Jó anya, rossz anya (beszélgetős fórum)

Kar ismet vitazni. A tokeletes anya Irisz, ha kell a tuti, o megmondja.

Bemasolom, amit az Igy neveljem a gyerekem c. topicban irtam (mert ott is ra kell, hogy hallgasson mindenki..)

" Tudjatok nekem mi a fura? Megfordult a fejemben, hogy o egy valodi anya-e?

Mikor jatszik a gyerekeivel? Mikor foz? Mikor takarit, mikor eszik egyutt a csaladjaval? Mikor tolt idot a ferjevel es/vagy a gyerekeivel kozosen?

Merthogy mindig, ugy ertem Mindig itt van. Egesz nap a hoxa-n log. Egy anya, raadasul aki fogalkozik a csaladjaval es mindenhol Tokeletesen megallja a helyet, az idobe telik... De o mindig itt van. Minden oraban, napszakban hozzaszol. Hogy van egy anyanak, felesegnek, dolgozo embernek ennyi ideje?

Nezzetek a statisztikat, csak ma, tegnap, vagy az elott... "

Alapvetően senki sem szereti, ha idegenek vagy olyanok hozzáértnek, akikkel nincs annyira közvetlen viszonyban, de - és szerintem ez a "perdöntő" - ha mégis hozzámér egy számomra nem szimpatikus osztálytársam, akkor nem csináltam belőle jelenetet. Ha valaki nem tudja helyén kezelni az ilyen helyzeteket, azzal igenis foglalkozni kell. Nem azért, hogy legyen neve a "defektjének", hanem azért, hogy rájöjjünk miként lehet sajátíthatja el azokat a kis fogásokat, amiket mások maguktól megtanulnak. Nem arról van szó, hogy mindenkit kockásítani kell, de ha nagyon kirívóak a reakciók, az a környezet nemtetszését vívja ki és az már senkinek se jó

Szóval mindegy, hogy autista vagy sem, azt kell valahogy megtalálni, hogyan tudj a dolgokat jobban kezelni. Amíg ez nem megy addig olyan környezetet, elfoglaltságot kell számára keresni, ahol nem érik ezek az atrocitások vagy legalábbis lényegesen kevesebbnek van kitéve és így következésképpen nem borul ki, nem dühöng stb.

Valóban így érezzük, mert a hiányérzet felerősíti annak a fontosságát, amiben nincs részünk.

Mégis rengeteget töprengek rajta, mi a jobb:

Egy rossz kapcsolatban nevelni gyermekeket, ahol túl nagyok az elvárások, de legalább van apa-kép.

Vagy egyedül nevelni őket, nyugalomban, szeretetben, de nincs apa-kép.

Néha nem tudom, melyik a helyes út.

Gyanítom, hogy ki kellene próbálnom az utóbbit is, amíg nem késő...

Persze, mert valahol az embernek ki kell beszélnie a bánatát. Meg azért ha jól használja az ember az oldalt, akkor sok segítséget is kaphat. Én is itt ismertem meg egy olyan jogász hölgyet, aki segített a szakértői bizottsággal való huzavonában... Tehát valószínűleg sokkal nagyobb a merítés itt a "problémásakból".

Bár már az is a gyógyulás első fázisa, hogy valahol beszélünk róla..

Igen, én is így tudtam az én ritka betegségemről, hogy 3000000-ból egyet érint. Aztán itt meg hemzseg a fórum...

Hát ebben más a virtuális világ.

A dolog meg nyilván nem kizárólag az építészetről szól, hanem olyan nagy elmélyülést igénylő dolgokról, amit viszonylag magában is tud csinálni az ember. Ez persze nem jelenti a társas érintkezés merev kerülését, sőt! Ez a jól funkcionálókra nem is jellemző.

Egyébként nem azt akarom mondani, hogy a nagypapák is már kőkemény Aspergeresek voltak, csak azt, hogy - vélhetően - már több erre utaló "magatartáselemmel" rendelkeztek.

Az én férjem is "szinte" aspi, a mai napig küzd problémákkal. Az, hogy a fiunknál ez már egy erős elem, talán köszönhető annak is, hogy az én ágamról is vannak pszichés betegségek, bár más jellegűek. Aztán persze biztosat senki sem tud, csak statisztikai adatokat lehet nézegetni ezzel kapcsolatban.

Találkoztam egy olyan családdal, ahol az anya ágán jöttek át a dolgok. A hölgy nagyapai nagybátyja volt az első aspergeres, akit itt Mo-on diagnosztizáltak úgy az 50-60-as években.. Az illető valamelyik vidéki egyetem neves professzora volt. A hölgynek négy gyermeke van. A két nagyobb ugyan úgy-ahogy működött, elvégezték a sulit, de voltak kisebb gondok. A harmadiknál éppen akkor diagnosztizálták az aspergert. A negyedik, - aki egyébként más apától van, mert meghalt a férje - akkor volt 1-2 éves, és őrajta már akkor látszott a kőkemény autizmus, szerintem súlyosabb, mint az asperger.. Hát a fene se tudja.

