Becsüld meg a lehetőséget, hogy segíthetsz és nem te szorulsz rá! (beszélgetős fórum)

Engem régen a 6éves lányomra löktek rá,ahogy léptem fel a lépcsőn a buszra,lányom előttem,de mögöttem annyira sürgős volt egy nőnek,h a két kezével rendesen jó nagyot taszított rajtam."Szerencsére"ott volt a lépcső -még egy fok-,így a lânyomra se estem rá teljesen,viszont utána alíg bírtam menni,a két sìpcsontomon hatalmas zúzódások.

Azt írtad,szerencsére Angliában jobb a helyzet.Nekem viszont barátnőm panaszkodott,mikor Kanadában êltünk,ők munka miatt mentek Angliába kicsi lánnyal.Telefonba mindennap panaszkodott,h milyen katasztrófális az orvosi ellátá,a tömegközlekedés és az ovi volt a legrosszabb.Azt mondta néha olyan,mintha a középkorban lennének,holott Londonban voltak.És nem egy nyafka anyuka,hanem talpraesett,küzdő szellem.Kanadában szerencsére mindig segített valaki,kérés nélkül is.Lépcsőn lefelé odajött egy fekete ffi,a vállamra akasztotta a táskáját,felkapta a babakocsit és lecipelte egy hosszú lépcsősoron.Fiammal alíg tudtuk követni.Lenn visszaadtam a táskáját,megköszöntem,ő pedig ment tovább.Mindezt szinte egy szó nêlkül.Ott max.akkor cipeltem egyedül,ha egyedül voltunk.Buszon pedig türelmesen vártak,ha lassúak voltunk.Itthon viszont tényleg egyre rosszabb a helyzet,ezért is esik jól,mikor ismerőstől hallom,h látta a nagyfiam,milyen udvarias,átadja a helyé,előre engedi az időseket,nyitja nekik az ajtòt,stb.A lányom és a kicsit is így nevelem,remélem legalább ők kivételek lesznek,mert én is álltam a buszon terhesen,a fiatal srácok pedig velem szemben tekergőztek hátul az üléseken és az egyik,aki félig feküdt az ülésen,még a képembe is bámult.Akkor már nagyon nagy hasam volt,sorompónâl álltunk is jò sokat,kezdtem is rosszul lenni,de aztán kibírtam.

Koszonom Erika :*

En csak azt kivanom, hogy az emberek , akik nem elnek fogyatekkal, vagy nem ismerik masok eletet, tanuljanak, tanusitsanak nemi empatiat. Egybol elkonyvelik a fogyatekosokat, bezarjak egy dobozba, ahelyett, hogy belegondolnanak a masik ember helyzetebe.

Meg otthon , babakocsival megtortent, hogy a fiatal 16-17 eves majdnem lelokott minket a lepcson, es amikor a ferjem elkapta a HEV-en ( szavakkal, nem tettekkel, pedig megerdemelte volna ), eloszor meg majdnem neki allt feljebb. Aztan azert par emberke elmagyarazta neki a dolgokat.

Sokszor belegondoltam, hogy ezekbol a fiatalokbol lesznek egyszer szulok. Tisztelet a kivetelnek... Mert van.

Annyira szeretnék valami "értelmeset " írni,mert a Részvétem és a sajnálom ez kevés.Ami veled történt minden ÉDESANYA legszörnyűbb rémálma.Őszintén kívánok erőt,és kitartást a hétköznapokhoz.

Erika

Valami tényleg el lett rontva. Az én kisfiamat, évek óta lehülyézik a vele egykorúak, mert a nőknek kezétcsókolom-mal köszön. És a legszörnyűbb az, amikor a nála idősebb férfiak kioktatják,hogy a nőknek is jól van a "jó napot".

Már 24 éves és nem fog megváltozni, de nem is szeretném.

Nem is értem miért várom el az emberektől, hogy segítsenek egy kismamának kocsit cipelni, vagy a fogyatékos gyermek kezét megfogja valaki amíg a másik gyerekkel birkózom, hogy feljussunk a buszra.

Ahogy írtad is, ez nem csak a szellemi fogyatékkal élőket érinti. A dupla csípő és gerinc operált, nehezen mozgó anyukám is tudna történeteket mesélni, de én is. Sajnos a társadalmunk iszonyúan el van barbárodva. Ld. a játszótéri terror témát si.

Akik átadják a helyüket, azok legtöbbször nők és még azokból sem feltétlen a legfiatalabbak.

Valami nagyon el lett rontva az előző és a fiatalabb generációk nevelésében.

Szia Eraanya!

Először is minden elismerésem, hogy ilyen szeretettel és türelemmel neveled a gyermekeidet.

