Te hogyan éled meg ha a gyereked, unokád több száz, több ezer km - re él tőled? (beszélgetős fórum)

Kedves CS.CS.

Mi tart vissza? Nem egy ismerősöm van, aki idehozta a vállalkozását, köszöni, jól van. Az élet egy cseppet sem nehezebb, mint M.O.-on, sőt, most kezdek aggódni a gyerekemért, aki ott építi az életét.

Az élet kemény, de aki tud és akar dolgozni, megél. Nem is rosszul.

Nem! Sokat jártam kint.Alkalmazottam volt, és van is Székely, tökéletesen megbízhatóak,szorgalmasak, maximalisták lojálisak. Messzemenőkig megvagyok elégedve velük. A családomban van egy közepes, és egy nagyvállalkozó. Nekik ugyanez a tapasztalatuk.

Kint pedig rendkívül segítőkészek, vendégszeretők.

Büszke magyarok még akkor is, ha ez bármilyen hátránnyal jár. Az ősi történelmünket nagytöbbség betéve tudja, ismeri. A táj csodálatos, az élet piszkosul kemény.

Hát eléggé úgy szolt. Nem rég halgattam vissza.

Mint írtam, és Erdélybe Székelyföldre vágyom. Van a Kárpátiának egy dala, abból egy mondat nagyon megfogott. "Jó időben, rossz inségben ezt a hazát szolgálom"! Ez si oka az én kettős érzésemnek

Már nem gyötrődöm... azt mondom, hogy ez így normális, a fiatalnak le kell válni, most az, hogy ez nálunk durva volt, egy dolog, majd helyre jön, vagy nem, de a gyereknek el kell menni és a saját életét kell élni, azt az életet, ami őt boldoggá teszi (és nem azt, ami engem).

Igen, élem az életem... úgymond visszakaptam a saját életem, csak nagyon nehéz volt visszaszokni bele. Hiszen amíg gyermekünk van, kicsi gyermekünk, aki a nap 24 órájában ránk szorul, akkor vele élünk, vele érzünk, vele gondolkodunk... az elmegy... kiürül minden, és újra meg kell tölteni azt az űrt saját életünkkel.

Nem csak a gyereket kell tudni elengedni, hanem a gyereknek a szülőt is... ha nem megyek át rajt, nem tudom meg, nem érzem meg, hogy milyen, amikor én újra ÉN vagyok, és immár ismét a SAJÁT ÉLETEMET élem. Érdekes dolgok ezek. :)

Megértelek, és veled érzek. Most csak egyet tehetsz, hidd el igaz szívvel mondom. Gondolj magadra, foglalkozz magaddal, éld az életed.

Több okból is.

1. Mindannyian önmagunk döntéséért, döntéseiért tartozunk felelőséggel.

2. Ha teveled baj lesz, azért mert gyötrődsz, nem lesz kihez visszamenekülnie adott esetben.

3. Az is előforgulhat adott esetben, hogy ha ily nódon, mármint aggódás módján nem rá fókuszálsz, idegessé válik, kíváncsivá és közeledik. Azt úgy is érzékeli, hogy nem lemondtál róla.

Bocsánat!!!!!!!!Én senkiben nem akartam bűntudatot kelteni. Én azokat a kedves szülőket, nagyszülőket szólítottam meg, kérdeztem akiknek valamilyen formában távol él a családja. Tudom ugyanilyen rossz lehet azoknak a fiataloknak is akiknek szintén távol élnek a hozzátartozói.

Nem tehetek arról, hogy olyanok is bekapcsolódtak, akiknek sejtésük sincs minderről, mert nem élnek a helyzetben. Nincs, és nem is volt távol senkijük sem.

Én már nem akarom leírni, ami történt... tehát hidd el, a mi helyzetünk más. Semmi bajom a pasival, nem csinálok sportot abból, hogy elemezgessem. Ismerem fiatal korunk óta, ugyanis az én korosztályom, vagy kicsit idősebb... tehát ISMEREM, és ő is engem. Mindketten pontosan tudjuk, hogy a lányom és én miért nem érintkezhetünk... de én nem mondhatom, mert jelen helyzetben én lennék a ööööö.... nemtommi, mert ugye jelen esetben a világ leggonoszabb embere vagyok, nem tudom még hogyan lehetne fokozni. És azt is mindketten tudjuk mi lesz a vége... mivel MI TAPASZTATALT FELNŐTTEK vagyunk, a leányom nem az. Miért nincs bejelentve a többszörös milliomos pasihoz (két éve vele él)?

Várunk, kivárunk.... mindannyian...egyszerűen nincs más...