Csupán megnyugtatásul mondom neked: az ember mindig azt tartja a legfontosabbnak, amit úgy érez éppen, hogy nem tud megadni. (vagy megkapni)

Gondolj arra, hogy ha teljesen egyedül nevelnéd a gyerekeidet, mivel lenne jobb? Akkor is lenne olyan, amit úgy éreznél nem tudsz megadni.

Az építészet nem ok, hanem a különlegességük okán vonzódtak az építészethez. Mint ahogy vannak igen kiemelkedő tudósok is köztük.

Ha valaki még nem olvasta, érdemes elolvasni A szikra című könyvet is. Egy autista savant tinédzserről szól, aki 9 évesen már egyetemre járt és szépen halad a Nobel-díj felé. (Két és fél évesen azt mondták a szakértők, hogy feleslegesen gyűjti a betűkártyákat, sose fog olvasni, jó lesz, ha tizenéves korára beköti a cipőjét.)

Persze, kivételes, de mindenki az. A könyv könnyen olvasható, még azok számára is érdekes, akik soha nem találkoztak ilyen problémával testközelben.

Elgondolkodtam. Mint már annyiszor.

Én rossz anya vagyok, mert egy romboló kapcsolatban nevelem a gyermekeimet, mert hagyom, hogy megtörténjenek dolgok, és nem lépek ki ebből a helyzetből.

Imádom a fiamat és a lányomat, de ez nem elég! Az sem, hogy próbálok mindent megtenni értük. Mert a legfontosabbat nem adom meg nekik, a nyugodt gyermekkort.

Igen, biztosan:)

Én is a betegségem miatt regisztráltam ide...

"Sőt, sokszor egy szakmára!! A sorstársak között többen is vannak, akiknek a nagypapájuk építész!!"

Ez nagyon érdekes!

Vajon, ha van tényleg összefüggés, akkor mi lehet az ami miatt itt fordul elő nagyobb arányban?

Ami nekem nagyon fura, hogy itt a hoxán ennyivel találkozunk, bár sokáig azt hittem, hogy a pajzsmirigy betegség sem gyakori, és itt kiderült, hogy az...

Igen Irisz.

Van, akire megpróbálnak valamit ráhúzni. Sőt, olyan is, aki az esetleges magasabb csp, és gyes miatt akarja ráhúzatni a gyerekére a diagnózist.

Meg olyan is van, aki "neveletlen".

De ettől még olyan is van, akinek meg baja van.

Autista cca. 100/1 gyerek, és ebben bennevannak a súlyos esetek is, akiknél nincs semmi kérdés. Ergo jól funkcionáló kb. 300/1. Tehát semmi meglepő sincs abban, ha az ismeretségi körödben éppen nincsen ilyen. Nekem se volt. A másik meg, hogy részben örökletes a dolog, szóval akik vannak, azok is eléggé "egy helyre" koncentrálódnak.. Sőt, sokszor egy szakmára!! A sorstársak között többen is vannak, akiknek a nagypapájuk építész!! Nagyokat röhögünk a folyosón a Vadasban, mert már meg se lepődünk az unokáknál halmozott problémákon. Olyan nevekkel találkozni ott, akiket ha ideírnék, nem lennének idegenek. Nem valószínű, hogy pont ezekben a családokban lenne népszerű a nagyon car nevelés és alacsony színvonal..

Azt szoktam mondani: aki gyötrődik amiatt, hogy jó anya-e, az biztosan az. :) Persze, ezt magamra vonatkoztatva már nem hiszem el, de az más kérdés.

Kioktatni? Szerintem senkinek nincs joga, hiszen nem járt a "Te cipődben".

Azt tapasztalatból tudom, hogy sokmindenben hasonló lennem, mint anyám - sajnos -, de van, amit tudatosan csinálok másképp. Szóval, azt hiszem, semmi nincs kőbe vésve. :)

Már vártam, hogy legyen egy ilyen fórum!:)

Én ugyanis folyamatosan ezzel a vívódok magamban és úgy gondoltam csak én vagyok ilyen mindenttúlkomplikáló, de most azt tapasztalom, hogy más is küzd ezzel.

