Szülői értekezlet- avagy - Bezzeg az Én időmben! (beszélgetős fórum)

Mintha csak rólam szólna... Úgy látszik nem csak az én gyerekeimnek nem fontosak a számomra fontos dolgok.

- És a mi történt ma az iskolában kérdésre?, ha csak egyszer elkezdene valamelyik mesélni, mint én tettem annó, biztos nem hinnék a fülemnek.

De ma már azzal is megelékszem, hogy nem azt felelik,- milyen iskolában? A "semmi" tökéletesen kielégít.

Ja, és persze amikor a tanárnő kérésemre sem hajlandó az ellenőrzőbe beiratni a jegyeket, - gondolok én erre neki nincs ideje- mit várjak el a gyerektől?

Köszönöm:) Ha más írásomat szeretnéd elolvasni, akkor ajánlom a blogomat. Írd be a keresőbe: Nevel, vagy nevelem a családom?

Itt mindenről írok ami érdekel, vagy ami felbosszant.

Van itt is egy naplóm. A címe Család Bt.

Jó szórakozást:)

Nagyon jó leírás volt, sokszor elnevettem magam rajta. Nekem sincs még gyerekem de ismerősek a leirtak. Én sem szoktam nagyon törtni magam, hogy anyu időben tudomást szerezzem a fogadóórákról. A szülőiket elmondtam, miutén rájöttem hogy azokon nem kerülnek terítékre a tanulmányi eredményeim. Osztálykirándulás, ballagási kosztüm, alapítványi bál ilyenekről beszélgettek. Szóval azt tűrhetőnek találtam. De hogy hogy nem anyukám is a fogadóórát tartotta fontosnak miután az én ellenőrzőm is hajlamos volt szőrén szálán eltűnni. :D

Gratulálok a cikkhez!

Szülői értekezlet.

Én magam részéről rendszeresen forgatom a gyerekeim ellenőrzőjét. Már, ha van mit forgatnom. Érdekes módon a legkülönlegesebb dolgok ezzel a könyvecskével történhetnek. A legegyszerűbb példa arra, hogy miért nincs benne érdemjegy, mert ugye állandóan itthon marad. És miért van annyi beírás benne? Válasz: Mert állandóan itthon marad! Lássuk be, ember legyen a talpán, aki erre megoldást tud találni! A rossz jegyekkel soha nem ront rám a gyerek, hogy már pedig azonnal írjam alá! Azokat valamiért pihentetik. Vagy azt gondolják, hogy idővel beérik, vagy azt, hogy meg sem történt, és amúgy is kijavítja, tehát szót sem érdemel. A fogadóórán mindenre fény derül. Az általános iskolában is úgy értesültem csak róla, hogy a többi szülőtől rákérdeztem. A gyerek soha nem szólt. De, ha én rákérdeztem, akkor mindig azzal védekezett, hogy: Neki ugyan nem szólt senki. Ami igaz is, mert nem mentek oda hozzá személyesen, hogy: Szóljál már anyukádnak, hogy szülői lesz!

A középiskolában már ez a lehetőség sem maradt nekem. Itt nem ismerik egymást a szülők. Tehát marad az internet. Ha meg van az időpont, akkor még indulás előtt még egy esélyt adok a történéseknek, és utoljára rákérdezek, hogy: Történt-e esetleg valami említésre méltó, amiről tudnom kéne? Persze, hogy nem! Ekkor, még egyszer ráerősítek, hogy : Szánjanak meg, hogy ne érezzem hülyén magam a tanár előtt, és ne úgy menjek, mint akit a vágóhídra küldenek.

Ilyenkor némi infóval ellátnak. Például: Lehet, hogy a biosztanár majd mesélget, témázgat de egy szavát sem higgyem el, nem kell vele foglalkozni, mert agyilag teljesen zokni a tanár úr! Tette hozzá a tanárurat olyan hangsúllyal, amiből a tisztelet sugárzott maximális őszinteséggel.

