Eltartanátok a szüleiteket idős korukban? (beszélgetős fórum)

Azért valahol a szülői magatartás a minta. Én anyukám betegsége ill. elesettsége idején teljesen meg voltam hatódva, mert az akkor kamasz fiam is olyan lelkesedéssel és szsretettel gondoskodott anyukámról, hogy azt egy l6-20 éves gyerektől el sem lehetett. volna várni - bár én is megtettem m inden tőlem telhetőt. (Igaz anyukám teljesen elvtelenül mindenben az unokáját pártolta velem és a tanárokkal, barátaival illetve az egész világgal szemben,)

És még mindig igen nagy szeretttel és fájdalommal emlegeti a mamáját

főztömben cselekedeteimben stb is aza mérce, hogy mit szólna ehhez anyukám

Most nem mondom meg, hogy ki a korlátolt és kötekedő, jó!?

Amiket itt írtok a rokonaitokról, meg amilyen a hozzáállásotok mindenhez, nem csodálkozok egy kicsit sem, ha ti csak ilyen rossz dolgokat éltek meg.

Ki mint vet úgy arat....

Ja, és, hogy miért csak így látom a dolgokat. Talán a normálisabbakkal állok szóba, azaz olyanokkal, mint amilyen én vagyok. Nem vagyunk alkoholisták, nem verjük a gyerekünket, nem terrorizáljuk őket, stb.

Nem így van.

Egy gyerekre nem csak a szülők hatnak, és nem is a szülők klónjai.

A Te gyereked azt fogja csinálni amit lát most! Nem fog látni téged évente csak 1-2 alkalommal. Ezt tanulta, ezt hozza otthonról.

Az otthoni minta döntő!

Természetesen! De ha mi magunk azon igyekszünk, hogy lehetőleg minél tökéletesebb életet éljünk, akkor nem attól tesszük függővé a szülő időskori gondozását, eltartását, hogy korábbi tettei alapján megérdemli-e, vagy nem.

Ha mi magunk helyesen akarunk cselekedni, akkor minden korábbi történés ellenére, tesszük azt, amit éppen most tennünk kell, és nem kötjük feltételhez.

Ne haragudjatok, de én azt vallom, hogy tökéletes ember nincs, nem volt, és nem is lesz!!!

A legtöbb ember arra törekszik, hogy maximálisan a legtöbbet, a legjobbat hozza ki magából, akár munkában, akár a családi kapcsolatokban, érzelmekben, mindenben, amihez bármi módon köze lesz élete során.

És nagyon könnyen észreveszük, elítéljük, bíráljuk azt a másikat, akinél felfedezünk valahol, valami hibát. De sohasem lehetünk biztosak abban, hogy mi magunk mikor fogunk valahol, valamiben hibázni, vagy éppen már hibáztunk is, csak nem vettük észre.

És ha tökéletes ember nincs, akkor milyen alapon várjuk el a másiktól (akár szülőtől is!), hogy tökéletes legyen???

Ha tökéletes akarsz lenni, akármilyenek is voltak veled szemben a felmenőid, nem a te tiszted, ítélkezni felettük. Te kizárólag a saját cselekedeteidért vagy felelős, és csak a saját tetteidet bírálhatod.

Nem, tevedsz az utoso feltevesedben: csak boldog szulo tud boldog gyermeket nevelni. S ha nem tudod feldolgozni a multad es utana elengedni azt, megkeserited mind a magad, mind a gyermekeid eletet. Nem beszelve arrol, hogy egy boldogtalan parkapcsolatban elsz. Szerinted mi lesz ebbol?

Az en szuleim sem voltak mintaszulok, de azt is latom, hogy a vilag szemenek, elvarasanak elnek. A sajat bizonytalansagaikat, felelmeiket vetitik ki rank. Most ezert itelkezzek felettuk? Eleg nekik elviselni a sajat hibaikat. Viszont jo nagyszulok, mivel nincs rajtuk a nevelessel jaro felelosseg, azt a szeretetet amit nem tudtak felenk kimutatni most tobbszorosen az unokanak nyujtjak. Fogalmam sincs, hogy honnan van az a szeretet, mert a szuleiktol nem ezt lattak.

Te két külön dologról beszélsz. Más megbocsátani és más elengedni.

Én elfogadom, hogy ők ilyenek, látom a viselkedésük mögött álló okokat is: felelőtlenségből és meggondolatlanságból elrontották az életüket, és az ebből eredő stresszt és feszültséget a gyereken vezették le, minden formában. Az anyám egyrészt ösztönösen agresszív, uralkodó típus és a rossz sora mellett egyfajta kielégülést nyújtott számára, hogy valakin kiélheti a zsarnokságát, másrészt úgy állt a dolgokhoz, hogy ha neki szar, akkor mindenkinek legyen szar. A mindennapokban zsarolásban, bántásban, rosszindulatban felnőni iszonyatosan mérgező dolog, valahol azt érzem, azért kardoskodsz ennyire a "dobjunk fátylat a múltra" dolog mellett, mert egyébként nyilvánvalóan nincs tapasztalatod ebben.

