

Ahol jársz, néma éberség fogad,

keresed a rügyes sombokrokat,

hogy langyosságoddal rájuk lehelj

s kipattanjon a sárga kis kehely.

Feljössz az élre, melyet hó erez,

íj válladon, a hátadon tegez,

benne az arany nyílakat hozod,

melyekkel a telet megnyilazod.

Mennék eléd, s mint fényváró anyám,

még utoljára elkiáltanám

nevedet, melyből napfény sugaraz:

Tavasz, tavasz! Tavasz, tavasz, tavasz!

Judit Dávid: Én is voltam egyszer boldog...

Én is voltam egyszer boldog, nagyon rég...

Oh, ha újra önfeledten nevetnék!

De szívemben nem lakik most boldogság,

Pedig ízét oly szívesen kóstolnám!

Én is voltam egyszer boldog, de elmúlt...

Ajkamon a vidám kacaj elnémult.

Gyászos csend kíséri most már lépteim,

S néma szívem csendben sír."

Aranyosi Ervin: Mikor szeretettel nézed

Mikor szeretettel nézed a világot,

sokkal élhetőbbnek, kedvesebbnek látod!

Sokszor a kevésből, sokkal könnyebb adni,

két lábbal a földön, embernek maradni!

Mikor megöregszel, akkor majd megérted:

Te vagy a világért, s a világ van érted!

Tudsz Te emelt fővel, máshoz lehajolni,

s Te vagy aki szolgál, nem a drága holmi.

S hidd el téged szolgál az életben minden.

Ahol szeretet van, - tudd, - ott hiány nincsen...

Tóth Juli - Mit vinnék

Azt kérdezed tőlem:

- mit vinnék magammal,

amikor a lelkem összeér

a Nappal?

Elvinném az erdő

tavasz - illatát,

Aranyló mezőknek

pacsirta - dalát.

A friss kenyér ízét,

az otthon melegét,

Milliónyi álmot,

álmokból szőtt mesét.

Vinném gyermekszemek

tiszta ragyogását,

Dolgos, öreg kezek

lágy simogatását.

Harang kondulását

rózsa fehérségét,

Anyák imádságát,

temetők békéjét.

Vihetnék-e többet,

még szebbet magammal:

amikor a lelkem összeér

a Nappal?! -

Kovács Mária Magdolna: A szeretet halkan...

A szeretet halkan,csendben osztogatja magát,

Nem halljuk,csak érezzük ki nem mondott szavát.

Adja magát szülők által,érkezik baráttal,

Szerelemmé változik egy igaz,tiszta vággyal.

Adhatja mindenki,megkaphatja bárki,

Nem is kell érte nagy dolgot csinálni.

Elég az,ha hűségesen magunkba fogadjuk,

S amikor úgy érezzük,máris továbbadjuk.

Nem féltékeny,nem kérkedik,csendes, alázatos,

Ez ami a szeretetben olyan csodálatos.

Kerüli az erőszakot,hisz a békességben,

Nincs is nála fontosabb társ.

Egy nagy betegségben,nem pirula,

Nem orvosság gyógyít meg sebeket,

Többet ér mindennél a tiszta,hű szeretet.

Pedig "ő" csak halkan,csendben osztogatja magát.

Fényes György: Nincs már hová hazamenni......

Nincs már hová hazamenni kis falumban nem vár senki énrám.

Édesanyám kedves háza üresen áll egymagában némán.

Mint hiába vágyom vissza oda ahol csak jóban volt részem.

Mert aki a sok jót adta, kint nyugszik a temetőben régen.

Nincs már hová hazamenni, nincs a vigaszt hol keresni nékem.

Csalódások országútján, gyötrelmek és bánat között éltem.

Könnyekkel a két szememben temetek sok eltékozolt évet.

Eltemették minden álmot hűtlen asszonyt, s rossz barátot végleg

Nincs már hová hazamenni, egy éjszaka mégis haza térek.

Életemért szépen, csendben mindenkitől bocsánatot kérek.

Édesanyám sírja mellett könnyeimből ágyat vetek szépen.

Ott fognak majd rám találni, de már semmi nem fog fájni nékem.

Szabó Lőrinc

Nyitnikék

Alszik a hóban

a hegy, a völgy,

hallgat az erdő,

hallgat a föld.

Mikor legutóbb

Jártam itt,

nyár nyitogatta

pipacsait,

a nyár nyitogatta,

temette az ősz;

és volt, aki vesztett,

és nincs aki győz.

Lombnak, virágnak

nyoma sehol,

fekete csontváz

a fa, a bokor,

s hallotti csipke

a díszük is,

az a törékeny

tündéri dísz,

mit rájuk aggat

éjszaka

fehér kezével

a zuzmara.

Alszik a hóban

a hegy, a völgy,

hallgat az erdő,

hallgat a föld.

Egyszerre mègis

rezzen a táj:

hármat fütyül egy

kismadár.

Háromszor hármat

lüktet a dala

vígan,szaporán,

mint édes fuvola.

Az a fuvolás

a Nyitnikèk!

