Szerinted halálunk után mi lesz a lelkünkkel? (beszélgetős fórum)

Nem olvastam el az összes hozzászólást, már lehet valaki beajánlotta Dr. Michael Newton: Lelkünk útja könyvét (igazából három kötet, a negyedik inkább a szakmának íródott).

Aki fogékony a témára, mindenképp érdemes elolvasnia.

Egy közeli hozzátartozóm halála utána fedeztem fel és elmondhatom, hogy segített a gyászban és kis megnyugvást is adott.

Sziasztok!

Eddig én még nem nagyon irogattam...De minden hosszú út egy kis lépéssel kezdődik:)

Sztem a halál csak egy átlépés egy másik dimenzióba, egy kapu. Aztán visszajövünk, egy másik fizikai formában. Nekem nem volt halálközeli élményem, most mégsem félek a haláltól. Nem mondom, hogy erőszakos halált szeretnék halni, nyilván fogalmam sincs, hogy ha ilyenre kerülne a sor, akkor ott hogyan viselkednék, de teljesen másképp állok a halálhoz, mint mondjuk 5 évvel ezelőtt.

Van egy film, amit szívesen ajánlok annak, aki még nem látta,pont a témába vág:

A címe is sokatmondó: Az Otthonunk (Nosso Lar)

[link]

Igen, ez jellemzően így van

De akkor miért nem hiszünk nekik?

Én nem hiszek a halál utáni akármilyen más életben, vagy reinkarnációban

Egy élet akármilyen ócska, vagy jó, nem szivesen hagyom itt

Szerintem úgy vagyunk megalkotva, hogy az utolsó pillanatban ne kinlódjunk, az agy még küld egy utolsó parancsot/érzést és kikapcsol

A születő gyermek sem tudja mi történik vele, később sem emlékszünk rá.

De ha lenne is további élet, akik idáig meghaltak, jópár milliárdan, azoknak is ott kellene lenni

De hol is van az az ott?

A tudomány a fizikai valóságot vizsgálja és azt bizonyítja is

Semmi jel nem utal más világ létezésére

És miért csak az ember kiváltsága lenne, az állatok vagy a növények miért nem, ha már Isten teremtményei azok is és élő szervezetek?

DE

olvastam egy érdekes/édes kommentet, iderakom

"Két magzat beszélget

- Mondd, te hiszel a születés utáni életben ?

- Persze. A születés után jön az élet. Talán azért vagyunk itt, hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik.

- Lárifári ! A születés után nincs semmi ! Onnan még senki nem tért vissza ! És különben is, hogy nézne az ki ?

- Azt pontosan nem tudom, de úgy érzem, hogy ott mindenhol fények vannak… Talán a saját lábunkon fogunk járni, és a saját szánkkal eszünk.

- Ez már végképp ostobaság ! Járni nem lehet ! Még, hogy szájjal enni Nevetséges ! Hát nem látod a köldökzsinórt ? És ha már itt tartunk, gondolkodj el egy picit : azért sem lehetséges a születés utáni élet, mert a köldökzsinór túl rövid .

- Igen, de szerintem valami biztosan lesz, épp csak máshogy, mint amit itt életnek nevezünk.

– Ostoba vagy. A születéssel az élet véget ér, és kész.

- Figyelj, nem tudom pontosan mi lesz, de majd a Mama segít nekünk…

- A Mama ? Te hiszel a Mamában ? !

- Igen.

- Ne nevettesd ki magad ! Láttad már valahol ? Egyáltalán látta már valaki ?

- Nem, mert itt van körülöttünk. Benne élünk. S bizony, neki köszönhetjük, hogy vagyunk.

- Na, most már hagyjál békén ezzel az ostobasággal, jó ? Majd akkor hiszem a Mamát, ha látom.

- Látni nem tudod, de ha elcsendesedsz, akkor hallhatod az énekét, érezheted a szeretetét. Ha elcsendesedsz, érezni fogod a simogatását, érezni fogod óvó kezét"

Mesélj; hogy mások is túléljék az a hálál utáni állapotot...a Halottaink, az Élőkre mutatva...

