Kedvenc idézetek (beszélgetős fórum)

....nem tudom a szél

vagy a hársfalomb sír-e

oly keservesen..

Nincsen kéz, akit fognék, a fák állnak csak sorfalat,

Hallgassatok, most ők szólnak belőlem,

erőlködöm, hogy hozzam hangjukat.

Esőszagú ősz...

pirult levélen csillan

cseppnyi álmodás...

Tarka falevél...

megfognám, de hirtelen

felkapja a szél...

Hisz ősz van, tudod.

Ezer színét tapossuk

naponta sárba.

Kint vihar zokog,

bent könnyes dal álmodik

mosolygó nyárról.

Sokáig állt ott, s a rohanó vizet nézte. Mintha magát az életet szemlélné, ami egyre csak halad,

soha nem áll meg egy pillanatra sem, hanem elvisz mindent, ami belé hullik, elviszi valahová,

amit az ember jobb híján csak „örökkévalóságnak”hív: a perceket, órákat, napokat meg az éveket, az álmokat és az emlékeket…mindent, amiből egy ember élete, szíve és lelke áll… csak elviszi, és sosem hoz vissza semmit.

Vörös felhőket tép az őszi szél.

Esőcseppek ütnek belém fájó dallamot.

Azt hazudják: „Neked ragyog holnap majd a nap!”

S nem hiszik el nekem, mikor az ég felé üvöltöm,

hogy én csak egy fájó árnyék vagyok.

Csendes.

Magányos.

A gondolat feltépett valahol egy sebet az emlékek között, amelyikhez eddig még nem nyúlt hozzá senki. Vérezni kezdett, nagy, fekete csöppek hulltak a csöndben, és valahol valami fájt.

Wass A

Hallod? Megint a szél zokog

odakinn, és a fákat

hangtalan sóhaj zörgeti:

Valami furcsa bánat...

Névtelen fájás, lélegző

vágy száll az őszi tájon,

egy érzés ami visszatér

azért, hogy újra fájjon...

ma megint csontszínű a fájdalom

és kiszorít szívemből

minden szeretet-érzést,

már nem keresem a válaszokat.

Csak az érti meg az életet, aki tudja,

hogy az élet nem szabályos, nem logikus, nem igazságos,

nem szimmetrikus, nem kiszámítható.

Sárgászöld színek, összeolvadó tarkaság,

aranyra érett levelek, kopárodó őszi ág.

Ködön áttűnő halvány fények,

ködös virágok illata,

habos felhők, száradó pázsitok,

barna csend, s madarak halk dala.

Áll az idő, állok az időben én.

Csend van, csak a szellő susog.

Felhőt növeszt fölém a csend,

s aprószemű eső csurog.

Sokkal okosabb, ha az ember türelmesen elviseli azt,

ami csak neki fáj,

mint ha hirtelenében olyasmit tesz, aminek káros következményeit

mások is megsínylik.

Karnevál van

Mindenki igyekszik jelmezbe rejteni szorongásait

Színes maszkok sodródnak a tömegben

S én védtelen botladozom a kijárat felé

Miközben zokogva tépem le arcomról

Saját magamat ábrázoló álarcomat.

már megint lefoglalsz,

emlékeiddel borítasz fátyolt körém

elvonva a valóságtól

támolygok, hömpölygök

zavaros vízzel

köddel telt mocsár fele

beleragadok a múltba

s elnehezülök.

Mert nem lehet csak a valóságnak, a célszerűnek élni... Valami fölösleges is kell az élethez, valami rikító és csillogó, valami szépség, ha még olyan olcsó szépség is. Az emberek legtöbbje nem bír a szépség káprázata nélkül élni. Valami kell, ha más nem, egy hatásos képeslap, mely - vörös és arany színekben - a naplementét ábrázolja vagy a hajnalt az erdőben. Ilyenek vagyunk.

Nem, ennek a nőnek nem kellett semmiféle olcsó mütyürke, ami kárpótolhatja, megvesztegetheti. Ennek az egész kellett, az egész élet, a sors, minden veszélyével. Ez tudott várni.

