Valamikor 1957-ben (beszélgetős fórum)

1957-ben találkoztak a szüleid, aztán a háború alatt anyukád túl élt egy szőnyegbombázást?

Nem szeretnék kukacoskodni, de milyen háború alatt, ami 1957. után volt?

Mivel Dunaharasztinál volt ez a bombázás, így Magyarországról van szó, de 57. után már nem volt bombázás itt...

de lehet, hogy előtte találkozott egy 23 éves szőke és csodálatosan kék szenű fiú, és egy 17 éves barna hajú, ragyogó gesztenyebarna szemű lány. Ők lettek a szüleim.

Sajnos nem tudom, hogyan találkoztak, mi volt az oka, hogy összekötötték az életüket. Úgy gondolom sosem illettek ők össze.

Édesanyám egy késői, nem kívánt gyermek volt. Ötödik gyermekként született a családjába. Nagyanyám mindent megtett, hogy ne szülessen meg, de ő makacsul a világra akart jönni, annyira, amennyire a későbbiekben ki akart szállni az életből. Hogy ő nem kívánt gyermek volt, ezt el is mondta neki a nagyanyám, sőt éreztette is vele, nem csupán ő, az idősebb testvérei is. Akkora volt a korkülönbség a testvérei és Édesanyám között, hogy a testvérei gyerekei szinte olyan idősek voltak, mint ő.

Amikor Újpesten világra jött, még a testvérei szerint is gyönyörű baba volt. Hatalmas fekete hajjal született, a szülésznő gézből masnit is kötött a hajába, a csodájára jártak. A szépségétől sem hatódott meg az anyja.

A testvéreit taníttatták, de őt nem, ő lett az anyja, és a testvérei cselédje. Tehát, boldog gyermekkora nem volt.

Anyukámról nem tudok sokat. Csak annyit, hogy a háború alatt érte egy nagy trauma, nem is nagy az, óriási. Menekültek vidékre, ott volt virágkertészetük, és Dunaharasztinál érte őket egy szőnyegbombázás. Megállt a vonat és egy kiserdőbe menekültek. Mellette haltak meg az emberek, az ő családjukból senki, de őszintén, azt sem tudom kivel utazott.

Majd még a háború alatt nagyon beteg lett. Éppen arra jártak orosz katonák portyázó úton, meglátták és elvitték. Mondta nagyon félt, bár nem akarta az anyja őt, de akkor tépte volna ki a katona kezéből.

Három hétig volt egy orosz katonai kórházban, megtanították sok orosz dalra, majd egy hízó, némi lekvár, más élelmiszerekkel együtt, gyógyultan hazavitték. A sors fintora, a bátyja meg orosz hadifogságban volt kb. abban az időben.

Édesapám Kecskeméten született, második gyermekként.

Őt várták. Nagymamám rettenetesen jó asszony volt. Sosem bántotta a gyermekeit, segítette, amiben csak tudta őket.

Viszont apai nagyapám kemény ember volt, bár én ezt az oldalát nem ismertem meg, édesapám mesélt róla, majd erre is visszatérek. Engem sosem bántott, rengeteget tanultam tőle a tudományokról, a természetről.

Amikor befejezte az állatok körüli munkát, megvacsorázott, kiült az udvarra, és mesélt, mesélt, mesélt. A világ, a természet nagy dolgairól. Milyen idő lesz holnap, mert a madarak így, vagy úgy, ilyen, olyan magasságban szállnak, az égnek a színe, a holdnak az udvara stb.

Rá mondják, egyszerű parasztember. Igen az volt. De tervező, statikus, kőműves, tetőfedő, ács, állatgondozó, hentes, állatorvos, gépszerelő, zenész, énekes, és a manó tudja még mi volt.

Nem volt rádióra pénzük, áram sem volt a tanyájukon, de ő rádiót szerelt maguknak. Hogyan készítette, ne kérdezzétek, én nem értek hozzá. Azt tudom egy nagyon magas fára szerelt valamit, onnét jött vezeték, a szobában meg szólt a rádió, talán telep volt a neve, ami működtette. Ilyenkor gondolkodom el, mennyi dolgot nem kérdeztem meg, amire már nem is tudok kire rákérdezni.

Édesapám már idősebb korában beszélt a gyermekkoráráról, amikor nyugdíjas lett.

Mindig tisztelettel szólt a szüleiről, pedig manapság mélyen elítélendő, hogy bizony az apja őt szíjjal verte, ráadásul a csatos felével, de kapott ő az ostorral is. Ő azt mondta, hogy nem haragudott ezért rá, mindig úgy emlegette: - Szegény apuka, embert faragott belőlünk, hogy tehette volna ezt másképpen?

Egy rossz szót nem szólt az apjáról, de ő soha még hangosan sem szólt, nemhogy kezet emelt volna ránk, pedig ő is embert nevelt belőlünk.

Az anyja volt számára az Isten. Mindig mondta, mennyit dolgozott értük. Kézzel mosott rájuk, parázsvasalóval vasalt. Nagyapám mindig hófehér ingben ment dolgozni a TSZ-be. Emlékszem a szekrényeire, katonás rendben sorakoztak a vasalt ruhák, a polcokon csipke, és valami virág, ami illatosította a szekrényt.

Édesapám, mindig szeretett volna egy hegedűt, megkapta, de milyen áron?

Nagyapám azt mondta neki, hogy menjen az istállóba aludni a két tehén és két ló mellé.

Apukám, kis vézna kölyök volt, majd megette az isten hidege. Sokat didergett. Meg is fázott, kórházba került tüdőgyulladása lett. Egy hajszálon múlt az élete.

-Fiam, gyógyulj meg! Meg lesz a hegedű, kérlelték.

Nem a hegedű miatt, az orvosok lelkiismeretes kezelésének köszönhetően megmaradt. A hegedűt megkapta.

Kamaszként, fiatal legényként, ő hegedült a bálokban. Tudott citerán is játszani, és tangóharmonikázni is. Nem tanulta sosem, ezt dobta neki az élet ajándékba.

folyt.köv.