Jaj, Csaba ! Te már belehaltál-e, valakibe-valamibe is...-nem tudom, de remélem-?

:))

Hát már direkt nyitottam egy naplót is olyan linkeknek, amik olyan elbeszéléseket tartalmaznak, akik voltak már odaát.

Amit tudni lehet: a klinikai halál állapotából visszajöttek 30%-ának volt élménye. Ezek nagyjából 98%-a azonos. Ami még közös, hogy akiknek volt ilyen élményük, azután nem félnek többet a haláltól, hanem inkább egyfajta honvágyuk lesz, azaz szinte már várják, hogy majd visszatérhessenek oda.

Nekem nem csak a halálközeli élmények adták meg a választ, hanem sok olyan téma, ami ezzel foglalkozik. Akár regressziós hipnózisok is.

A halálközeli élményeket sok orvos álomnak titulálja, vagy pedig oxigén hiány miatt fellépő víziónak. Ezt már egyre több esetben cáfolják, többek között azok az élmény gazdák, akik maguk is agysebészek és sosem hittek ebben korábban, majd saját maguk is megélték. Érdekes is, hogy oxigén hiány miatt miért is lenne mindenkinek ugyanaz az álma? Ebben nincs logika. Oxigén hiány miatt miért is találkoznánk korábban már elhunyt rokonokkal?

Aki már kábítószerezett, az tudja, hogy még a szer hatása alatt sincs két egyforma élmény, akkor hogy is lehetne, hogy ennyi embernek ez a helyzet mégis azonos képeket ad?

Na mindegy. Aki nem akarja elhinni, az úgysem fogja, ameddig valami oknál fogva, vagy akár saját élmény miatt nem szembesül vele.

Viszont aki rájön, hogy mi is van az élet után (illetve két élet között) :) az már nem fél a haláltól.

Egyetértek, engem ezért is nyugtatott meg egy könyv egy éjszakára :) Indítottam is fórumot, de ott is lehurrogták, hogy nem lehet igaz. Nagyszerű lehet, hogy valaki tudja, hova tartunk. Persze azért nem szeretnék ilyen balesetet, mint ez a lelkész.

Pont itt tartok a könyvben:

– Mondok egy jobb kérdést, amit feltettem magamnak: Miért éltem át, és miért vették el tőlem? Mi volt ez az egész? – Hónapok felgyülemlett haragja robbant ki belőlem, és a bennem őrzött fájdalom kiutat keresett. – Rendben, akkor miért kellett át esnem ezen az egészen? Láttam a dicsőséget és a szépséget –

életem legerőteljesebb, leglenyűgözőbb élményét –, aztán vissza kellett térnem. Miért? Ezért? – mutattam a lábamra és a karomra.

– Figyelj csak. Balesetet szenvedtem, amiben meghaltam. Rögtön a mennybe mentem, és az nagyszerűbb és csodálatosabb volt, mint bármi, amit csak el lehet képzelni. Pompás ízelítőt

kaptam a mennyből, aztán ismét visszarángattak az életbe. A testem szétroncsolódott, szüntelen fájdalom gyötör, és soha többé nem leszek egészséges vagy erős. Még mindig ezen rágódom,

mert… mert – őszintén megvallom – kegyetlenségnek érzem.

David rám meredt, és újra feltette a kérdést:

– Mit gondolsz, miért élted át a mennyet, ha nem kéne megosztanod másokkal?

– Mint már mondtam, erre nincs válaszom.

– Lehet, hogy Isten azért vitt fel a mennybe, és hozott vissza, hogy megosszad másokkal, ami veled történt? Nem érzed, mennyi erőt adnál a példádon keresztül másoknak?

Én már nem félek tőle. De ha most hirtelen szembe találnám magam egy életveszélyes helyzettel, akkor nem jelenti, hogy lazán mennék a halálba :)

De nem rettegek tőle, mert utána azt hiszem tudom mi vár ránk és az messze nem félelmetes :)

Miért nem emlékezünk előző életeinkre?

– Mi alkotja földi létben megjelenő személyünk lényegét?