Márai

Tudod, arra gondoltam,

hogy mi valamit mindig legyőzünk,

mindent erős akarattal teszünk,

nem magunktól ébredünk,

mi felébredni akarunk,

nem lassú, lusta ébredéssel búcsúzunk az éjszakától,

hanem akaratunkra vekker parancsol ki az ágyunkból,

nem áramlunk, hanem kemény harccal előbbre jutunk,

ha mennénk is, erőszakot teszünk,

inkább helyben maradunk,

akaratlan, csak rossz felé megyünk,

akaratlanul csak elesünk,

minden mást erőltetünk,

a virág a reggeli harmattal fényre nyílik,

nem rendel ébresztőt,

a Nap nyugtával, a sötétre csukódik,

nem, mert csukódni akarna,

nem tesz erőfeszítést, hogy nyíljon,

hogy csukódjon, csak mi állunk örökösen,

kivont karddal harcban valamiért,

valami ellen,

talán szíved szerint Te is elindulnál,

de legyőzöd szíved vágyát,

ha mégis indulnál,

ahhoz is csak akarat kellene,

a lélek az nem harcol,

indul, ha indulnia kell,

ne harcolj Te se értem, se ellenem,

kísérd el útjára a lelkedet.

Elájulni s mindent merni, dühöngve,

mint nyers, szelíd, forró és holtrasápadt,

merész, halott és új életre támadt,

csaló, hűséges, bátor, gyáva, gyönge,

és tőle távol nem találni csöndre,

mint víg, komor, őrjöngő, büszke, bágyadt,

megszökni hősként, csupa gőg s alázat,

s riadtan bújni sértődött közönybe.

Ha kiábrándulnánk, szemünk befedni,

édes borként mérget szívni magunkba,

a kárt szeretni, a hasznot feledni,

hinni, hogy a pokol visz égi útra

létünket egy csalódásba temetni:

ez a szerelem. Ki próbálta, tudja.

(Nemes Nagy Ágnes)

Tudod arra gondoltam,

hogy olyan jó lenne

megmaradni

a pillanatban.

Nem félni,

és nem remélni.

Haladékot adni.

Magunknak.

Sírni, ha bánat ér,

nevetni az örömér.

A „most”-ban élni.

Nem remélni,

mert aki remél,

az mind csalódik.

Nem félni,

és nem gondolni

soha arra,

mi lehet belőle.

Abból,

ami most van.

Jó,

vagy rossz.

Sírni,

vagy nevetni,

de nem félni,

mi lehet belőle.

Majd egyszer.

Egy távoli állomásnál.

Egy másik életben.

Talán

el se érünk odáig,

talán,

hírtelen kanyart vesz

az utunk.

A félelem betegség

Ragályos betegség,

amit nem lehet eltitkolni,

ami kiül a szemekre.

A riadt szem terjeszti.

A félelmet

Örülni,

amikor van kinek,

amikor van minek,

Nem félni,

mi lehet belőle.

Sírni, ha sírni kell,

nem elképzelni.

azt, ami nincs.

Ami talán

nem is lesz.

Félni,

egyedül,

a rossz gondolatoktól

szabad.

Nem, attól se.

Rá se szabad gondolni.

Az eljövendő rosszra.

Se remélni.

Jót se szabad remélni.

Mert csalódik,

aki remél.

Nem láthatunk keresztül

a házakon, hegyeken,

embereken,

és az éveken.

Várjuk meg,

míg odáig elérünk.

Akkor sírjunk,

vagy akkor nevessünk.

Mint a távoli vihar,

amelyik ideérve

langyos szelővé szelídül.

Szelídülhet.

Vagy nem.

Akkor döntsünk,

sírást,

vagy nevetést érdemel.

Ha már ismerjük.

Amikor ő a „van”.

Addig annyi minden

megtörténhet.

Tudsz-e sírni fájó könnyeket,

Ólomsúlyú éber éjszakán,

mikor a gondok meggyötörnek,

elfog a félelem, rád tör a magány.

Tudsz-e sírni, zokogni igazán?

Tudsz-e sírni, mint a kisgyermek,

ha becsapták, vagy megverték talán,

mert jót akart, mégis rosszat tett,

s könnyeivel ott áll most árván?

Tudsz-e sírni, zokogni igazán?

Tudsz-e sírni, a boldogságtól,

örömkönnyzáport hullatván?

Tudsz-e sírva nevetni, úgy derülni,

kacagva, akár egy jó tréfán?

Tudsz-e sírni, zokogni igazán?

"...köszöntem a véletleneknek,

istennek és minden csodának,

hogy kitaláltak, megcsináltak

s valahogy elhoztak nekem,

csak neked nem tudtam sosem

megköszönni szerelmedet."

Néha megtörténhet, hogy az segít valamit jobb állapotban visszaszereznünk, ha megállunk egy pillanatra,

s hagyjuk, hogy régi formájában elpusztuljon.