Az édesapám hajléktalan, mit tegyek? (beszélgetős fórum)

Sőt, a közvetlen szomszédom 8 évig "ismerkedett". Megvették a házat, teherbe esett, és hopp, apuka lelépett...előtte meg nyolc évig szerette.

Szóval, ha minden eseményre való reakcióját meg akarjuk ismerni a másiknak..hát ahhoz bizony egy élet kevés...

Tehát rendes apukája is volt a fiúnak? Teljes családban nött fel?

Èrthetetlen. Ès apukád hogy áll ehhez a kérdéshez?

Anyukád vigasztalhatod azzal, hogy lám a másik gyereke, azaz Te teljesen rendben vagy, tehát ez nem az ö hibás nevelésének az következménye, mert akkor Te is ilyen lennél.

Ez valahogy a génekben van, szerencsétlenül "keveredtek" a gének, esetleg valami felmenötöl örökölte, aki szintén ilyen roppant gyenge volt lelkileg. Mert itt erröl van szó: sodródásról, a belsö tartás hiányáról.

Esetleg az segíthetne rajta, ha szerelmes lenne, és a lány elött elkezdené szégyellni magát és meg akarna javulni...

Nem tudom.

Sokat gondolkodtam az életén. Már kiskiskolás, tehát alsós korában megtalálta a rossz társaságot. Másfél évvel vagyok idősebb nála, tehát ezeket a dolgokat én is gyerekként éltem meg, de arra világosan emlékszem, hogy a szüleim eltiltották egy rosszarcú roma gyerektől. Kb. 6-7 éves volt. És ez így ment mindig, megtalálta a "rossz társaságot".

Felső tagozatban rendszeresen engem találtak meg a tanárok, hogy "miért nem neveled meg az öcsédet", hogy dohányzáson kapták az iskola mellett, hogy mindenféle zűrökbe keveredett, hogy kb. 11-12 évesen fogta magát és eltűnt vagy 3 napra (simán lement a Balatonra az egyik haverjával), nem tanult, iskolát váltott, ott sem tanult, elvégezte a 8 osztályt, középiskolába ment, kijárta, de nem tette le a vizsgáit. 13 évesen nem engedék ez a szüleim éjszakára a diszkóba (naná, hogy nem), mire elkezdett kiszökdösni éjnek évadján. Pszichológushoz jártak vele a szüleim, tán még nevelési tanácsadóba is, rengetegszer beszélgettek, próbálták jobb belátásra téríteni, segíteni, ésígytovább. Nyilván sok mindenre nem emlékszem már én sem. Nem tudom, mi volt az a pont, amikor félrecsúszott, sosem volt őszinte. Mára ahova eljutott, az borzalmas. Pont valamelyik nap mondtam Anyunak, hogy ha ma születik meg, és nem a 70-es években, akkor talán más lehetőségei lettek volna, ma már annyi mindenféle fejlesztés és kutyafüle létezik, ami akkor nem volt még.

Kétszer kért segítséget, mind a kétszer megkapta. Az egyiket 2 nap után hagyta abba (zárt intézmény), a másik bejárós segítség volt, már nem emlékszem milyen gyógyszerrel akarták ott kiváltani a drogot, na azt szépen elsunnyogta, elhazudta, természetesen abbahagyta. Ez is vagy 8-10 éve volt, azóta se elvonón nem járt, se semmi. Ma már ott tartok, hogy a szakemberi segítséget fel se ajánlom neki, mert egymilliószor megtettem, győzködtem, könyörögtem, fenyegetőztem, semmin nem változtatott, max. a hazugság lett több.

Most olvasgattam cikkeket a neten, írták vagy két helyen, hogy ha úgymond utcára rakjuk, akkor az a vég, onnan már nincs feljebb. Viszont - tapasztalat, sajnos - ha vele kell élnünk, abba mindannyian tönkremegyünk. Eltekintve attól, hogy milyen elképesztően viselkedik, hogy két mondatot nem lehet vele normálisan váltani, én úgy gondolom most már, hogy nincs joga minket arra kényszeríteni, hogy végignézesse és végigasszisztáltassa velünk a halálát. Mert ez lesz, és tisztában vagyok vele, hogy valami csodának kell történnie ahhoz, hogy valami itt pozitív irányba változzon. Ha csodák nem történnek, márpedig nem történnek, akkor ennek soha nem lesz vége, csak ha meghal. Anyukámat féltem nagyon, annyira rendes nő, annyira nagyszerű anya, rohadtul, rohadtul nem ezt érdemli! Azért az is jelzésértékű, hogy most már ő sem akar a fiával lakni (mondom, 13 év, azért ez megteszi a hatását), mert nem bírja idegekkel, a szíve is beteg, bár emiatt főleg én aggódom. Hogy ez az egész hová vezet, és mikor lesz vége... nem is akarom tudni. És a legszörnyűbb, hogy nincs, nem létezik segítség, teljesen magunkra vagyunk hagyatva és alá vagyunk rendelve. Ha hagyjuk, hogy kapcsolatban maradjunk és segítjük, ahogy tettük éveken át, akkor kiszívja a vérünket, mint egy pióca, és én inkább alszom a híd alatt, minthogy vele éljek, egyszerűen képtelen vagyok rá, inkább felvágom az ereimet, de NEM. (Sajnos a testvéremmel történek miatt kezeltek egy ideig depresszióval.) A másik lehetőség az, hogy sorsára hagyjuk, és küzdünk a lelkiismeretünkkel, ami nem hagy nyugodni. És akkor legyen okos az ember, meg döntsön jól? Hogyan?