– Lényegében az, amire emlékezni tudunk. Az emlékezés egy a tudatban lejátszódó történés.

– Mire tudunk emlékezni?

– Csak arra, amit tudatosan éltünk át. A nem tudatosan ért benyomások soha nem merülnek fel emlékeinkben. Az előfordulhat, hogy egy tudatosan átélt benyomást elfelejtünk, de akkor még van rá esélyünk, hogy valaha emlékezhessünk rá, ha a megfelelő körülmények létrejönnek.

– Hogyan alakul ki legkönnyebben valaminek a felejtése?

– Az alacsony szintű figyelem, tudatosság következtében. Amikor éppen hogy jelen vagyunk, személyiségünk tudata az érintett dologra vonatkozóan eltompul. Vagy amikor több mindenre terjeszti ki a figyelmét, de csak gyengén, felszínesen.

– Például hogyan jön létre az a kínos szituáció, hogy nem tudjuk, hova tettünk valamit? Miért nem tudjuk, hogy hová tettük, például a kocsikulcsot?

– Mert nem figyeltünk oda. Tudatosságunk a kulcs lehelyezésekor mással volt elfoglalva. A kulcsra már nem figyeltünk. Nem is emlékezhetünk rá, mert nem volt tudatos a letétele. S ez alkalmas az előző életekre való emlékezésünk hiányának megvilágítására is. Mindig csak arra emlékezhetünk, amit tudatosan éltünk át. Ha a kulcs lehelyezésére figyelmet fordítottunk volna, akkor most biztosan emlékeznénk is rá. Így van ez az előző életekre való emlékezéssel is. Ha az ember az előző inkarnációjában nem számolt a reinkarnáció létezésével, akkor ez olyan tudati attitűddel is járt, hogy mostani inkarnációjában éppen úgy nem képes emlékezni rá, mint példánkban a figyelmetlenül lerakott kulcsra. Ha viszont jelenlegi inkarnációnkban tudatunkban él az újratestesülés és az emberi individuum szellemi voltának gondolata, ha legalább hisszük, hogy jelenlegi megtestesülésünk egyike a többinek, akkor a következő inkarnációnkban a mostani megtestesülésünkre bizonyos mértékig már emlékezni is tudunk. Legalábbis, ha ez a tudati állapot elég erős volt ehhez. Van azonban ennek még egy másik aspektusa is.

– Mi lenne az?

– Ki reinkarnálódik? Az ember énje. Nem a lelke.

– Ki vagy mi az ember énje?

– Egy szellemi lény: individualitás. De ez az individualitás úgy testesül meg, hogy földi tudatunkban csak mása jelenik meg: a személyiség. Az én a testben és lélekben tükröződik, ez a személyiség. Ezzel azonosítjuk magunkat, amikor énnek nevezzük magunkat. Holott ez olyan, mintha igazi énünknek csupán lenyúló földi karja lenne a személyiség. Valójában nem az előző élet személyisége testesül meg, hanem az individuum. Az előző élet személyiségét kitevő emlékhalmaz ezért nem kerülhet át minden további nélkül az individualitás következő inkarnációjának személyiségébe.

– Miért, hiszen a személyiség emlékei beépülnek az individuumba, nem?

