"Bablevesem története" (beszélgetős fórum)
Én is a boltban álltam a pénztár-sorában. Előttem nénike (= kb. 80 éves, látszott rajta, hogy végig dolgozta az egész életét) kosarában fél kg. kenyér, fél liter tej. Válogatja a markában az aprót, de 20 Ft hiányzik... oda-adtam, nénike köszöni, elmegy. A pénztáros: nem kellett volna, ez a néni mindig ezt csinálja!!!
Mondtam neki, nagyon meglehet, ha kapna elegendő nyugdíjat, nem kényszerülne ilyen kis apró cselekre! Egyáltalán nem úgy nézett ki a néni, mint aki a kocsmába hordaná a nyugdíj nagyobb részét. Elég szomorú, hogy ilyen kis cseleket kénytelen bevetni, hogy legalább a napi tej-kenyér meglegyen....
Mi is évente gyűjtünk rászorulóknak, hol ezt, hol azt. Negatív tapasztalatom is van, irtó dühös voltam akkor, máig megmaradt az emlék:
egyetemista koromban gyakran reggeltől zárásig ültem a könyvtárban, egy kiflit vittem mindig magamnak ebédre, amit az épület előtt majszoltam el. Egy nap 10 éves körüli gyerek jött oda hozzám, hogy éhes. Az éppen megkezdett kiflimet odaadtam neki, ő ránézett s egy mozdulattal dobta a kukába, mondva: "csak üres kifli". Pénzem nem volt másikat venni, így szépen visszakullogtam a könyvtárba... Azóta nagyon megválogatom, hogy kinek és mit adok.
Igen, van aki inkább pénzt kér.
Anyukám egyszer adott egy hajléktalannak egy téli kabátot, másnap ugyanúgy ott állt pulóverben. Kérdi anyum, hogy hol a kabát, amit tegnap adtam? A pasi csak annyit mondott, hogy "eladtam".
Egy munkahelyi Mikuláscsomagot adtam pár éve egy piros lámpánál egy hajléktalannak . Nagyon örült neki, gondolom, gyerekkorában kapott utoljára, vagy még akkor sem :(
Nem volt nálam semmi egyéb, hirtelen ötlet volt a hátsó ülésre dobott csomag.
Egyszer pedig szintén semmi nem volt nálam, csak a bevásárlás... félbetörtem a bagettet, csak annyit tudtam adni hirtelen, szintén a pirosnál állva.
Szomorú sorsok vannak.... És most, hogy a hideg is gyötri őket, méginkább megszakad az ember szíve, de nem lehet mindig mindenkinek adni.
Én az Örs vezér téren járok minden nap hazafelé. Mondanom sem kell, hogy minden nap ugyanazok a "zenészek", ugyanazok a "művészek", ugyanazok a többévemár éheskismamavagyok-hölgyek üldögélnek ott.
Tavaly feltűnt ott egy idős néni, mint "új arc". Nem volt koszos, piaszagú, a kis ősz hajával, kabátkában álldogált egy papírpohárral a kezében, aprót kéregetve. Nálam volt 2-3 db. szendvics egészen véletlenül, és megkérdeztem tőle, hogy elfogadja-e (jártam már úgy, hogy adni akartam ennivalót, és megkaptam hogy adjak inkább pénzt ... ), ő meg párás szemekkel halkan annyit mondott hogy igen ... Párszor még láttam ott, adtam is neki zsemlét, pékárut, ilyesmit, aztán eltűnt. A többi állandó azóta is ott van.
Én is szívesebben segítek olyanon,akin látom,hogy nem piára kell,hanem tényleg baj van.Tavaly Újpest -Központban ült egy fickó,kutyával.Valamiért megakadt rajta a szemem.Talán azért,mert viszonylag tiszta volt és nem kéregetett.Bementem a CBA-ba és vettem kenyeret,májkrémet,tejet és a kutyának kaját.Kifelé odaadtam neki és csak annyit mondtam,hogy legyen szebb napja.Nekem sincs sok,de ha 1000 Ft-om van és elkérik a felét,mert tényleg kell,akkor inkább odaadom a nagy részét.
Az emberek eredendően jók,csak sokan elfelejtik,hogy a föld alatt egyenlőek vagyunk....Na meg könnyebb önzőnek és egoistának lenni.
Szép tőletek!
És szerintem az is jó dolog, hogy indítottad ezt a fórumot!
Mert ha itt összegyűlik esetleg több ilyen kis történet, sok-sok kis példa arra, hogy nem kell feltétlenül mindig pénzadományban gondolkodni, talán majd egyre többen leszünk!
Munkába menet nem kaptam kiflit a szokott kis boltban, vettem kb. fél kg szeletelt kenyeret, pedig tudtam, hogy otthon is van kenyér, de napközben kellett valami...
Meg is ebédeltem: 1 szelet + 2 db kocka-sajt, a többi a táskában... Kimentem az erkélyre rágyújtani, és látom, hogy idős bácsi dúrja a kukát, és semmit sem talált benne... szóltam neki várjon egy kicsit. Átraktam a kenyeret-sajtot egy reklám-szatyorba, és az erkélyről (első szint) leengedtem neki! Belenézett, és elkezdtek folyni a könnyei... az enyém is.
Hétvégén egy tartalmas babalevest készítettem a családnak nem kevés mennyiségben. Így aztán hétfőn reggel csomagoltam a páromnak is kis műanyag dobozkában és magamnak is ebédre. A munkahelyünk igen közel van egymáshoz és minden nap ugyanabban a parkolóban parkolunk korán, már 7 óra előtt. Egy hajléktalan bácsi a rendszeres látogató a parkolóban, aki a mindennap ott megállókat már jól ismeri, messziről integet, köszön, néha segít helyet keresni. Sokan adnak neki reggelire valót, mi is szoktunk rendszeresen. Sosem kér semmit a bácsi és nagyon tisztelettudó, nem az a rettentően leromlott állapotban lévő hajléktalan. Ettől függetlenül egy szerencsétlen sorsú ember, aki valószínű nem ezt érdemelte az élettől, hogy mások kegyelem forintjaira szoruljon. Bár szerintem senki sem érdemel ilyen sorsot, akinek ez jutott. Sem ember, sem állat.
A bácsi a tegnapi reggelen is ott állt a parkolóban és ahogy megálltunk, szokásától eltérően odalépett hozzánk és halkan megkérdezte, hogy van-e nálunk valami ennivaló, mert nagyon éhes. Szívszorító érzés volt... Csak a bableves volt nálunk hidegen és készpénz sem. Így aztán szomorúan otthagytuk, hogy most sajnos nem tudunk adni semmit. A meleg irodában a forró teát kortyolva még sokszor belém hasított egy érzés..., a bácsira gondoltam... Aztán negyed óra múlva csörgött a telefonom. A férjem hívott. Mondta, hogy egész eddig bántotta a gondolat, hogy nem tudtunk adni reggel semmit sem a bácsinak, ezért ahogy beért a munkahelyére rögtön bevillant a megoldás. Megmelegítette a bablevest, tett hozzá egy kanalat és visszavitte a parkolóba a még mindig ott álldogáló bácsinak. Közben egy kolléganője egy csokival is megtámogatta. A bácsi elfogadta...örült neki... majdnem sírt. Én olyan boldog voltam, amikor ezt elmondta a férjem, hogy én viszont tényleg sírtam. Sírtam az irodában és arra gondoltam, hogy milyen szerencsés vagyok, mert a férjemben is hasonló érzések munkálkodnak mint bennem.
Szerencsére mások is empatikusak, és ez a bácsi nem hiába álldogál ott reggelente a hideg parkolóban...