Beteljesületlen szerelem (beszélgetős fórum)
Látom, amikor indul a suliba a gyerekért hogy csillog a szeme, remeg keze-lába, ne mondd hogy ez nem szerelem!
Az más kérdés, hogy ezt intelligensen meg tudták beszélni és nem borítanak fel mindent ez miatt. Ehhez tudod mekkora fokú érzelmi intelligencia kell?
Miért, szerinted ha egymás karjaiba omlottak volna, csak akkor lenne szerelem?
Ha apuka tenne ezt, mindennek el lenne mondva, mert nem bir a ceruzajaval...
a feleseg meg itt sirna, hogy elhagytak egy masik no miatt...
Mindkettőjüknek lehet az. Alig ismerik egymást. Jó, biztos működik a kémia. Nagyon is. De az nem szerelem. Persze gyötrődhetnek, ez nem kétséges...
Én csak azt mondom, hogy a szerelem nem ez. A többit készséggel elhiszem.
Két ember vajon boldog lehet egy boldogtalan házasságban? És ha majd kirepül az őket összekötő gyermek? Akkor mi lesz? Mégjobban utálni fogják egymást.. megkeserednek és boldogtalanok lesznek..
Én még mindíg azt mondom, hogy jobb elválni ha nem lehet helyrehozni. A gyerekeknek is jobb egy nyugodtabb, feszültségmentesebb környezetben felnőni, mint egy rossz házasságban. Jóban-rosszban, de nem szeretetben-gyűlöletben.
Az akkor lenne, ha csak az egyik fél részéről volna érzés.
Itt mindkét fél ugyanazt érzi. Tehát nem illúzió, nem álomvilág, nem ábrándozás. Nagyon is valóság és gyötrelem.
Ket ember vajon "boldog" lehet elhagyott hazastarsak, gyermekek boldogtalansaga aran?
A hazassag allitolag"joban-rosszban"... most van a rosszban idoszak kezdete.
Anyukapedig ne jarjon naponta az iskolaba;
dolgozzon, kosse le magat!
Egy kis fizikai munka meg nem artott meg senkinek.
Megmondom őszintén, én eléggé gyerekpárti gondolkodású vagyok.
Nem mondok neki ilyet hogy "rúgj fel mindent és legyetek boldogok", mert itt gyerekek is szerepelnek a történetben. Mindkét fél részéről.
Meggondolandó, mit lép az ember és mit éget fel maga mögött.
Szia!
Sokmindent nem tudsz segíteni.
Elmesélem az én történetemet.
Annyi idős vagyok mint a barátnőd.18 évvel ezelőtt volt egy baráti társaság ahol kèt férfi is tetszett, de az egyik sokkal jobban. Mivel Ő nem mutatott felém érdeklődést,egy pár lettünk a másikkal, később a férjem és a gyermekem apukája lett. A másik férfival sokszor találkoztuk hisz ök barátok voltak, mindig motoszkált a fejemben,de mivel ő is párra lelt így mindig csak álom maradt. Aztán el telt 5 év. Nekem is, neki is lett családunk és így jártunk össze. Míg egy napon nem csörrgött a telefonom, hogy valamit el szeretne tőlem kérni, persze! mondtam, és jött is. Csak hogy nem volt semmilyen dolog amit el akart volna kérni. Egyszerűen annyi volt, hogy már nem bírja tovább 5 éve szenved. Miattam.....Csúnya szóval viszonyunk lett.Egymásnak semmit nem igérve de az én részemről mindig reménykedve a folytatásban, tartott egy évig. Nagyon beleszerettem, de Ő a családját választotta. A szívem majd meg szakadt de elengettem, el kellet engednem. Én utána elváltam és lett egy másik kapcsolatom 7 évig,(ezalatt a 7 év alatt n3m volt olyan hét, hogy ne gondoljak rá)amit Ő miatta bontottam fel. Megtudtam, hogy elvált ő is. Ekkor leírtam Neki egy jó hosszú levélben,hogy annó mekkora fájdalmat okozott de megértem a döntését...A kizárolagos kérésem ellenére, mert úgy keztem a levélbe, hogy megkérem ne válaszoljon rá(bár ezt csak írtam de nem ezt gondoltam. NÖK.....)Ő írt...Azt mondta, hogy szívesen találkozna velem és egy sör mellett megbeszéljük. Még azon a héten találkoztunk is. Azóta egy pár vagyunk. Már lassan 3 éve....
Úgy hogy én azt tanácsolom a barátnődnek, hogy engedje had menjen. De változtasson az életén. Próbálja rendbehozni a házasságát. Ha nem megy kell vállni! És új életet kell kezdeni mert csak egy életünk van. És ha valaki megkörnyékezhetö az nem boldog! Ezek szerint Ő sem.....