Megdöbbentö.

De hogy jutott ide a tesód? Gondolom, ö is középiskolába járt, mint a többi srác, de mi volt az a rossz élménye, amimiatt kicsúszott a lába alól a talaj?

"Nem szeretnék a semmibe szülni,és segélyből élni."

Ezt jól látok. Van olyan szakközép - levelezö vagy esti - ami szakmát, ill. valami szakmai bizonyítványt ad és érettségit is egyszerre.

Ennek utána kéne járni, hogy szeptemberben kezdhess, ne halassz egy évet.

Akármi jobb, mint a semmi, és ha valamit már megkezdtél, símán átjelentkezhetsz másik suliba, ha idöközben valami jobbra bukkantál.

Csatlakozom, mert sajnos értem miről beszéltek. A testvérem drogfüggő, és mostanra többszörösen büntetett előéletű, 35 éves férfi. Két napja szabadult ki, 3,5 év után (mindenféle lopásokért kapta), azóta pokol az életünk. Kb. 13 éve heroinfüggő, ennek az időnek csaknem felét (kb. 6 évet) börtönben töltött lopásokért, a másik felében meg haldoklott a szerektől. Nem mellesleg tönkretette az életünket, nemcsak anyagilag, de lelkileg, érzelmileg is. Segítséget soha nem fogadott el (mármint ami olyan segítség lett volna, hogy elvonó, vagy bármi orvosi), de végtelenül kihasznált és kiszipolyozott. Érzelmi zsarolások, átordított éjszakák, rendőrség rendszeresen, mentők, amit akartok, minden volt itt.

Az a legnagyobb baj, hogy jelenleg nem tudunk tőle teljesen elszakadni. Illetve én akarnék, és tudnék is, de itt van Anyu, akinek - ahogy ti is írtátok - lelkifurdalása van. Én amellett lennék, és igazából évek óta emellett kardoskodom, hogy a testvéremet ki kell ebből a lakásból (önkormányzati) jelenteni. Mert amíg ezt nem tesszük, zaklat minket, és szívja a vérünket. Emellett semmilyen együttműködésre nem hajlandó. Hosszú évek alatt jutottunk el oda (én sokkal előbb, Anyum csak a legutolsó börtönbe kerülésénél) hogy nem akarunk vele lakni. Ezért anyagi lehetőségeinkhez mérten szállást kerestünk neki jóelőre, hogy amikor majd kijön, akkor ne az utcán kelljen élnie. Gondoltuk, mi naivak, hogy kifizetjük neki az első hónapot egy teljesen normális és kulturált munkászálláson (megnéztük!), a többi már rajta múlik. Csakhogy ő mindent szabotál. A szállásra nem volt hajlandó menni, mert az szar hely, ott alkoholisták vannak stb., neki albérlet kell. Anyu talált egy albérletet, de oda sem ment el. Merthogy talált egy jobb lehetőséget. Erre tegnap éjjel fél 11-kor csöngetett meg dörömbölt, hogy engedjük be, mert kirabolták és megverték. Én ébredtem fel előbb, nem engedtem be. Ma reggel fél 7-kor visszajött, hogy csak mosakodni engedjük be. Vesztünkre, beengedtük. Szerintem az egész ház azt hallgatta, hogy bőg és ordít felváltva, megverésről már akkor szó sem volt, a koporsópénze is hellyel-közzel megvan (állítólag, nem ellenőriztem), a telefont lopták el, ami ráadásul nem is az övé, Anyu adta oda neki a régi telefonját, a tizenéve meglévő telefonszámával. Alig bírtuk kívül rakni az ajtón.

Egyfolytában alkudozik, hogy csak napi x időre hadd jöjjön fel, hogy csak mosakodni hadd jöjjön fel, hogy csak ez meg az meg amaz. Természetesen mindeközben mi vagyunk a szemetek, és főleg én tehetek az egészről, legalábbis szerinte. Mindez amiatt, hogy én határozottabb vagyok. Anyut sajnálom nagyon, mert látja, hogy nincs értelme vele még beszélni sem, szó szerint az történik, hogy meg se hallja amit mondunk, csak a magáét fújja. Nagyon erőszakos!