.. és elfogadtam persze, nem lázadok, nem csinálok semmit... a gyerekem akkor azt kérte, hogy szálljak ki az életéből... megtettem. ... ha azt kéri, hogy szálljak vissza, megteszem. De mindig nyitva vagyok, soha nem hagynám el... nem hagynám veszni... ő a MINDENEM mindig és örökké... az egyik. :)

Mit értesz bűntudat keltésen,gondolod,hogy bármelyikünk is "nyavalyog" a gyerekének,hogy hú,de hiányzol,mikor jössz haza egy anyu puszikáért?

Nem egyformán éljük meg,mint ahogy nem egyformán ragaszkodunk a családunkhoz sem...

Igen! Tulajdonképp valahol igaza van, a fogadott lányom is erdályi, és csak sms -ben tartják a szülőkkel a kapcsolatot. Amíg éltek a bátyjai azokkal is telefon, sms, és néha látták egymást.

Én most meg leharaptam a fejét, mert a mai világban sokszor beszélünk arról, hogy régen hogyan volt.

Valójában többet is bírtak a régi emberek nálunk.

Én most élek, most nyalogatom a sebeit, a rosz döntésemnek.

Ha akkor vonulok ki az életükből, anyagilag is, akkor nem küldöm külföldre dolgozni.....

Na most most van. A mult döntése ami kivetül a mára. Végül is ez van, és azért ténykedek, dolgozom, hogy sokkal jobb legyen.

Én sem tudok úgy beszélni a fiammal, hogy a menyem ne legyen ott. A menyemmel igen, hogy a fiam távol van. Én jóba lettem a menyemmel, így mindenről értesülök. Szinte minden nap látom az unokám. Hát ez van. Tulajdonképp meg is szerettem a lányt szívből igazán.

Egyébként én mindig azt gondoltam, hogy a lányos család nyer, mert a nők azok akik inkább irányítják a dolgokat, vagy nyiltan, vagy fifikásan. A fiús család veszít. Bocsánat tévedtem, vegyes ez a dolog.

Persze, a gyerekek elmennek...de nem így mennek el...azért hagynak egy kiskaput, ahol el lehet érni őket.

Mondom én, aki szintén elmentem, mindent felégetve, 18 évesen. És én mentem vissza, fél év után, de nem azzal, hogy "anyunekedvoltigazad", hanem, hogy békülni jöttem...fogadd el a helyzetet...

Igen, én is így saccolom... Én is ilyen körül találtam vissza a szüleimhez. :)

Az se lesz könnyű, ugyanis tőlem egy gyermek ment el, és egy felnőttet fogok majd egyszer visszakapni...

Márciusban volt két éve.

1,5 év volt... a nap 24 órájában sírtam.. éjjel-nappal.. az utcán, ha véletlenül ki is mentem, a fal mellett közlekedtem, fel se mertem nézni.

Most már jól vagyok... azóta már legalább a fiammal (a tesójával) email-ben kommunikál..

A gyerekek előbb vagy utóbb mind elmennek hazulról, ez a normális... az, hogy ezt nem így terveztük, hát ezt dobta az Élet!

Mennyi telt el? Két év?

Nagyon sajnállak, én biztosan begolyóztam volna ennyi alatt. Hát fogadj el egy találkozást, hogy a pasi is ott van....uramatyám...te szegény.

Én azért belemennék...próbálnék mosolyogni...

Jajjj, dehogy azt várom... ilyen esetben nincs hibás, mindketten hibáztunk... ez tény. Tudod, amikor anyukám nem tud úgy beszélni vele (a két év alatt nem tudott), hogy a pasi ne legyen ott... esélyem nincs, amíg együtt vannak... addig én a "világ leggonoszabb embere" leszek. .. és tökre nem számít, hogy 17,5 évig büszke volt rám... ránk.. és arra, hogy ilyen családja van.

Evvan, de egészséges... és már ezért is van aki bármikor boldogan cserélne velem. :)

Pedig minden kapcsolat két emberen múlik.

Én ismerem a történetedet. Én úgy gondolom...nem is tudom mit gondolok. Te várod, hogy a lányod visszamenjen hozzád azzal, hogy "anyu, neked volt igazad". Régóta várod. De ahogy látom, telik az idő, és ő mégsem megy. Én azt is látom, hogy megszakad a szived. És mégsem adod fel azt, hogy neked van igazad. Persze, anyaként, azt mondom, tényleg neked van igazad.

De az élet szövevényes, és a boldogság nem azon múlik, hogy kinek van igaza.

Én, ennyi idő után, már elfogadtam, volna, hogy vannak fura dolgok az életben, és ugyan pech, hogy pont én estem bele, de mégis az a lényeg, hogy amennyire lehet, a gyerekem mellett álljak.

Magyarán, én már megpróbáltam volna nyitni felé.

Persze, tudom, én nem vagyok te. Ne haragudj, hogy itt osztom kéretlenül a véleményem.