Szóval: én elfogadom, hogy ilyenek és látom a mögötte rejlő okokat is, ám felnőtt emberként, családdal már nem engedhetem meg, hogy a saját vagy a gyerekeim életét rendszeresen mérgezzék az ilyen hozzáállással. Furcsa, naiv elképzelés az, hogy rendezzük úgy az életet, mintha minden rendben lett volna, mert nem volt rendben. És ahol korábban nem volt rendben, ott általában később sem lesz rendben.

De ismétlem a téma nem azt hivatott vitatni, nekem milyen szüleim voltak, én vállalom, hogy nem tartanám el őket, mint ahogy azt is vállalom, hogy az anyósomékat meg igen. Mert tőlük több szeretet kaptam egy év alatt, mint otthon egész életemben.

Lehet így is gondolkodni, ahogyan te.

Bocsi, de nekem sokkal szimpatikusabb volt, amikor egy igen-igen nehéz gyerekkorban felnőtt fiatal arról mesélt, hogy mi mindent nem kapott meg a szüleitől, mert őnáluk csak a pia, meg ez, meg az...

És hogy ő megfogadta, mennyire másként fogja csinálni, és mennyire más példát fog mutatni a saját gyermekeinek! És bizony a példamutatásba beletartozik az is, hogy megbocsátani a szülőknek a nevelésünk közben vétett hibáikat, és ami volt, arra borítsunk fátylat. Kössünk békét saját lelkünkkel, és intézzük úgy a dolgokat, mint ahol korábban is minden rendben volt.

Ne haragudj, úgy ítélkezel, hogy semmit nem tudsz, feltételezem, te sem tartanád a kapcsolatot a helyemben és sz-rnál a fejükre. Nálunk a leggyengébb dolog az volt, mikor ordítva a képembe vágta anyám, hogy neki azért nem jut semmi az életben, mert el kell minket tartania, ennél csak cifrábbakat tudnék mesélni.

Az ember nem választja a családját, annyit tehet, hogy odafigyel rá, hogy a saját családjában legyen szeretet, összetartás, sok nevetés, közös ebédek, bizalom és öröm. No meg, nem engedi, hogy ezt mások - akár rokonok - tönkretegyék a rosszindulatukkal.

Hátha élnének, miért is ne?

Addig is segítettük őket,amiben csak lehetett...

Ugyan, dehogy, örökölni valószínűleg így sem öröklök semmit, és nem is fontos, hogy örököljek.

Egyelőre visszatart még valami pszichés tényező, talán a folyamatos lelki zsarolás, a család többi tagjának nyomása, de egyre ritkul a kapcsolat, azt gondolom, már nem sokáig tart.

"És ha egy gyerek azt mondja, hogy a szüleim úgy neveltek, hogy nem érdemlik meg idős korukra a gondozást,... ezt a példát látják maguk előtt az ő gyerekei is, ezt fogják követni. Pedig inkább mutasson nekik példát, hogyan is kell csinálni ahhoz, hogy majd felnőtt korukban az ő gyerekei ne mondhassák azt, hogy a szüleim sem gondozták a nagyiékat."

Szerintem ez is alapvetően butaság, egy kicsit elfeledkeztek arról, hogy mindenkinek megvan a maga személyisége, tapasztalatai, értékrendje és nem katonásan, kényszerűen azt csinálja a szülei, főleg mert felnőttként az ember már tud különbséget tenni élethelyzetek között.

Az én gyerekem pl. nem nagyon fog találkozni az én szüleimmel, mert én se találkozok velük évi 1-2 alkalomnál többet, viszont idővel nyilván tudni fogja, milyen okok vezettek ahhoz, hogy ne tartsuk a kapcsolatot. Ha én jó szülő leszek - és mondjuk olyan már tuti nem leszek, mint az enyémek -, akkor a gyerekem szerethet engem attól függetlenül, hogy én nem szeretem az enyémeket, azért mert én nem ápolnám az enyémeket, ő még mondhatja, hogy ápolna engem. Mondjuk, én nem várok gondozást, inkább azt otthont választanám, amit nyilván velük is közlök.

De szintén egyoldalúnak látom, hogy azért, mert valaki nincs jóban a szülőjével, akkor biztosan nem lesz jóban a gyerekével sem.

Az egy dolog, hogy mit mond a jog, egy másik pedig, hogy mit diktál a lelkem.

És ismét másik, hogy: olyan példát mutassak az utánam jövőknek, amit majd én is kapni szeretnék tőlük.

Végül is, félig igazad van, mert már nagyon ritkásan tartjuk a kapcsolatot, valószínűleg idővel teljesen el fog halni. Bár azzal nem értek egyet, hogy mindenki megszakítja a kapcsolatot, a szülő-gyerek kapcsolat azért nagyon összetett és az életre annyira ható dolog, hogy sokan még a rossz szülőkkel is beszélnek, valamiféle lelkiismeretfurdalás/érzelmi zsarolás miatt.

De a kérdés természetesen nem arról szól, nekem milyen szüleim voltak, én csak arra vonatkozóan írtam le a saját esetem, hogy nem minden szülő jó szülő, és önmagában az, hogy valaki felneveli a gyereket valahogy, szerintem nem ró kötelességet a gyerekre később.