És ha tényleg annyira nagy mindkét fél részéről a szerelem akkor bármi megtörténhet....
Egy fellángolásért, vonzalomért én se rúgnám fel a házasságomat. :) Ha szerelem lenne, igazi, akkor ezek nem olyan akadályok, amiket nem lehet elhárítani.
Nem hallottam még arról, hogy egy tanár nem bonyolódhat viszonyba egy szülővel (van ilyen?), de ha igaz, lehet másik suliba menni a tanárnak, vagy a gyereknek. Te nem tennéd meg ezt a férjedért, azért, akit szeretsz? Nem nagy ügy. :)
Nem forgathatják fel fenekestől egymás életét!
Egy tanár eleve nem bonyolódhat szülővel kapcsolatba, viszonyba. Akár ki is rúghatják ezért. Ez meg senki nem szeretné.
Szerintem ha igazi szerelem lenne, akkor nem elfojtani akarnák, hanem együtt lenni, válni.
Nálunk kevés helyzet van, amikor a tanárokkal találkozni "kell", évente 2 szülői értekezlet. Azt ki lehet bírni.
Unalmas is lenne az élet kihívások nélkül. :)
De a viccet félretéve, ez bárkivel előfordulhat. Az érzések jönnek, kialakulnak, nem nagyon lehet befolyásolni.
Lehet hogy mi nők általában hülyék vagyunk, de ebben a történetben a Lívi pont hogy nem hülye. Próbálja a lehető legintelligensebben kezelni a helyzetet szerintem.
Sziasztok!
Van egy kolléganőm, aki egyben nagyon jó barátnőm is. Nem csak a munkánk köt össze, hanem a kisiskolás gyerekeinkkel kapcsolatos mindennapok is. Nagyjából mindent megbeszélünk egymással, de ebben a kérdésben nem tudok neki mit tanácsolni.
Szegény, látom rajta hogy vergődik, szenved, bár tartja magát, és becsületére legyen mondva, a munkáját továbbra is 100%-osan látja el.
A történet a következő:
35 éves nő, házasságban, 2 gyerekkel. Mindkettő iskolás. Átlagos család, 14 éve házasok. Ott kezdett el furcsa lenni számomra az egész, hogy a kisebbik gyereke miatt feltűnően sokat járt be az iskolába. Hol ezért, hol azért, először csak hetente, később már heti 2x, majd egyre gyakrabban. Mindig kitalált valami gyerekkel kapcsolatos ürügyet, ami kapcsán neki be kellett mennie a tanító úrhoz (kisfiú ofője). Majd egy napon kinyögte, hogy ő beleszeretett a tanárba és idővel a tanár érzései is hasonlóak lettek. Mivel belelátok az iskolai életbe én is (mert az én gyerekem is odajár), tényleg vibrál köztük a levegő, megvan az egyhullámhossz, érződik a különleges kapocs.
Viszont sajnos a tanár úr is nős, és megbeszélték hogy érzelmek ide vagy oda, a körülményekre való tekintettel elfojtják azokat. Nem volt köztük semmi, tiszteletben tartották egymás életét. Egymás pályáját/munkahelyét sem kívánják felrúgni, sem pletykákkal, sem tekintély aláásással, sem egy potenciális kirúgással, sem sehogy.
Lívi (kolléganő) szerint ez az igazi szerelem, amikor a lángolás és a vágyak ellenére el tudjuk engedni a másikat. Amikor képesek vagyunk erre. Ezzel nyugtatja magát.
Azonban látom rajta hogy szenved, hiszen a megbeszéltek ellenére is kapcsolatban kell lenniük, el kell járnia szülői értekezletre, vannak sulis programok... stb.
Hogyan lehetne szerintetek ebből jól kijönni? Mit mondjak neki? Hogyan vigasztaljam?
A gyereket nem szeretné kivenni az iskolából, mert a másik is odajár és jól érzi magát a helyén a kisfiú.
Így viszont pokoli nehéz Lívinek, együtt működni hivatalosan egy emberrel, akit valójában szeret.
A férjről amit tudok hogy sokat van távol, sokat dolgozik, és inkább barátilag, szeretetben de békében élnek együtt, mint szerelemben. De ez 14 év után valahol normális is, nem?
Mit tennétek hasonló esetben? Hogyan lehet feldolgozni, hogy adott valaki akit szeretsz és viszontszeret, mégsem lehettek soha egymáséi a külső tényezőkre való tekintettel? Majd elmúlik? Próbálom a férj és a közös programok felé terelni, de ez egyenlőre nem jön be. (Természetesen most is a suli honlapját és a galériát böngészi...) Megköszönném a válaszokat, főleg az olyanokét, akik jártak hasonló cipőben! Hogyan lehet ezt kezelni?