Már kezdi is újra

az énekét:

két füttyre mindíg

kvart' lefelé:

nem sok, de örülni

ez is elég.

Nyitni kék, fütyüli,

,nyitni kék,

a szívnek és tavasznak

nyílni kék!

Nyitni. de- nyitni,

de- nyitni kék!

Fütyülöm én is4

énekét.

Nyitni kék, fütyüli,

nyitni kék,

a telet bírni

illenék!

Bírni és bízni

illenék!

Fütyül és elszàll

a Nyitnikék.

Nyitni kék!-

fütyülök utána

s nézek az eltűnő

madárra.

Nyitni kék, fütyülöm,,-

nyitni kék,

hinni és bízni kellenék,

mint az a fázó

kis madár,

aki sírja , de bírja,

ami fáj,

akinek tele rosszabb,

mint az enyém

és aki mègis

csupa remény.

Nyitni kék, indulok,

nyitni kék,

fog az é n szívem is

nyitni még.

Nyitni kék!Ébred

a hegy, a völgy,

tudom, mire gondol a

néma föld.

Ő volt a szàja,

a Nyitnikék,

elmondta a holnap

üzenetèt:

a hitet, a vágyat

fütyülte szét,

kinyitotta a föld

örök szívét:

fütty-ffütty-,fütty,. nyitni kék,

nyitni kék-

Nyitsd ki, te versem,

az emberekét!

Egyszer véget ér........

Egyszer véget ér a lázas ifjúság,

Egyszer elmúlnak a színes éjszakák,

Egyszer véget ér az álom, egyszer véget ér a nyár,

Ami elmúlt, soha nem jön vissza már.

Egyszer véget ér a lázas ifjúság,

Egyszer nélkülünk megy a vonat tovább,

És az állomáson állunk, ahol integetni kell,

De a búcsúra csak pár ember figyel.

Egyszer véget ér a lázas ifjúság,

Egyszer elmúlnak a színes éjszakák,

Sajnos véget ér az álom, sajnos véget ér a nyár,

De a szívünk addig új csodára vár.

Ezért ne féljünk az újtól, mert az jót hozhat nekünk,

Talán abban van az utolsó remény.

Létünk ingoványra épült, mely a sötét mélybe húz,

De ha akarjuk, még tűzhet ránk a fény!

Egyszer véget érnek múló napjaink,

Egyszer elbúcsúznak túlzó vágyaink,

Tudjuk azt, hogy egyszer végleg,

sajnos végleg elmegyünk,

De még addig mindent újra kezdhetünk!

Ezért ne féljünk az újtól, mert az jót hozhat nekünk,

Talán abban van az utolsó remény.

Létünk ingoványra épült, mely a sötét mélybe húz,

De ha akarjuk, még tűzhet ránk a fény!

Egyszer véget érnek múló napjaink,

Egyszer elbúcsúznak túlzó vágyaink,

Tudjuk azt, hogy egyszer végleg,

sajnos végleg elmegyünk,

De még addig mindent újra kezdhetünk!

(S. Nagy István)

Somlyó Zoltán

Hóvirág

Második hó: február van,

hócsillagok a határban;

fényes puska csöve: durr!

Szedd a lábad, róka úr.

Tiszta kék az égi pálya,

füstölg a házak pipája,

talpas szán a hóba vág,

csörg a fán a száraz ág.

Odalenn a rőt berekben

jég páncélja rengve rebben;

prímet furulyál a szél,

peng a korcsolya-acél.

Havas bundán hosszú öltés:

szürke sávba fut a töltés;

hej, de messzire szalad,

most robog rajt a vonat.

Bakterháznak ablakába

hóvirág van egy nyalábba,

hóvirág… hóvirág…

Hej, de hideg a világ.

Heinrich Heine: BÁNAT

Tudod mi a bánat?

Várni valakit ki nem jön el többé.

Eljönni onnan, hol boldog voltál,

S otthagyni szívedet örökké!

Szeretni valakit, ki nem szeret téged,

Könnyeket tagadni, mik szemedben égnek.

Kergetni egy álmot,soha el nem érni,

Csalódott szívvel mindig csak remélni!

Megalázva írni egy könyörgő levelet,

Szív dobogva várni, s nem jön rá felelet.

Szavakat idézni, mik lelkedre hulltak,

Rózsákat őrizni, mik elfakultak.

Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni,

Mással látni meg őt és utána fordulni.

Kacagni hamis lemondással,

Hazamenni,sírni könnyes zokogással.

Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat,

S imádkozni,

Hogy sose tudja meg

Mi is az a bánat.

A szív gyorsan elárulja önmagát,

De mást lát a két szemem,

Messze túl a könnyeken,

Hogy még mindig te vagy a mindenem.

Ha az kérdezné tőlem most valaki,

Mondjam meg mit jelentesz nekem?

Tán büszkeségből azt felelném,

Semmit, csak múló szerelem.

Elmegyünk majd egymás mellett,

S a két szemed rám nevet.

Kacagva köszöntelek én is,

De hangom kissé megremeg.

Mosolygok az utcasarokig.

