Érzelmi hűtlenség (beszélgetős fórum)
A férfiaknak sokkal fontosabb a külső vonzódás, nem fognak beleszeretni egy számukra nem vonzó nőbe, akármilyen jó fej. A nőknek, legalábbis nekem fontosabb, hogy férfias tulajdonságú legyen, mint az, hogy egy adonisz.
Okos férfiakat gyakran látni együtt nagyon buta, de szép nővel, de nem láttam még okos, talpraesett nőt egy üresfejű szépfiúval. :)
Szerintem ha kidobják egymást, mint egy használt fogkefét, azt jól is teszik, mert ott nem volt igazi szeretet, szerelem, minek dolgozzanak egy rosszon tovább?
Ha fontos a másik, úgyis megpróbálsz mindent megtenni, csak sajnos úgy szokott lenni, hogy az egyiknek fontos még a kapcsolat, a másiknak már rég nem, ezért hiába dolgoznának rajta.
Erről most Popper Péter véleménye jut eszembe, és ez áll hozzám a legközelebb:
"Az "Igazi" nem létezik. Nincsen. Sehol nem él valahol egy nő vagy egy férfi, aki az igazi, s akit csak meg kell találni. De aki szerencsés, élete során találkozhat két-három olyan emberrel, akiből lehetne "igazi". De ehhez nagyon sok türelem, lemondás, megértés, háttérben maradás szükséges, ám végül kialakulhat egy olyan viszony, melyben a másik már nélkülözhetetlenül belecsiszolódott, vagyis igazivá vált."
Én úgy képzelem el, hogy egy életre szóló kapcsolatban a feleknek nagyon sokat kell dolgozni, lemondani, elfogadni... Szeretni a másikat. Akkor is, ha az éppen nem olyan, hogy megérdemelné. :) És szerintem minden egyes kapcsolatban vannak hullámvölgyek. Egyszer fent, s egyszer lent. Ezeket kell ketten sikerrel meglovagolni.
Szerintem a mai vilában sokan úgy vannak vele, hogy kidobják a másikat, mint egy használt fogkefét. Mert úgyis jön egy új, ami még vibrál és szikrázó és izgalmas. Persze, csak egy darabig. :) Aztán az is büdöset fingik. :D
Nem győzöm a szádba rágni:D
Ha ülök a babérjaimon, lesz nálam kedvesebb, szebb, jobb, okosabb, kívánatosabb.
Ha maradok, aki voltam a kapcsolat elején, akkor nem hűl ki semmi.
Szerintem ennyire egyszerű:)
Erre mondják, hogy könnyebb megszerezni, mint megtartani, meg hogy egy jó kapcsolatért nap mint nap tenni kell.
:)
Hát nem tudom.
Spirituálisan biztos meg lehetne magyarázni :D
De valószínűbb, hogy fordítva van. Mert én nagyon kevés igazán jó kapcsolatot látok, amiben összeillik a két ember. Sokkal több olyan kapcsolatot, házasságot ismerek, ahol már rég nincs semmi a két ember között, vagy unják, csalják egymást, a közös javak miatt maradnak, vagy mert félnek egyedül, hogy nem jön jobb.
Nem arról az időszakról beszélek, ami egy kapcsolat elején van, amikor még minden új és jó, hanem mikor eltelik már több idő, és akkor derül ki, hogy van-e szerelem, összetartozás, vagy csak fellángolás volt és egymást megismerve már csak elfogadás és megszokás van, hogy de úgyis mindig elmúlik a szerelem és csak ez marad. Mert nem így van. De a szerelem nem a fellángolás alatti rózsaszín köd. Az csak fellángolás. Ezért sem mondanám nagy bummnak, mert bezsongat és elmúlik. Legfeljebb ha nem teljesül be, a fantáziában marad nagy bummnak, a gyakorlatban lehet, hogy kiábrándító lenne és rácsodálkozás, hogy miért is voltam oda.
Egy vég csalódással, bánattal, fájdalommal, sértettséggel jár, de a tökéletesnek hittet nem szabad megtagadni, mert akkor és ott biztos az is volt:)
Pláne, ha a megszépítő messzeségre gondolunk :D
Mondjuk, azt már átéltem én is, hogy "biztos, hogy ez velem történik?" :D
Azért jobb nem játszani a tűzzel, hogy lemérjük, mekkora a ragaszkodás :D
(viccelek)
Hááát nem is tudom. Feltetted a nagy kérdést. :) Sokszor érzi az ember úgy tényleg, hogy a saját útján jár. Aztán vége lesz, és utólag azt látja, hogy soha többé nem lépne rá. És nem is érti az akkori önmagát.
De ami akkor tökéletes, az lehet, hogy később már nem lesz az. Azért, mert te magad is változol időközben.
De azt hiszem ezek megválaszolására még bazi fiatal és éretlen vagyok! :D
Tényleg nem éltem még ilyet át, és igen kis esélyét látom, hogy megtörténhet, szinte a nullával egyenlőt. És nem azért, mert így döntöttem, hanem azért, mert annyira nincs szükségem más partnerre, és ugyan ezt feltételezem a társamról is, a kettőnk viszonya alapján.
Ha mégis bumm történne, na akkor kellene dönteni.
Hogy állj!
Hmmm... Ha kiteszi a szűröm ezért, akkor nyilván megyek. :) Mit is tettem volna akkor? De úgy éreztem, hogy mindenképpen el kell mondanom, mert amikor én voltam megcsalva, és rájöttem, akkor nekem nem is maga a tett fájt nagyon, hanem az, hogy hülyének néztek, hazudtak nekem. :)
Meglepett amúgy ez a fene nagy megértés és elfogadás. És igazából egyébként tényleg jobban hozzá kötött, ez így igaz.
Mennyire befolyásolta a döntésedet a hozzáállása?
Ha kevésbé lett volna megértő, akkor mentél volna?
Vagy marasztaló erő volt a ragaszkodása?
Az "utólag" az már viszonyítás kérdése, nem?
Hogy mihez képest ...
Az élet, ami igazol, az nem a "ma"?
Hogy mennyire jó, avagy mennyire nem?