Egy lányról.... (beszélgetős fórum)

Valóban nem biztos, hogy meg fogja mondani, de igen, és?

Ezzel bizonyítódott valami?

Mert az csak egy körül írása annak.

Próbáld ki!

Menny oda ismerősödhöz és csak ezeket a szavakat mondd el neki,hogy :Édeskés, mézes

Vajon tudni fogja-e,hogy Te rózsáról beszélsz?

Harmonikus és szeretetteljes kapcsolat önmagunkkal

"Az önpusztítás, a bűntudat, a kisebbrendűségi érzés, a túlzott önkritika szintén aláássa EGÉSZ-ségünket. Önmagunk elfogadása és szeretete legalább annyira fontos, mint az embertársaink

irányába tanúsított tolerancia. Csak annyiban tudjuk szeretni és elfogadni embertársainkat, amennyire önmagunkat képesek vagyunk szeretni és elfogadni."

Nem hiszem, hogy ez bántó...

Rettentő nehéz hinni magunkban... Pláne olyan embernek, akibe egész életében mást neveltek...

De mindig minden változik és a pokolból is van kiút, ha nehéz is...

Miért nem?

Édeskés, kicsit méz illatú.

POnt ezt szerettem volna leírni, hogy miért másban akarunk hinni, miért nem magunkban, de aztán nem akartam megbántani senkit.

És mégis megírtam. Uccu neki:)

Persze szívesen.Egy példával élnék amire választ szeretnék:

Szagoltál már rózsát?

Szerintem befelé, a lelkünkbe:)

Ott van a megoldás mindenre:)

Uhh, tehát Te különböző felsőbb lényekről, és ilyenekről beszélsz. Oké, így már tökéletesen értem.

Köszönöm:)

Mint emberi lény,senki sem kérdezte.Mert ott nem országnevek vannak és szülő nevek.Ha emlékeznél rá, mi értelme lenne itt lenned? Tudnál mindent előre,hogy mit hogyan stb.... Az nem fejlődés.Hanem irányítás.Irányítást meg itt úgyis megkapod a társadalomtól.

Sajnos a többit nem magyarázhatom el.

Hm.

Tőlem senki sem kérdezte, hogy hova szeretnék születni.. Te kitöltöttél valami papírt, vagy ilyenek?

Én nem panaszkodhatok, mert a világ legjobb szüleit kaptam, de nem emlékszem arra a pontra, mikor valaki megkérdezte, hogy és melyik országba, melyik városba szeretnék születni, és mégis hogyan is hívják majd a szüleim..

Bocsánat, de ezt a részt nem értem. Igazából a többit sem, de ezt leginkább.

Kérlek magyarázd el!

Ismertem egy fiatal lányt.

Egy nagyon életvidám lányt, mindannak ellenére, hogy nem szerető családba nőtt fel. Hogy nem szerették csak kritizálták egész életében.

Akinek van egy beteg testvére akit a világon a legjobban szeret, de akinek az anyja minden figyelmét lekötötte így nem maradt idő a lányára. És ma már olyan, mintha nem is létezne számára. Mintha egy gyereke lenne.

Aztán az apa aki ivott bánatában vagy örömében ki tudja miért talán egy szem beteg fiáért az elrontott életéért nem tudom.

Csak azt, hogy a lány nagyon sokat félt tőle és a mai napig, ha rosszat álmodik azt hiszi az apja keze van a dologban.

Aztán kiment a nagyvilágba és elkezdett dolgozni és elismerték amit csinált, megdicsérték. Amihez nem volt hozzászokva ami meglepte őt. És amik lepattantak róla, mint egy labda hiszen belé volt sulykolva, hogy ő úgyse képes semmire csak félmunkára.

Aztán jöttek a fiúk a férfiak a bókok. Olyan bókok amiket a legtöbb nő nem kap, de ezek szintúgy lepattantak, mert a kedves anyuka mindennek lehordta 15, 16 évesen és olyanokat mondott neki, amit egy útszélinek sem mondanak. Csak mert féltékeny volt rá, mert előtte még az élet állt. Persze ezek a szavak már csak a lány fülében csengnek az anyuka és az apuka már rég elfeledte őket.

Örökös megfelelni akarás más embereknek való bólogatás a szeretetért cserébe amire várt amire gyerekkora óta vár.

És aztán egy biztos támasz egy jó ember akit ugyan sose szeretett szerelemmel, de megkapta tőle a biztonságot. Sajnos mást nem, de benne volt nyakig mire rájött.

Nem úgy néztek rá, mint nőre, holott a legnőiesebb nők közé tartozik. Ez a mosolygós, másokkal kedves lány akit hiányolt minden társaság, ha nem volt ott. Akinek szép sötétbarna szemei mára már csak üresen csillognak. Elvesztette minden belső kincsét.

Egy üres romhalmaz a lelkében ami olyannyira szomjazza a szeretetet.

És aki nem találja a kiutat ebből a ketrecből, ahová félig ő zárta be magát.

És aki egyedül van, mint a kisujjam.