Nem értek azzal egyet, hogy ha ez a gondolat felmerül egy anyában, akkor már eleve nem is lehet jó anya! Sőt azt gondolom, hogy pontosan a lelkiismeretesekben merül föl legelőször a kérdés: jól csinálom-e, biztosan így kell-e, jó-e ez a gyerekemnek?....stb

Akit a jó sorsa hatalmas egóval áldott meg, az meg van róla győződve, hogy amit tesz, amit csinál, ahogyan csinálja, az a tökéletes! Föl sem merül benne a kétely, hogy esetleg azt nem úgy kellene.

de az való igaz és azzal nagyon egyet értek, hogy ez egy folyamat és minden anyának tanulnia kell. Nemcsak azért, mert esetleg olyan példát látott, amit nem szándékozik követni vagy pont azért, mert amit látott azt akarja követni, de! És itt jön szerintem a lényeg, nem vagyunk egyformák, a gyerekeink pedig nem a saját leképezéseink. Önálló személyiségek az első pillanattól kezdve és ami jó volt nekem 20-25 évvel ezelőtt az nem biztos, hogy ugyanolyan jó lesz a gyerekemnek is, most! Amikor a gyrekeim születtek és sokféle gyerekneveléssel kapcsolatos könyvet vettem, olvastam. meg is szóltak rendesen, hogy könyvből akarom nevelni a gyerekeimet?! Nem! De ha az ember elolvassa más véleményét, módszereét, tanácsát, szerintem könnyebben tudja kialakítani a saját útját, mintha csak menne vakon a maga feje szerint. Van, aki azt mondja: egy anya mindig jól dönt! Ez nem igaz! Körültekintőnek és megfontoltnak, tájékozottnak kell lenni egy anyának, főleg a gyerekével kapcsolatos döntéseknél! Ha pedig az, akkor már mérlegeli döntései kimenetelét és ez magával hozza a kételyt, hogy jól döntök? Jó anya vagyok? Mindent megteszek-e? Nem mindig a nagykönyv szerint alkulnak a dolgok és ha valami, akár az anyán kívülálló okból nem úgy jön be, akkor a lelkiismeretes anya magában keresi a kérdésre a választ, mi lett volna ha...

Gondoljunk arra, ha megbetegszik a gyerek....

A címben feltett kérdésre a válaszom, a rossz anya gondatlan, hanyag, nemtörődöm. De persze vannak olyan anyák, akik alapból lazák és nekik fel sem tűnik, hogy sokkal gondosabbam vagy körültekintőbben kellene nevelniük a gyereküket. Sőt! ha valaki felhívja rá a figyelmüket, meg is sértődnek! Mert nekik az a természetes ahogy ők élnek és gondolkodnak erről.

Szóval, igen, megértem az aggódókat, az éjszaka nem alvó és gyermekükön töprengőket, a tyúkanyó típusokat, de elfogadom a korán önállóságra szoktató és kissé felülről a világra tekintőket is.

Egyet azonban nem tudok elfogadni: a gyerekeit nem szerető, magától eldobó, róluk tudni sem akaró nőket. Akinek nyűg a gyerek.

Aki azt gondolja, hogy a világ boruljon alába elé, mert szült egy gyereket.

Tehát én azt gondolom, hogy csak a nagyon primitív ember nem gondolkodik el(és persze, mert minden relatív) azon, hogy ő mennyire jó vagy rossz.

Nem, nem ezt mondtam, és utána írtam is, hogy mire gondolok.

Nem úgy foglalkozunk a gyerekkel, ami az ő igénye.

Nem biztos, hogy elég egy gyereknek, hogy megszeretgetjük 5 percenkén, nem biztos, hogy elég egy gyereknek, hogy rajzolgatunk vele, legózunk vele, stb., hanem lehet neki pont másra van igénye, ahhoz, hogy ne jelentkezzenek nála bizonyos viselkedési problémák.

Szokták itt sokan azt mondani, hogy nem elég ha a gyereknek meg van mindene, hanem le kell vele ülni beszélgetni, játszani is.

És pont az amit te is írsz, hogy meg kell tanulni kezelni a helyzeteket.

Igen, nálunk nincs ilyen probléma, és most nem magunkra gondolok, hanem a környezetemben élőkre is. Olyan van, hogy elevenebb a gyerek, vagy többet beszél, vagy akaratosabb, stb., de olyan nincs akinek bármilyen idegrendszeri betegsége lenne, azaz van egy, de ő egy más eset volt, mert neki a kullancstól lett betegsége, ami úgy derült ki, hogy dühöngeni kezdett. De ez is egy más eset, mert ugye vele nem volt gond 13 évig, csak akkor hirtelen szinte egyik percről a másikra. És igen, nem ismerem ezeket a betegségeket, de sokszor találkozok olyannal, akik a számomra normális gyerekre ráhúznak valami betegséget. Persze velem nem tölt sok időt más gyereke, így biztos nem tapasztalom meg minden általa produkált viselkedést...

Kár veszekedni ezen.

Valaki vagy találkozik ezzel a dologgal, vagy nem, és akkor nem is fogja érteni, mert még annak is nehéz megérteni, aki közvetlen rokon, még a férjemnek is nehéz volt felfogni a dolgot..

