Voltál már úgy, hogy rád jött a nevetés ott, ahol nem kellett volna? (beszélgetős fórum)

Velem április elején történt, a barátnő papájának a temetésére mentem, ami 14.00 órakoz kezdődött. Mivel munkából érkeztem, egy sötétkék farmer volt rajtam, fekete garbó és egy hosszú, fekete kardigán. Elindultam, és az Operaház előtt térdre estem. Fogalmam sincs hogyan, ember nem volt a környékenem, de a nadrág mindkét térdemen kiszalad, és az egyik ből folyt a vér. Időm nem volt már sem hazamenni, sem elmenni venni egy másik nadrágot, a kardigánt begomboltam. Viszont úgy röhögtem végig az úton, mint egy vadszamár :DD

Felhívtam egy kolléganőmet, hogy meséljen valami szomorút, mert nem szeretnék így beesni. Mondta, gondoljak a GDPR-ra. Na ezen még jobban röhögtem :D

De amikor megérkeztünk, és megláttam a ravatalt, elfelejtettem röhögni.

Beugrott mégegy sztori:

Ültünk pár haverral a lépcsőház korlátján és dumáltunk, aztán arra jött egy másik haver, bekötözött fejjel. Odaért az Alex és kérdeztük, hogy mi történt vele? (Ja, azt tudni kell, hogy lomtalanítás volt azon a héten.) Mesélte, hogy ugyanúgy felült a korlátra ő is 2 nappal azelőtt, aztán elvesztette az egyensúlyát, lezúgott hanyatt és beleesett a lépcső melletti szemétkupacba, a fejét beleverve egy kidobott wc-csészébe. Eskü' nem akartam röhögni, de vizuális típus vagyok és hirtelen lepergett előttem minden. Fulladoztam a visszafojtott röhögéstől, aztán elszállt az önkontroll és kirobbant belőlem, de nem csak belőlem. Nem vette zokon az Alex, nevetett velünk. :-D

Temetésen... 'Asszem' ez elég gáz.

Nem nevettem ugyan, de mosolyogtam, pedig nem akartam és nyilván nem is jókedvemben tettem. Kontrollálhatatlanul jött, meghülyültek az érzelmeim. Minden rokonom sírt - előtte én is, csak azt nem tudta senki, mert félrevonultam -, belőlem meg akkor valamiért ilyen formában jöttek ki a dolgok, enyhén ciki volt... Elég hülyén néztek rám páran, főleg mert pont előtte kaptam meg pár okos ismerőstől, hogy milyen érzéketlen vagyok, mert nem sírok a saját Anyám temetésén (gratulálok, mintha csak annak fájna, aki kb. roskadozik a zokogástól... senkinek nincs joga a felszínt alapul véve ítélni, mert nem láthatja mi zajlik a másikban, sokszor pont az nem sír - mert nem tud! - akit majd' széttép a maró gyász) szóval ezek után mégjobban elástam magam előttük ezzel a vigyorgással. Persze azt nem látták, amin közvetlenül a búcsúztatás előtt, meg otthon is átmentem. Én nem tudok és nem is szeretek "közönség" előtt összezuhanni, temetésen sem, valami leblokkol, amit nem én irányítok és ebből már következtetnek is az okosok, hogy érzéketlen vagyok. Bunkóság megszólni valakit ezért, a látszat néha csal. Azért az a mosolygás tényleg gáz volt, majd' elsüllyedtem, hogy nem tudom kontrollálni.

Hülye dolgokat tud a psziché.

A buszon is önkéntelenül elvigyorodtam, mikor eszembe jutott valami nagyon vicces. :-D Mindig a legrosszabbkor jutnak eszembe vicces emlékek/mondatok/stb.-k, de általában sikerül lenyelnem a mosolygásra/nevetésre késztetést.

16 éves koromban egy esküvőn voltunk. Az anyakönyvvezetőnél szépen leült minden ki sorban. Nekem a legelső sorban volt helyem. Ott üldögéltem békésen, nézelődtem. És megláttam, hogy az egyik tanún adidas fehér tenisz-zokni van. A szmokinghoz. A hab a tortán az akkor divatos bundesliga sérója volt.

Végigröhögtem. A videón látszik, ahogy könnyes szemmel rázkódok. Utólag elnézést kértem a menyasszonytól (uncsitesóm), de nem tudtam mit tenni.

Amikor Rejtő és Vavyan Fable könyveket olvastam, rendszeresen, amikor eszembe jutott egy-egy mondat.

Legutóbb Franciaországban, Disneylandből Párizsba visszajövet a RER-en. A barátnőm azt mondta, basszus, négy napja nem üldögéltem a fajanszon, mekkora hülye vagyok, hogy nem hoztam magammal hajhajtót.

Én meg kreatív süket vagyok, anélkül, hogy végig gondoltam volna, visszakérdeztem, mi a fenének neked Párizs közepén egy vasajtó?

Annyira röhögtünk, hogy már beszélni sem tudtunk, és ezen az egész vonatkocsi gurult a röhögéstől, még a karót nyelt idősebbek is, akik az elején igen megrovóan néztek ránk :D

Gondolom, nem vihogással, mivel az nem jellemző rám.

A pap gondolom tudta, hogy aznap temetni fog, és nem 5 perccel a temetés előtt kapta kézhez azt, amit fel kell olvasnia. Szóval, inkább rá lettem volna bosszús és odaállok mellé és kisegítem.

Részben igen, mert sokszor "kinban van" az ember amikor kitör, bár nálam simán előfordul az is, hogy eszembe jut vmi mókás és kész a baj. :)

Ilyenkor nagy segítség a telefon, csak matatni kell rajta, így azt hiszik chat-elsz vagy olvastál vmi jópofát, nem pedig futóbolond vagy :)

Soha nem reagáltam így le helyzeteket. Mások csetléseit-botlásait nem nevetem ki, inkább segítek megoldani.

A sajátomon pedig inkább magamban bosszankodom, hogy lehet ilyen béna.

Szerintem ez a nevetés olyasmi lehet másoknál, mint mikor valaki izgul és elkezd izzadni a tenyere,vagy kipirosodik az arca.

Itt nem arról van szó,hogy mást kinevessünk,,hanem,a pillanatnyi emberi szituáció.

Vannak olyan esetek,hogy nem akarunk nevetni,de hirtelen ránk tör.

1986 aug. 20.-án volt a balesetem,-1994-ig kórházból ki -be,javítgatták amit az első doki el...ott. Persze,hogy vidám az ember,hisz mást nem tud csinálni.

Szerencsére,már teljesen jól vagyok.

Elvileg a hátsó ülésre, ha húz valaki a mások oldalról...:D Hát legalább a saját "nyomorán" nevessen az ember.

(Mozgáskorlátozott volt a férjem. De remek humora volt.)