– Nem kifejezetten az emlékei, hanem az, amit hasznosítani tud további fejlődése számára, ezek emlékek is. De az is, ami azokból kialakul: a képességek. De gondoljunk csak bele, micsoda áttekinthetetlen kavalkád, kaotikus zűrzavar lenne a tudatunkban, ha az előző életünk személyiségének emlékei is ott kavaroghatnának a jelenlegi emlékeink között. Vagy mi történne, ha egy előző megtestesülésben elkövetett gyilkosság emléke kísérné végig jelenlegi életünket, folytonos lelkiismeret furdalást okozva. Igenis lehet jótétemény az előző életekre szóló emlékezés elvesztése. Elveszítenénk a tudatunk feletti uralmat, ha individualitásunk összes eddigi személyiségének átélt emléke a tudatban nyüzsögne. Talán meg is őrülnénk, ha most minden előző életünk emlékének terhével kellene élni. Lehet, hogy néhány őrült fejében ezek tényleg megjelennek, és szétzilálják a tudatát. Most csak jelenlegi életünk emlékeinek hordozására vagyunk érettek, a felejtés az újratestesüléseket szabályozó szellemi hierarchia jótéteménye is. De éretté válhatunk több személyiség emlékeinek hordozására is, ha megfelelő tudati fejlődésen megyünk át a megtestesüléseink során. Ennek része a reinkarnációnkra való gondolás is. Ez irányú fejlődésünket egyébként testi oldalról segíteni fogja, hogy már jelenlegi inkarnációnkban az előagyban egy olyan finom szerv készül elő, amely már a következő megtestesüléseink során arra teszi képessé az embert, hogy emlékezzen előző életére. A közeljövőben ez a szerv mindenkiben jelen lesz, de csak az tudja használni emlékezésre, aki tudatával már most figyelemmel fordul saját reinkarnálódásának gondolata felé.

– De ha a jelenlegi személyiségünk nem származik az előző megtestesülés személyéből, akkor mégis hogyan lehetséges egy teljesen másik személy élményeire az emlékezés?

– Csakis úgy, hogy a jelenlegi élet személyiségének vannak olyan maradandó gondolatai, amilyet az imént említettem, és amit majd a halál és újabb születés közötti időben az individualitás a leélt földi élet szellemi gyümölcseként be tud építeni saját szellemi lényébe, és onnan bele tudja vinni a majdani megtestesülésének személyes tudatába is. A csak anyagi létezésre vonatkozó értelmi ismeretek ebben mit sem segítenek. A közeli jövőben tehát egészen elterjedt lesz az emlékezés az eggyel korábbi földi életre. Az összes inkarnációnkra pedig akkor tudunk majd emlékezni, ha képesek leszünk nem személyünkkel, hanem az ismétlődően reinkarnálódó individualitásunkkal azonosnak tudni és érezni magunkat. Ez hosszabb fejlődés eredménye lesz egy távoli jövőben.

Reinkarnáció

Bevezetés a reinkarnáció problémakörébe az antropozófia alapján. Mi a reinkarnáció és ki reinkarnálódik? Mi a test, a lélek és a szellem? Mi értelme az újratestesülésnek? Mi haszna van a reinkarnációt elfogadó világképnek?

Sokakban felmerül a kérdés: egyszer élünk vagy többször is? Vannak, akik gyengeségnek tartják, ha valaki azt hiszi, hogy többször is élünk a Földön. Azt gondolják, hogy nyilván azért követik ezt a hitet oly sokan, és azért találták ki ezt az egészet, hogy lelki kapaszkodót nyújtson az elmúlástól szorongó ember számára. Vannak, akik ezt éppolyan önámításnak hiszik, mint azt, ha valaki a halhatatlanságban vagy Istenben hisz. Vélekedhetünk úgy is, hogy az érzékfeletti tényektől való fel nem ismert félelem késztet bizonyos embereket arra, hogy a reinkarnációt, és más tényeket ne fogadjanak el. A legmagasabb létezőben talán valóban csak hinni lehet, mivel közvetlenül nem tapasztalja senki, de vajon az előző életeket, és sokféle lelki, szellemi tényt sem tapasztal senki? Bizony ebben egyre inkább arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy talán mégis tapasztalják egyesek. Nem a többség, – egyelőre – de egyre többen. Vajon ezek igazi és saját élmények, vagy csak az elme működésének csalfa játékai? Gondolhatunk bármit, jelenlegi gondolkodási képességeinkkel nehezen tudunk bármit is biztosan megállapítani erről, amíg mi magunk nem tapasztaljuk.

Tény: vannak emberek, akik előző életekről számolnak be. Ez persze nem bizonyítja, hogy léteznek előző életek. Mindenki ismerhet személyes hiúságból és nagyravágyásból fakadó előző életről szóló leírásokat, amelyek nyilvánvalóan nem igazak. De nem csak ilyen leírások léteznek.

