El tudsz -e képzelni olyan élethelyzetet, amikor már lehet nem szeretnéd folytatni az életet? (beszélgetős fórum)

Szörnyű élethelyzetek vannak. És nem és nem tudjuk értékelni eléggé a sok jót, ami van az életünkben.

Mert "az én bajom a legnagyobb", s mikor ilyenekkel szembesülünk, lesütjük a szemünket.

Igen, van olyan élethelyzet, és napok, amikor jobb lenne innen elmenni. De a döntés nem az enyém, hanem az égieké. Ígyhát teszem, azt amit elémrak az élet. Ha nagyon nem jó akkor is. Bár hiába kívánom hogy legyek már odaát, rájuk bizom magam. Egy verset hadd engedjetek meg.

[link]

Még ott, akkor halt meg, amikor a feleségét élesztették?

Sok olyat hallottam, hogy 1-2 hónap múlva meghalt a társa, 40-50 éves kapcsolatoknál.

Nekem nagymamám halt meg, nagyapa már régóta abban a kórházban volt, ahova nagymamát is vitték, ő 2. nap elment. Azt hittük, nagyapa fel sem fogta, mi történt, de 1 héten belül meghalt. Még az utolsó perc, hogy tudott változtatni a család a temetés időpontján, így együtt temettük őket, 60 év házasság után.

Mielőtt még rám támadna az Okosok Hada: érintett vagyok az öngyilkosság témájában: nagyapám így halt meg (1948-ban), egyik testvére is megkísérelte (a múlt század 80-as éveiben), továbbá a férjem családjában is voltak esetek.

(Ritka az olyan magyar család, amelyben 3-4 generációig visszamenőleg nem fordult elő ilyesmi. Tehát valóban elég "kényes" a kérdés!))

Nekem nincs különösebb bajom azzal, hogy időről időre szóba kerül a halál. (Része az életünknek, ahogy a testi-lelki nyavalyák is.)

Még azt is meg tudnám érteni, hogy valaki fórumot indít, abelyben "körbekérdez" ezekről a kérdésekről, ha azok valami iatt foglalkoztatják.

A gondom nekem azzal van (itt, most), hogy egy anonim FI azon "mesterkedik", hogy minél többünknek a gondolatait terelje afelé, hogy öngyilkossággal meg lehet szabadulni az élet kellemetlenségeitől.

Nos, ezt gyalázatnak tartom, hiszen a magyarokról az ilyen sugallatok nélkül is köztudott, hogy - a japánokkal vetekedve - könnyen választják ezt az utat.

Az a véleményem, hogy a közösségi oldal átlagéletkora olyan 50 év lehet. Pont az a korosztály, aki most szembesült hatványozottan az elmúlás tényével. Az elmúlt két évben, szerintem sokunknak haltak meg ismerősei, rokonai, barátai, és nem csak olyanok, akik már -bocsánat a kifejezésért - kilövés érettek voltak.

Egy csomó olyan személyt is elvesztettük, aki a mi korosztályunkhoz tartozott. Persze eddig is történtek,ilyen dolgok, de elenyésző számban, ahhoz képest, amit az elmúlt években tapasztalnunk kellett.

Valószínű, ha 80-90 éves személyekkel lenne tele ez a fórum, akkor azt mondanák, megéltem már ennél nagyobb katasztrófákat is ( háború, forradalom, stb...), ezt is átvészeljük. De mi igazán először találkoztunk azzal a problémával, hogy ma még itt vagyok, de lehet, két hét múlva elhajózom erről a világról.

10 éve vagyok tagja a Hoxának.

10 év alatt nem beszéltünk annyit az elmúlásról, az önkéntes "távozásról" és különbözö depressziós betegségekről, mint az utóbbi években.

Persze ismerjük az okokat, tudjuk mitől lettünk ennyire életuntak.

Kérdem én, tényleg ez a megoldás, valóban ennyire gyengék vagyunk ?

A történelem során sok-sok ennél is nagyobb bajt átvészelt az emberiség. Volt háború, éhínység, járvány természeti katasztrófa (mint most is) mégsem a könnyebbik megoldást keresték, hanem küzdöttek.

Most "menekül a férfi", keletről, délről a háború, vagy ki tudja mi elől, de otthagyja az asszonyt és a gyerekeket. Akkor most mi van ? A "férfi" bajban, az asszony meg nem...

Elnézem az utcára kirakott zöld hulladékokat. Jó részét baltával össze lehetne vágni és eltüzelni. Kényelmesebb kidobni, segélyre várni.

Életképtelen ez a nemzedék. Mi lenne velünk, ha minket bombáznának és menekülnünk kellene ?

Na akkor már panaszkodhatnánk !

Gondolom nagyon sokan láttátok már a Padlás című musicalt, ami az elmúlás témakört járja körbe, hol viccesen, hol pedig komolyan.

A fényév távolság című dalban a szövegíró nagyon jól fogalmazta meg azt, ami az ember fejében járhat.

Szerintem nagyon sokan vannak úgy, mikor azt gondolják jobb lenne menni, azonban nem tudja senki mi fogadja majd odaát.

Miért pont erre vagy kíváncsi?

Ez valami szakmai "ártalom" nálad?

🖤

Sok erőt kívánok a továbbiakban!

Én is így gondoltam. Amikor egy kolléganőm férje meghalt, azt mondtam, én ezt nem élném túl. 1 hét múlva az enyém is követte. Nem voltak 50 évesek . Mondjuk mindkettőnknek vannak gyerekeink, fel kell őket nevelnünk, így túléltük.

Mostanában annyi öngyilkosság történt, sokat olvasok a neten és mindig elgondolkodom én is, hogy akiket elveszítettünk betegségben, balesetben, hogy szerettek volna még élni egy kicsit! Más meg eldobja az életét.

Az eutanáziával én is egyet értek. Ha valaki haldoklik, tehesse meg úgy, hogy ne veszítse el az emberi méltóságát.

[link]

Ő úgy érezte, elég rossz az élethelyzete ahhoz, hogy eutanáziához folyamodjon. Bár kérdés, mennyire érdemes bárkihez is hasonlítgatni az embernek a saját helyzetét.

Részvétem 🖤

Biztos vagyok benne,hogy egy szebb helyen újra együtt lesztek.

Nekünk nincs gyerekünk.

Ennyire szimbiózisban élni ,sokak szerint nem egészséges.

De kit érdekel ugye?😉

Ugyan ez! 🤣 ha már tovább vagyok a konyhában, jön mit segítsen, csak ne legyünk külön!

Nem szokványos!? Nem normális!? Ki szerint!?

Mi van ha ők nem szokványosak? 😜