Karantén találkozások

Majd megjelenik a képernyőn egy ismeretlen hölgy képe, üzenet érkezik. Kérdezi, hogy vagyok... Fura, nem foglalkozom vele, nem is ismerem, ráadásul épp van is mit csinálnom. Kitartónak bizonyul, könyörögni kezd, hogy adjak életjelet. Na... mifene? Majd, amikor a mondatait elolvasom, rájövök... ez bizony nem nekem szól. Egy reménytelen szerelmes félrelépő asszony vár epekedve választ feltehetően ugyanúgy nős szerelmétől. Mivel továbbra sem érkezik meg, már azzal is beérné, ha bármi életjelet adnék – vagyis adna az illető, mert egyre fogy a reménye… Tanácstalan vagyok. A kisördög belém bújik, úgy játszanék vele. De elvetem az ötletet. Nem leszek szemétláda. Erkölcsi alapom sincs.

Inkább megszánom, és reagálok. Először csak illedelmesen, jelzem, hogy nem stimmel, sem a név, sem a nem... Szinte látom, hallom, ahogy beindulnak a túloldalon az agytekervények, írni kezd, töröl... felugrik egy mondat, majd eltűnik... érzem, ahogy parázik. Átérzem a félelmét. Hiszen azt már megosztotta, ugyan véletlenül, hogy a férje figyeli a google fiókját, óvatosnak kell lennie. De mi van, ha most bukik le, mi van, vagy ha épp most buktatja le a szeretőjét?

Majd mégis... felteszi a kérdést, amitől retteg… a felesége vagy? Majd a teljes nevet elárulja, nem értem miért... ritka egy név, nincs is több belőle, gyorsan megtalálom a facen. És már látom is, hogy jók voltak az érzéseim, van ám ott szép család, gyerekek, és hát tényleg jó a pasi. Lefut előttem néhány ismerős érzés.

Úgyhogy megint reagálok. Talán nem úgy, ahogy szeretné. Valami olyasmit írok, hogy mindkettőjük szerencséjére nem az vagyok. Van benne némi él. Mondom neki, szerintem nem bántó módon, hogy talán nem véletlen, hogy nem jutott el a célba a levele. Lehet, hogy érdemes lenne elgondolkodni. Undokul válaszol, ismerjük-e egymást. Úgy tűnik, nincs szüksége kioktatásra egy ismeretlentől. Mondom nem… de akkor már kevésbé kedvesen hozzáteszem, hogy örülök, hogy ez nem az én férjem telefonja, és szerintem ő is örülhet neki. Nem túl barátságosan köszönök el. Nem reagál többé.

Majd a meglepetés… egy hónapra rá. Ugyanaz a hölgy, rám ír, emlékszem-e rá, meg az ő félrefutott üzenetére. Hogyne emlékeznék. Aznap egész nap a fejemben járt. Előhozott érzéseket, nem keveset. Ezt persze nem mondom. Csak nem értem, mit akar.

Írja, a kapcsolat véget ért. Nem vagyok meglepődve. Valamit éreztem akkor. Azt írja, sosem volt senki szeretője... csak úgy belesodródott. Jaj babám, gondolom. Ha tudnád, hogy mindenki ezzel menti fel magát? Hány nő (és talán férfi) mantrázza ezt. Nem mondom.

Azt írja, megérti a megvetést, bár azt hiszem, ezt inkább magának beszélte be. Eszembe sem jutott megvetni. Nem tudhatta, de megértettem őt, azonnal. Tudtam, miben van benne. Minden oldalról megtapasztaltam. Nem akartam kioktatni, mégis, valahol ezt tettem. Azt mondja, rosszul esett neki. Akkor. De most már hálás érte.

Végig tudta gondolni. Át tudta értékelni az életét. Elég volt az néhány mondat, ami akkor, kioktatásnak hangzott, de mégis elindított benne valamit. Úgy tűnik, helyén van az esze. És valamiért talán hisz a véletlenekben is, mármint, abban, hogy nincsenek.

Boldog vagyok. Talán megmentettem egy házasságot. Talán kettőt. Mondom neki, szeressék egymást a férjével. Sokáig, és nagyon. Megköszöni, szívecskét küld. Azt hiszem, tényleg jó érzés. És én továbbra sem hiszek a véletlenekben.