Aztán, hogy elfordulok,

Fáradt szememhez nyúlok,

S egy könnycseppet elmorzsolok.

A válás mindig nehéz,

De rosszul itélsz,

Nem bántam meg

Bárhogy is volt, nem bántam meg.

Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek.

Elfelejtem azt, hogy rossz vége lett

És csak az maradsz,

Ki engem boldoggá tett.

Elmentél tőlem kedves,

S én hagytam, hogy menj csak el.

Hiába lett volna minden,

Ki menni akar, engedni kell.

Mosolygott hozzá az arcom,

De mögé, már senki sem néz.

Játszani a közönyös embert,

Most látom csak míly nehéz.

Ha azt kérdezné most tőlem valaki

Mondjam meg, mit jelentesz nekem?!

Egy pillanatra zavarba jönnék,

S nem tudnék szólni hirtelen!

S nagysokára mondanám halkan

Semmiség, csupán az életem.

S nem venné észre rajtam senki sem,

Hogy könnyes lett a szemem!

Zelk Zoltán: Hóvirágok, ibolyák

"Jó reggelt, Nap, ég, hegyek,

aludtunk egy éven át.."

Így köszönnek a kibújó

hóvirágok, ibolyák.

.

"Jó reggelt, szél, fellegek,

jó reggelt, te szép világ!"

Bólogat a kék ibolya,

nevetgél a hóvirág.

.

"Jó reggelt, fa, kis bogár,

mikor hajt rügyet az ág?

Mikor lesz az ágon levél,

levelek közt száz virág?"

.

"Jó reggelt, virágszedők,

Örül, aki minket lát..."

Jő a tavasz, hirdetik a

Hóvirágok, ibolyák.

Sík Sándor : Tavasz csengettyűje

Most a csúf tél bosszúsan

Zsörtölődve jár még,

És az égen elsuhan

Sok nagy álmos árnyék.

Én dalolva hangosan,

Szökdelőn és pajkosan

Messze-messze szállnék.

Szól a szél a hegyeken,

Szít repülni vágyat,

Már a hó a réteken

Olvadóra bágyad.

Siheder nap hívogat,

Áprilist és álmokat

Bizsereg a vágyad.

Hát, szeszélyes csacska szív,

Hol a téli bánat?

Dudorászó dala hív

Mese-muzsikának.

Erdő-mező csalogat,

Csalogató dalokat,

Küld a tó utánad.

Csintalan szél dalt fakaszt,

Táncütemre léptet.

Te hívod-e a tavaszt?

Vagy a tavasz téged?

Hó felett és tó felett

Már a fűzfaág hegyett

Barka pelyhe éled.

Most rügyedző ág alatt

Énekelni ülj le.

Fesse frissre arcodat

Víg dalok derűje.

Mert a dal ma rózsaszín,

S lásd, e sok bohóka rím:

Tavasz csengettyűje.

Pintér Zoltán - Oviszerelem

Van egy lány az oviban,

úgy hívják, hogy Janka.

Úgy érzem, hogy szeretem

legalább öt napja.

.

Nekem ő a legszebb

minden lány közül.

Rossz amikor hazamegy

négy óra körül.

.

Ebédnél is mellé ülök,

s együtt öltözünk,

azt hiszem, hogy nemsokára

összeköltözünk.

.

Idebent az oviban

már reggel keresem,

azt hiszem, hogy ez már

egy igaz szerelem.

Várnai Zseni : Csodák csodája

Tavasszal mindig arra gondolok,

hogy a fűszálak milyen boldogok:

újjászületnek, és a bogarak,

azok is mindig újra zsonganak,

a madárdal is mindig ugyanaz,

újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,

minden tavasz csodás megújhodás,

a fajta él, s örökre megmarad,

a föld őrzi az életmagvakat,

s a nap kikelti, minden újra él:

fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,

innám a fényt, ameddig rám ragyog,

a nap felé fordítnám arcomat,

s feledném minden búmat, harcomat,

élném időmet, amíg élhetem,

hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,

hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,

s a holnapom? Azt meg kell érni még,

csillag mécsem ki tudja meddig ég?!

de most, de most e tündöklő sugár

még rám ragyog, s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,

hogy éreztessem, ahogy érezem

ez illatot, e fényt, e nagy zenét,

e tavaszi varázslat ihletét,

mely mindig új és mindig ugyanaz:

csodák csodája: létezés… tavasz!

Kökény Éva:Karnevál

Velencei karneválon

elveszett a kedvesem!

Elragadta arany-herceg

és azóta ál-arcok közt

keresem de nem lelem.

Velencei maszkabálon

elveszett a kedvesem!

Lagúnák vizén ringó

gondolák mélyén

keresem, de nem lelem.

Karneváli kavalkádban

nem lelem a kedvesem!

Festett bohócarcok

mosoly-maszkok közt

keresem, de nem lelem.

Karnevál Hercege, kérlek!

add vissza szelíd szemű

szép mosolyú kedvesem!

nevető álarca mögött

titkok bánata bujkál –

Herceg! Add vissza őt nekem!