Csak az osztályfőnököt ismertem a többi tanárral most találkoztam először. A hatalmas aulában kicsi asztalok mögött, emberek üldögéltek maguk gyártotta névtáblával. Már akinek volt. Amikor is a harmadik kört mentem, és még mindig nem találtam a keresett pedagógust akkor lettem figyelmes azokra, akiknek nem volt névtáblájuk és ráérősen újságot olvastak. Volt benne logika, mert akinek ki volt írva a neve, azoknál sorba álltak.

Oda léptem egy asztalhoz, és megkérdeztem, hogy ugyan látja-e a keresett kollégáját, mert én még személyesen nem találkoztam vele. Rögtön rámutatott a távolban újságot olvasó pedagógusra. Vagy nagyon segíteni akart nekem, vagy nagyon kiszúrni a „ kedves kollégával ”.

Leültem hát a nálam kb. tíz évvel fiatalabb, szimpatikus jóképű biosztanár úr elé. Bemutatkoztam és közöltem, hogy melyik osztálynak, melyik gyerekéről szeretnék érdeklődni. Ő többször is kimondta az általam megadott nevet és látszott, hogy nagyon pörgeti magában az arcokat, de valahogy nem ugrik be neki. Ekkor mentő ötletként megkérdezte, hogy: Nincs-e nálam egy fénykép? Hát persze, hogy volt, mert ugye kinek nincs a pénztárcájában aktuális kép a gyerekeiről? Már nyúltam érte, mikor is elkezdte fejtegetni a mondandóját. Miszerint, abban az osztályban ugyanis van egy kemény mag. Megjegyzem csupa lány osztály, így ez fokozottan durva dolog. Ekkor volt az a pillanat, ismerve a lányomat és a száját, ami néha külön életet él, hogy jobb, ha nem veszem elő a képet és jobb, ha azt gondolja , hogy nincs benne a” kemény magban”. Higgyük azt, közösen, hogy nem róla van szó. Így egy teljesen átlagos és általános képet alkotott a lányomról, a már adott jegyei alapján. A fogadó óra egyébként igen sok mindent elárul mind a két résztvevő félről. A pedagógus próbálja először beazonosítani hasonlóság alapján a szülőt, hogy: Kinek a vonásait is véli felfedezni?

Ezt követi, a viselkedési normák letapogatása és fejben való lejátszása.

Például, hogy:

- Nem csoda, hogy nem köszön a gyerek, ha a szülő sem gyakorolja.

- Na, az öltözködés terén is volt kitől ötleteket meríteni!

- Apuka akkora, hogy kisebb faluban isten is lehetne! Hányast is adtam a gyerekének???

A másik fél, már, mint a szülő is rögtön képben van, ha beazonosítja a tanárt. A gyerektől kapott támpont nem elég. Például: kezdjük azzal, ami számukra egyértelmű, hogy: Hülye. Ez ugye elég kevés a megismeréshez. A következő segítség, hogy: Nyomi, mert állandóan ideges és kiabál. Nincs humorérzéke, és nem érti a viccet! Lássuk be, hogy ez is elég egyoldalú bemutatása a másik félnek.

Viszont ismerve a mai fiatalokat nem csoda, ha az a tanár tényleg ideges és már tényleg nem érti a viccet sem.

Otthon kiderült, hogy a fiatal tanár úr úgy kezdi az órát, hogy a „kemény mag” megjegyzi, hogy: De csini mai is a tanár úr!

És ne kapja el az ideg?

Ilyenkor a saját emlékeimből idézek és elmondom a gyerekeknek, hogy a mi időnkben, ( hú de utáltam, amikor a szüleim is ezzel kezdtek egy mondatot! És most ide jutottam ÉN IS! ) ha csak csúnyán néztünk a tanárra, már az is bekerült az ellenőrzőnkbe. Mondjuk volt is fegyelem és lehetett órát tartani.

A reakciójuk csak ennyi volt, hogy: Ilyen nyuszik voltatok???

Most volt az az, érzésem, mintha egy lóval sakkoznék!

Ami azért is volt félelmetes, mert nem tudok sakkozni és félek a lovaktól.

Az én nagy, és okos gyerekeim ezt szűrték le az én bezzeg az én időmben címet viselő életvezetési példabeszédemből.