És az a borzasztó, hogy én már évek óta tudom, hogy erre a helyzetre nincs megoldás. Nem fog megváltozni. Olyan szinten eltorzult a személyisége a drogoktól, hogy lassan nincsen benne semmi emberi. Normális hangnemben beszélni is képtelen. Ha nem az van amit ő akar, már ordít és zsarol, más kommunikációs formát nem is tudom, ismer-e még. Hosszú-hosszú ideig támogattuk, mert azt hittük, attól jobb lesz, de nem lett jobb, sőt, sokkal rosszabb lett, mára úgy gondolja, hogy velünk bármit meg lehet csinálni. Nincs megoldás, nincs menekvés, viszont én így képtelen vagyok élni, a legrosszabb rémálmaim válnak valóra.

Igen,én is ezt szeretném,a férjem cégéhez fel is vennének dolgozni,de ahhoz kellene érettségi+OKJ,vagy legalább 9-10 osztály+OKJ.

Pénzem nincs érettségire járni,anyum segít ahol tud,amióta nincs állásom,de a végtelenségig ő se tud.

Regisztrált álláskereső vagyok,nem tudom hogy a munkaügyi támogatna-e az érettségiben,mert egyéb segítséget nem kapok tőlük.

Úgy tudom az első szakma megszerzése ingyenes,nem csak azok a tanfolyamok amiket ők indítanak,hanem azokat is támogathatják,amik velük szerződésben álló iskolákban indulnak.

Nagyon szeretnék tanulni,mert így esélyem se lesz arra,hogy valaha is normális életem legyen,és a gyerekvállalásban is akadályoz.

Nem szeretnék a semmibe szülni,és segélyből élni.

"Tiszteld apadat es anyadat"

Én ugy gondolom, a fórumindító éppen ezt teszi.

De az nincs benne a Bibliában, hogy áldozd is fel magad értük.

Tehát kérdés: mit is jelent pontosan a tisztelet?

De az is benne van a Tórában, hogy ne keserítsd meg gyermeked életét!

Részvéttel lenni egy szerencsétlen emberi sors iránt - melyrôl maga tehet -, nem ugyanaz, mint a saját családom hátrányára a másik felelôtlen életét támogatni.

Igaz, hogy nem az első, hanem az ötödik parancsolat, de mindegy.

Ahogy olvasom a topikindító apjában nem sok tiszteletreméltó van. Miért kellene tisztelnie? Csak azért mert biológiailag ő az apja? Elég baj az szegénynek!

A vallás csupán ember alkotta intézmény.

Brrr.

Amit gyerekkorodban ráderőltetnek,belédnevelnek.

"Please dont't label me.Let me grow up and choose for myself."

Ez az egyik kedvenc képemről van :D

Szóval köszönöm Nektek a tanácsokat,reálisabban látom már a helyzetem.

Akinek nagyon sokkal tartozom,az az édesanyám.Ő,amióta az eszemet tudom,támogatott,segített.Szerencsére a távolság ellenére sem gyengült meg a kapcsolatunk.

Tényleg,felmerült bennem a kérdés,hogy miért is sajnálom apámat?Azért,mert világ életében egy iszákos munkakerülő volt?

Annak ellenére,hogy egészséges gyermeke született,volt egy csodálatos felesége,aki 23 évig kitartott mellette.Ha ezt ő nem tudta megbecsülni...

Gyereket csinálni mindenki tud,más kérdés felnevelni,szeretni,segíteni,hogy boldoguljon az életben.

Na hát ha rajta múlt volna az életem,már én is ott csöveznék vele.

Jövök én is a Bibliával

Vannak olyan szülők, akik annak idején nem "fenyítették", nem úgy nevelték a gyermekeiket, nem olyan példát mutattak neki, mint kellett volna..ezek a szülők most a gyermekeik lelkét teszik tönkre...és a bibliában ugye úgy van szólva a szülőhöz, hogy "fenyítsd a gyermekedet, stbstb, mielőtt tönkretenné a lelked"

Ez nekem olyan furcsa, mert a szülő lelkét ne tegyék tönkre, de a gyerekét tönkretehetik? Csak mert a gyereknek tisztelnie kell az anyját és az apját?

Fura ez..én magam elváltam, és bizony az egy hónappal ezelőtti mise a templomban kiverte a biztosítékot, mert, hogy azt emelték épp ki, hogy ne váljon el az ember, jóban rosszban blablabla...ahha..tehát akkor az ajtók mögött, ha ütik vágják az embert, akkor is tartson ki, majd hátha megvilágosodik a másik? Csak mert elválni bűn....(egyébként nálunk minden mise ugyanarról szól...fogadd el, ami van, lehetne rosszabb is, becsüld meg, légy pozitív..stbstb).