Valaki vagy utánanéz, ha érdekli, két-három vékony, érdekes könyv elolvasásával már eléggé képbe lehet kerülni a problémát illetően..

Ha meg nem, akkor meg úgyis el fogunk beszélni egymás mellett..

Természetesen általában igaz, hogy néha keveset foglalkozunk a gyerekekkel, meg sok ilyen általánosság van, de ezek mint lózungok a konkrét helyzet ismerete nélkül.

Meg azt ne mondják már, hogy régen, 10 gyerek mellett, kenyérsütés mellett, meg mosógép nélkül annyit "foglalkoztak" a gyerekekkel. Ugyan. Meg az ötvenes-hatvanas években, amikor 6 hét után lehetett menni építeni az országot, és vagy behordta az anyuka a gyereket szopni a gyárudvarra, vagy ment a hetes bölcsibe.. Szerintem még mindig ma foglalkozunk a legtöbbet a gyerekekkel, csak talán néha nem jól..

Igen, van aki "csak" azért rossz, mert nem, vagy: NEM JÓL! foglalkoznak vele. Lehet, hogy pont másra hordják, mást tesznek elé, mint ami neki jó fejlődési út.. Ilyenkor igenis lehet "könyvektől" segítséget, tanácsot kérni.

Meg van, akiknek konkrét problémája van, valamilyen "alkatrésze" nem úgy működik, mint a többinek, és ezáltal van a baj.. Itt elmondható, hogy általában az a szülő, aki ezzel addig foglalkozik, amíg szakemberhez jut, az már olyan rossz nem lehet.. Ugyanis nem olyan könnyű eljutni addig, mert még a gyerekorvos is csak legyint azon panaszra, "hogy olyan furcsán rossz ez a gyerek, valami nem stimmel"..

Ezért van az, hogy a probléma ott halmozódik, ahol nem is annyira vannak a toppon a gyerekezést illetően, plusz még probléma is van...

A cél meg az, hogy 30 éves korára kiegyensúlyozott valaki legyen.. Egészen addig meg bárki mondhat bármit. Majd akkor derül ki.

De mivel két egyforma ember nincs, az utak is különbözőek lesznek, úgyhogy attól, hogy valaki más, még nem biztos, hogy rosszabb. Még akkor se, ha jelenleg a gyereke magatartászavarral, Asperger-szindrómával küzd..

Ahol több gyerek van, ott egyértelműen magasan kitűnik, hogy a sérült gyerek mennyire más, ugyanolyan nevelés mellett... Fényévekkel.

szóval a hiperaktív, aspergeres stb. szerinted rossz gyerek, akikre nem figyelnek oda a szülők.

tudod van három olyan unokatesóm, akiket anno a környék összes iskolájából kicsaptak, mert nem bírtak velük. az apjuk, anyjuk az energiájuk levezetésére dolgoztatták őket, de még így is ők voltak a környék fenegyerekei iskolaszinten. mára mind normális ember lett, egy kivétellel, ő betegségben meghalt sajnos. a mai diagnózisok alapján hiperaktívok lennének, szóval nem olyan szörnyen rossz dolog az SNI-s minősítés ha megfelelő diagnózist kap a gyerek és hozzá a megfelelő fejlesztést, iskolát. nem a szülő hibája, hogy milyen csomaggal jön egy gyerek világra, mert azt lehet kezelni, és meg kell tanulni is kezelni a helyzeteket

Az a könyv valószínű ez lesz : John Elder Robinson

Nézz a szemembe

életem Asperger szindrómával

A könyvtárakban megtalálható.

Nem vagy nulla! Sőt ..Valóban érdemes elolvasni .

Supin jól írta le a lényeget.

Évek óta fenn áll ez a dolog, az igazgató attól pöccent be, hogy 3 év alatt semmi változás.

Most ne azt képzeld el Irisz, hogy a kisfiam egy agresszív kisfiú és üt vág mindenkit. Egyszerűen nem tudja kontrollálni magát, nem tudja felmérni a cselekedeteit, nem érzi a tetteinek a súlyát.

Alapból én is poénkodós vagyok és imádok poénkodni és a gyerekem is, viszont Vele nem lehet, mert mindent szó szerint vesz, nem tud elrugaszkodni.

Az új suliban tudják, hogy mi a baj, bízom benne, hogy jobban fogja magát érezni a kis csoportban. Nehéz Neki 29 gyerek között, nem tudja a szabályokat elfogadni, s azt végképp nem, ha nem Vele van foglalkozva. Ahogyan szurikáta írta a kisfiáról is, az én fiam sem várja meg, hogy felszólítsák, hanem azonnal mondja, s hisztizik, ha szólnak, hogy várjon. S nem érti, hogy mit csinált rosszul, hiszen tudta a kérdésre a választ.