Fogyatékosságról nincs tapasztalatom, de a babakocsis közlekedésről igen. Sajnos nem csak magyar jelenség, hogy nem segít senki. Mi vidéken lakunk, és a családi autónkkal a férjem jár dolgozni. Így ha napközben menni kell, akkor felpakolom a gyerkőcöket és vonatozunk. Felénk sajnos a régifajta, magas lépcsős vonatok járnak, a felszálló középen kapaszkodóval. Na én még mindenórás terhesen is ilyen vonattal kellett hogy menjek gyerekorvoshoz, nőgyógyászhoz, mindenhová. A hasamban a harmadik gyerek, a testvérbabakocsi úgy 10 kiló körül van, a nagyobbik lányom 16 kiló, a kisebbik 15. A hátamon a pelenkázós hátizsák, a kezemben az uzsonnás zacskó – gondoljátok, hogy segített valaki? Az életerős fiatalemberek inkább elmentek a peron másik végére, amikor meglátták, hogy ott állok elöl a két gyerekkel. Ha valaki segített, akkor vagy idősebb öregúr volt, vagy idősebb hölgy, de a fiatalok szinte soha. De hát mindenbe beletanul az ember lánya, végül feltaláltam magam. Amíg vártunk, a babakocsiban kellett ülniük a lányoknak, hogy ne rohangáljanak mindenfelé. Amikor megjött a vonat, egyenként felraktam őket, utána pedig az üres babakocsit. Leszálláskor ugyanez fordított sorrendben. Egész jól belejöttünk, a végén már akkor csodálkoztam, ha valaki segített. Ausztria, 2012.

Hármaskával már egyszerűbben megoldjuk a dolgot. A lányok már egész sokat tudnak gyalogolni, így a baba elöl a kenguruban, a hátamon a pelenkázós hátizsák, a két oldalamon a két lány két kis hátizsákkal, amiben a pulóverüket és az uzsonnájukat viszik. Így már nem szorulunk senkire.

Termeszetesen mi is ezt szeretnenk.

Koszonom :*

Gratulálok a cikkhez, nagyon jól leírtad a helyzetet. Az emberek csak saját magukkal törödnek, semmi empátia, tolerancia nincs bennük.

Minden tiszteletem azoké az embereké, akik vállalják és felnevelik beteg gyermeküket ebben a mai világban!

Bizom abban, hogy lesz meg gyermekunk, bar nalunk ez genetika.

De ha meg egy SMA-s babam lenne akkor is ugyanugy szeretnem.

A Baráthegyi kutyaegyesület szokott bemutatókat szervezni.

Vakvezető kutyával jönnek a látássérült emberek.

Kislányom a kisebbik, végigment egy kutyussal szemét lekötötték.

Átérezte milyen érzés ilyen fogyatékkal élni.

A kutyusok fantasztikusan okosak, egy gödröt is jeleztek a gazdinak.

babakocsis korunkban nekünk volt incidensünk a babakocsis helyért.Persze nyanyuska volt az illető, aki konkrétan lek....anyázott.

Felszálltunk, kértem tényleg szépen, hogy had toljam be oda.

Ő nem állt fel csakis ott kellett ÜLNIE ahol az a lehajtható ülés volt.

Jelzem, volt hely máshol is.

Szépen betoltam mellé a kocsit akkor meg elkezdett szidni..Nagyon toleránsak az emberek...

Sziasztok!

Gratulálok a cikkhez, a láthatatlan dolgok miatt sokakban téves előítélet van. Sokszor konkrét esetből van általánosítás, pedig nincs két egyforma sérült egyén. Autista és autista, vagy más fogyatékossággal élő személyek között azonos körben is más-más a személyiségük, túl sokan és annyian.

Valaki azt írta, hogy a magyar gondolkodás még nem EU-s, tehát nem segyítő-támogató a szemlélet.

Sokat beszélnek az akadálymentesítésről, de ezt a fejekben kéne kezdeni. Elismerem, hogy ezt erőltetni nem lehet, a jó példa felmutatása jobban hat, ez jobban megmarad az emberekben és ez jó húzóerő lenne. Nagyon kevés még a pozitív példa.

Minden kapcsolat alapja a bizalom, őszinteség, türelem, odafigyelés. Úgy vagyok ezzel a témával: mindenki ember.

Köszönöm, hogy elolvastátok.

7 hete lesz szerdan.

Valahol azert a lelkem nyugodtabb, hogy nem szenvedett tovabb, o nem csupan mozgasserult lett volna.

Gratulalok

Bar a kislanykam nem elte meg azt a kort, de o is specialis igenyu lett volna.

En akkor adtam halat, hogy nem otthon elunk. Mert tudtam, hogy itt Angliaban kiemelten kezelik, es elfogadjak a fogyatekot.

Remelem, elobb-utobb otthon is altalanosan elfogadott lesz ez a szemlelet.

Gratulálok a cikkhez! Tökéletesen átérzem, mert nekem is van egy autista kisfiam. Sajnos, akiknek szól, akiknek magukba kéne nézni, azokhoz nem fognak eljutni a soraid! :(

Külön elismerésem azért, hogy neveltként vettetek Magatokhoz sérült gyermeket!

Gratulálok Erika!

Semmi indulat!

Pedig nagyon sok goromba,és bántó megjegyzés el tud hangzani!

