Kedvenc idézetek (beszélgetős fórum)
Ne szégyelld,
ha megöleled utána a párnát,
ha melegét hiába keresve
fölsírod az éjszakát,
és ha az ürességet
neve kimondásával töltöd:
el ne hallgass!
Más tettben sincs több értelem,
se vigasz.
Viszonyunk csonka,
míg - ha csak lélekben is -
búcsút nem vettünk.
Ezek fájnak. Ezek enyémek, szépek.
Ez voltam én. Valaki, aki készül,
Valaki, aki árván erre tévedt
S akinek útja végtelenbe mélyül...
Tudod arra gondoltam,
kis karcolás is nagy riadalmat okozhat,
ha hirtelen vérezni kezd nagyon,
a testnek a fájdalma
legtöbbször orvosolható,
de a léleknek a vérző kínját
a maga valójában senki nem látja,
nem hogy gyógyítani tudná,
pedig, ha a lélek vérzik,
az biztos,
nem csak kis karcolást takar,
látni nem látni,
elbeszélni se lehet egykönnyen,
hiszen olyan szó nincsen,
amelyik a lélek fájdalmáig elér,
pedig jó lenne néha
szavakkal könnyíteni terhén,
de ehhez különleges fájdalom,
vagy inkább különleges érzék kell,
hűen elbeszélni,
talán csak a zene, a költészet,
vagy a színek nyelvén lehet,
ha sikerül, az segíthet,
de az is lehet,
az is csak csöppnyi balzsam
a lélek megnyugtatására,
mint a kínzó fájdalomtól ordítani,
vagy csak annyival többet,
amennyivel megfogalmazni,
formába önteni tovább tart,
sokáig az se segít,
könnyebbséget csak ideig-óráig adhat,
hogy azután, mint a láz, a csillapított
újra, újult erővel támadjon,
a lélek vérző sebeit bekötni nem lehet,
se a fájdalmát csillapítani tablettával,
csupán csak egy lehetőség van,
lassan, türelmesen
a fájást kisimogatni belőle,
olyan bravúr ez,
amilyen bravúrra egyedül
az együtt érző szeretet képes.
Mikor mondhatod el valakiről teljes bizonyossággal azt, hogy igazán ismered? Hány nap, hónap vagy év, hány közös élmény, mennyiféle élethelyzet kell ahhoz, hogy tudd: ismered a másikat? Néha, mint egy lassított felvételen, látod őt, kívül-belül: amit érez, amit gondol, ami az ő valója, s már a szavak sem fontosak... Hányszor csodálkozol rá, hányszor találsz benne újabb és újabb meglepetéseket, melyek után már nem jöhet következő...? Hányszor kell végigsétálnod vele a pokol tornácán, szorosan fogva a kezét, s adni erődből, míg csak teheted, s hányszor kell szárnyalnotok együtt, közösen, tudva azt, hogy ha elkövetkezik is a zuhanás, már tudjátok, hogy egymásból hogyan nyerhettek erőt...
Ismerni – és szeretni, vagy ismerni - mégis szeretni...
Egyedül úszom az éjszakában -
alattam, fölöttem a csillagok -,
téged kereslek a világegyetem
eltakart zugaiban.
De magába zárt
a féltékeny kozmosz,
szemedet csillagnak akarja,
hajad új Tejútként ragyog,
fogsorod csillagképpé változott.
Hajnalban kitárok
minden ablakot:
fényeddel megtelik
a szívem.
Fénytelen éjjel
Lelkem versekben ég el.
Csak egy gyertyaláng.
(Ha lelkedig érne
Fáklyaként égne.)
Életünk egyetlen értelme, hogy
Megszüljük a halált. Fordított létezés.
Ha hallgatsz, hallgass szeretetből;
ha beszélsz, beszélj szeretetből;
ha figyelmeztetsz, figyelmeztess szeretetből;
ha megbocsátasz, bocsáss meg
szeretetből.
"Szeress nagyon, hogyan, tudod Te jól azt,
Mint Nap havat, amit magába olvaszt.
Vagy üss agyon hát, csak törődj velem"
Minden, minden rendben
- Csak el ne felejtsem. -
Elnémulok,
hogy kiálthassak
hozzád!
Hangtalanul.
Csönd. Ajkaim lezárvák.
Ringass: árva az árvát,
Így, sírj csak, rámhajolva,
Meghalni volna jó ma...
Ugye szerinted
is játék ez valahol,
játék,
ami ha nem is balzsam,
de hűti a sebet.
Vagy azt gondolod,
a hideg csak tartósítja?
Nem hiszem,
ha begyógyulna
űr maradna,
az meg nagyon üres,
az talán maga az örök halál.
Most nem szólnak a csillagok, a messzeség most nem ragyog, s a közelség most úgy segít, ha érzed, hogy megérint.
Most nem szólnak a csillagok, az árnyékok most túl nagyok, az antennákról víz csorog, felhők, ne sírjatok...
Míg a távolság az ablakát bezárja, míg az éjszaka az új nap fényét várja.
Nézünk egymásra, és válaszolni nem tudok, és nincsenek jó kérdések, és nem szólnak a csillagok.
Ne szeressük még egymást, túl korán van.
Csuromvizes az utcakő, a fák csipásak.
S az éjjel elhullott lombdögöket sem hordatta még el a város.
A szembejövők kabátgallérja csupa nyirok,
Dől belőlük a fáradt gőz,
Mint az úttest alatti csatornákból.
Ne szeressük még egymást, túl korán van.
Fészkükből kivert gyerekek sírják tele az alumínium hideg utcát.
S a macskák fekhelyére fagyoskodó kis álmok kucorognak.
Nézed a lehelleted, foszladozó brüsszeli csipke.
Nézem a szálkás tornyokat, körülszíjazott Istenárnyak.
S ha szólnék Hozzád, megírhatatlan versbe kezdenék.
Ne szeressük még egymást, túl korán van,
Nem hallgattuk még meg a nap várandós híreit sem.
Zöldség és vérszag úszkál körülötted vásárcsarnoki
lomhasággal.
S mintha a baltával kettéhasított országok csonkja mellén is
A Te hangodon jajveszékelne valaki.
Várjuk meg, amíg este lesz.
Greenpeace-től a:
"Védd a fákat, egyél hódot"
Amikor leszállt a köd a dombok közé
és csupaszon maradtak a fák,
amikor sáros maradt a kanyargó út, mely messze visz,
és leszedték az utolsó virágot,
amikor közénk jött a süppedő avarban
a csend és a szomorúság
és varjak keringtek a szántóföld felett,
amikor elment az egyetlen, akit igazán szerettem,
eszembe jutott az Isten.