Vajon tudják-e az előző életekről beszámoló emberek, hogyan jutottak ezen élményeikhez? Át tudják-e tekinteni tudatukat? Általában nem. Ezért jó, ha óvatosan járunk el, és nem fogadjuk el minden további nélkül, amit valaki előző életéről elmond. Ez azonban még nem jelenti, hogy nem lehetnek a valóság leírásai.

Az emberiségben mindig léteztek kivételesen zseniális emberek, tanítók, akik szintén tudtak a reinkarnáció létezéséről, mivel ők maguk győződtek meg róla. Én most csupán a 20. században élt Rudolf Steiner tanításaira hagyatkozom, aki nemcsak tapasztalta az ismétlődő megtestesüléseket, de célirányosan és közvetlen, megfigyelni és kutatni is képes volt azokat. Tehát őt nem csupán véletlenszerűen, álomszerűen, érzésszerűen, váratlanul, letompult tudatállapotban érték élmények, hanem teljesen tudatos gondolkodás mellett tapasztalta saját, és mások előző életeinek mozzanatait. Sőt, képes volt kikutatni olyan törvényszerűségeket ezzel kapcsolatban, amelyekkel feltárhatta, hogyan is zajlik az egész folyamat általában, és az egyes individualitásokban. Sőt megadott az előző életek kiderítésére szolgáló gyakorlatokat is, hogy mások is tapasztalhassanak.

A reinkarnáció nézete régóta él az emberiségben. Jelenleg főként hitként jelenik meg, amennyiben az embernek általában nincsenek közvetlen tapasztalatai róla, legfeljebb halvány sejtései, amelyekben 100%-ig nem bízhat senki sem. Igen sokan hiszik, meggyőződésüknek vallják mindennek ellenére, hogy léteznek előző életek. Én is közéjük tartozom. Nem mindig volt azonban ez csupán egy elterjedt nézet. Valaha az emberek álomszerű tisztánlátással saját maguk tapasztalták. Ezek valójában mi magunk voltunk előző életeinkben. Elterjedt tapasztalat volt. Nem volt még önálló ítélő erőnk, de láttuk a szellemi lényeket és előző életeinket. Közvetlen tudásunk volt erről és még sok érzékfeletti tényről, mivel azonban fokozatosan kifejlődött értelmünk, önálló gondolkodásunk, fokozatosan elvesztek a korábbi képességek. Időszámításunk kezdete körül már csupán degradált formában, a lélekvándorlás hiteként élt az emberiségben a reinkarnáció ideája. – Az elmúlt két évezredben a külső keresztény tanításokban teljesen ki is iktatták, annak ellenére, hogy a Bibliában vannak olyan mondatok, amelyek nyilvánvalóan erről szólnak. A kereszténységnek évszázadokig mégis az egyetlen földi élet tanítását kellett kihangsúlyozni, hogy az emberek egy olyan belső fejlődésen menjenek keresztül a jelenlegi korig, amely még erőteljesebben kialakítja az emberi gondolkodás képességét, és az önállóságot. Krisztus előtt nagyjából 600 évvel Buddhának még az egyes megtestesülések értéktelenségét kellett tanítania, de Krisztussal eljött az ideje, hogy átmenetileg az egyetlen, aktuális életet tartsa az ember nagyon fontosnak, ne pedig a vágytalanság elérését. Már ne a földhöz tapadó vágyaitól, ne az ismétlődő földi életektől kívánjon megszabadulni, hanem az egyetlen földi életében törekedjen minél többet megvalósítani. A kereszténység a majdani feltámadás és halhatatlanság ígéretének tanításával elérte, hogy az ember a földi életet ne lenézze, hanem mérhetetlenül fontosnak tartsa. A kereszténység betöltötte ezt a hivatását, és az elmúlt évszázadtól kezdve ismét időszerűvé vált az újratestesülés nézetének befogadása. Jelenleg már a keresztény kultúr-területeken ismét terjed a reinkarnáció ideája, de sokszor még nem a valóságos tényeknek megfelelő formájában.