De azok ezt nem olvassák!!

Ez nagyon szomorú amit írsz és milyen igaz.Én 8hónapos terhesen napi 3órát bkv-zok a 3éves kislányomért a bölcsibe.Lassan már csodálkozok ha átadják a helyet.Múltkor akkora vita alakult ki miattam..egy hölgy átadta a helyet és ordított az ott ülő többi palival,hogy mekkora bunkók..

A legrosszabb és legérthetetlenebb amikor elhozom a 3évesemet,aki persze kapaszkodni nem tud és 1 helyet átad valaki.Erre én leültetem a kislányom.Én meg végig állom az utat.Múltkor egy néni rámszólt:

-Miért nem maga ül le?

-Erre én:Azért mert én tudok kapaszkodni,a kislányom nem..

-Erre Ő:De ott a baba a pocakjába,vigyáznia kell rá

-Erre én:Igen,ő pedig a másik gyerekem és rá is vigyáznom kell.

Az baj,hogy a sok tudatlan azt hiszi,hogy ölbe tudom venni a 12-13kg gyerekemet,amikor úgy nyomja közbe a hasam,hogy jobb ha állok és át nem adná a mellette ülő is a helyét.sőt még kifelé bámul az ablakon mintha nem venne észre..az biztos,hogy ha meglesz a jogsim csakis akkor szállok bkv-ra ha életbevágó a dolog.

Nagyon jó és elgondolkodtató a cikk, örülök, hogy megírtad! Én két kisfiút nevelek - egészségesek, itt teszem hozzá: elismerésem neked, nem is tudom, mennyi erő kell beteg gyerekek neveléséhez - de sem a közlekedés, sem az eberekkel való "együttműködés" nem könnyű. Én már nem is várok arra, hogy valaki segítsen. Ajtót nyitok, kezemben a két gyerekkel, bolt, busz, járda....A gyereket is arra tanítom, hogy tessék egyedül boldogulni, mert mások nem figyelnek rá.

Valaki írta itt előttem, hogy ha valaki egy totlókocsist lát elfordul. Minap mentem a gyerekért az oviba és egy tolókocsis ember próbált a magas padkán felgurulni. Segítettem, elfogadta, megköszönte. Soha nem toltam még kerekes széket, nem egy egyszerű dolog, pláne az én 60 kilómmal :)

Igen, még érdekes ez az "elülés mellőlünk".

Az auti fiamról tudni kell, hogy gyönyörű külsejű. Múltkor a hetesen leül mellé egy "jólszituált" nagymama, egy 4-5 éves kislánnyal. A fiam épp jól volt, előadást tartott valami tudományos témában. No a nagymama rögtön már a házasságot szervezte.. gondolom a jó tudós fizetés reményében.. De egész jól eltréfálkoztunk.

Aztán egy pár perc múlva persze a beszélgetéstől, meg eleve a helyzettől elkezdett a fiam szétcsúszni, meg hüleségeket mondani - hiszen ez neki nagyon megeröltető helyzet - már nem volt képes kompenzálni. Akkor rögtön megszólták, hogy "de hát miket mond"!! Én mondtam, hogy ácsi, eddig is óriási dolog volt tőle, hogy elvolt itt velünk, meg beszélgetett, mert ő autizmussal él, ez neki nehezebb.

Erre köszönés nélkül felálltak, és átültek öt méterrel odébb, nekünk háttal..

Erről ennyit..

Előtted le a kalappal, de ezt már többször leírtam...

Én is készültem már sokszor ilyesmi cikket írni, talán egyszer fogok is..

Nekem abban más - egyébként nagyon hasonló - a prolémám, problémánk, hogy az aspergeres autista fiamon nem látszik semmi..

Mi ettől kínlódunk, hogy nem látszik, egy darabig magas röptű előadást tart monjuk a bolygók születéséről, utána meg egy perc múlva a busz közepén kiabál, lefekszik, mert mondjuk valami szagtól, vagy a tömegtől rosszul lesz, ami az állapotával jár. De ez egy külső szemlélő számára "csak egy hiszti"..

Még ha csak az is lenne, akkor is sokszor voltam már én is úgy, hogy a 6 éves nagylányommal próbáltam a földön fekvő 4 éves gyereket lerángatni a buszról, plusz még a babakocsit, amibe a kicsi volt... És az emberek még annyit se segítettek, mintha mondjuk csak egy babakocsival kellett volna leszálljak, hiszen aki "nem tudja megnevelni a gyerekét, az megérdemli"...

Pedig de sokan küzdenek valódi magatartászavaros, autista, stb.. gyerekekkel, sokan úgy, hogy nem is tudnak róla, vagy nem látszik a gyereken.. És nekik elég egy fény, egy szag, egy megjegyzés, hogy kész legyen a baj..

És a nagy magyar itélkezés meg aztán az utóbbi 10 évben valami undorítóvá vált a járműveken, ahogy romlik az emberek általános mentális, lelki állapota..