A vázlatos történeti áttekintés után tisztáznunk kell, hogy mi is a reinkarnáció és ki az, aki reinkarnálódik. Ebben ma kisebb-nagyobb zavar mutatkozik, mert sokan nem tesznek különbséget a lélekvándorlás és a reinkarnáció között, valamint az én és a személy között. Az inkarnáció az ember szellemi magvának, igazi énjének, individualitásának földi testet öltése. A reinkarnáció pedig ennek az énnek az ismétlődő földi megtestesülése. A reinkarnációnak tehát az ember individuuma, énje van alávetve, nem a lelke. A lélekvándorlás keleti tana szerint viszont a lélek vándorol egyik testből a másikba, akár állati és növényi testekbe is, míg végül elhal benne minden testi léthez tapadó vágy. A végső cél a lélek megtestesülésektől való megszabadulása. Az ember szelleméről, individualitásáról nem vesz tudomást ez a tanítás.

A világ és az ember azonban alapvetően test, lélek és szellem. Az ember teste a testi világhoz tartozik, a lelke a lelki vagy asztrális világhoz, míg szelleme, énje a szellemi világhoz. Test az, aminek formája van. „Test alatt azt értjük, amelyen keresztül az ember számára a körülötte lévő világ megnyilatkozik.” „Lélek szóval az embernek azt a képességét jelöljük, amellyel a világ dolgait saját létéhez kapcsolja, amellyel velük kapcsolatban tetszést és nemtetszést, kedvet és kedvetlenséget, örömöt és fájdalmat érez. Szellemnek nevezzük azt, ami akkor nyilvánul meg az emberben, amikor Goethe szavai szerint „isteni lény módjára” szemléli a világot.” Amikor az ember a világ dolgai közötti összefüggések között törvényszerűségeket ismer fel.

„Háromszorosan meghatározott az ember születés és halál közötti élete, és ezáltal háromszorosan függ a születésen és halálon túli tényezőktől. A test az átöröklés törvényeinek, a lélek a maga teremtette sorsának van alávetve. Ezt az ember által teremtett sorsot karmának nevezzük. A szellemen pedig az ismétlődő földi életek, az újratestesülés törvénye uralkodik. Ezek után a szellem, a lélek és a test közötti viszonyt a következőképpen is kifejezhetjük: a szellem örökkévaló; a testiségben a születés és halál uralkodik a fizikai világ törvényei szerint; kettőjük között pedig a sorsnak alávetett lelki élet tartja fenn a kapcsolatot egy földi életen belül.”

Az ismétlődő megtestesülést nem értjük meg, ha nem tudjuk, hogy mi az a szellemi, ami ennek a törvénynek van alávetve.

A válasz összetett, mivel a világ nagyon bonyolult. Már tudjuk, mi a test, a lélek és a szellem az emberben, legalábbis általában. Azt mondjuk, hogy a szellem: az emberi individualitás, az én. Ez alatt azonban nem a személyiséget kell érteni, hanem annál sokkal átfogóbb lényt. Minden emberi én egy sok-sok tapasztalaton átment szellemi lény, aki megtestesülései idejére a testi és lelki sajátosságaiból fakadó személyiséget, egy személyes ént alakít ki. Az individualitás jelenik meg a személyiségen keresztül, de nem teljes valóságában. A test és lélek az individuum működésének „csak” terepe és eszköze. Az én nem a test és a lélek, hanem aki a testben él, és lelki élményeken megy át. Az én a testben a személyiséggel azonosul, pedig az a testben tükröződve jelenik csak meg. Tehát az igazi én testesül meg, de tudatunkban egyelőre csak mint személyiség jelenik meg.

Például lehetett egy individualitás előző inkarnációja rabszolgatartó férfi személyiség Egyiptomban, és jelenlegi inkarnációja kitűnő tanárnő személyiség a 20. században Magyarországon. De az a férfi és ez a nő nem ugyanaz a személyiség. Adott tehát egy individualitás, aki akkoriban férfi személyiségként élt, ma pedig női testben egy egészen más személyiséget alakít ki. A két személyiségnek közvetlenül semmi köze egymáshoz. Mindig egy individualitás inkarnálódik, akinek a személyiségét akkor XY-nak hívták, mai, egészen más személyiségét pedig BC-nek.

Mi értelme a reinkarnációnak?

Az ismétlődő újratestesülés az emberi fejlődés érdekében jött létre. Nem mindig volt reinkarnáció, és egy nem túl távoli jövőben meg is fog szűnni. Előtte és utána az ember más létformákban él. Jelenleg azonban ez biztosítja az optimális fejlődést.

Az individualitás minden megtestesülés után feldolgozza, és szellemi lényébe építi a halál utáni életében mindazt, ami legutolsó életének lelki-szellemi gyümölcse volt. Amint ez megtörtént, és felkészült következő megtestesülésére, új szülőpárt keres magának, és megtestesül abban az anyagi hüvelyben, amely leendő anyjában készül elő a számára annak megfelelően, amilyen „gyümölcsöket” építhetett előző életei nyomán a szellemi lényébe. Az egész involúciós és evolúciós folyamatot azonban nem az egyes ember vezényli le, hanem ezt azok a szellemi lények segítik és bonyolítják le, akiket a vallások és régebbi tanítások angyaloknak, déváknak, arkangyaloknak, és még magasabb fokú lényeknek neveznek. Az egyes testet öltések között általában több évszázad telik el. Általában akkor testesül meg az ember, amikor egyrészt beledolgozta szellemi individualitásába előző életének lelki és szellemi eredményeit. Másrészt amikorra megfelelő szülőpárt talál magának. Harmadrészt, amikorra a földi körülmények, a földi kultúra olyan változásokon ment át előző földi élete óta, amelyekben új élményeket élhet át. Negyedrészt, amikor a földön a vele sorskapcsolatban álló emberekkel összetalálkozhat, azaz ha a sorsát közösen élheti azokkal az emberekkel, akikkel ő szorosabb kapcsolatban áll.

Mennyivel más lehet egy villany és telefon nélküli élet, mint egy 13. századi!... Vagy mennyivel másabb lehetett az életünk az ókori Görögországban, mint ma Magyarországon… És mennyivel másabb lehet férfiként, mint nőként… Az egyes individuumok egyébként többnyire mindig váltakozva hím-, és nőneműként inkarnálódnak.

Az ismétlődő megtestesülés természetesen csak optimális megtestesülést jelent, hiszen nem lehet minden egyes megtestesülő ember számára az egyéni fejlődéséhez illő legalkalmasabb testet, szülőket, és legalkalmasabb sorsot felépíteni. Ráadásul az individuális sors a népsors és a természeti katasztrófákhoz kapcsolódó sors által is befolyásolt. Bizonyos dolgok elintézését mintegy későbbi inkarnációkra kell félretenni. Ráadásul mindig új elintézendők is keletkeznek.

Végül tekintsük át a lehetőségeket, milyen káros vagy hasznos következményei lehetnek az újratestesülés elfogadásának.

Hátrányok a félreértésből adódhatnak csupán:

1, Azt hisszük, hogy a megtestesülésektől, a földi vágyaktól való megszabadulás a cél. Holott a cél, hogy minél több fejlődésre használjuk testi életünket. Nem önző érvényesülésre, hanem mindenekelőtt a szabadságban és szeretetben való élet kialakítására, amely nem csak magunknak, de az egész emberiségnek hasznára válik.

2, Azt gondoljuk, úgy kényelmesen, patópálosan, hogy „ej! ráérünk majd következő életünkben” ezt vagy azt megtenni, most még inkább nem!

Az újratestesülés belátásának előnyei az egyetlen élet hitével szemben többfélék:

1, Az ember az őt ért sorscsapásokat könnyebben átvészeli. Más embereknek sorscsapásaikban együttérzően, megértően, nagyobb lélekjelenléttel tud segíteni.

2, A személyes ismerőseit hamarább megérti vagy elfogadja. Valószínűleg konfliktusainak száma és/vagy intenzitása is csökken.

3, Az eddig esetleg igazságtalanul lenézett népcsoportokhoz tartozó embereket nem ítéli el, hanem egyre elfogulatlanabb a gondolkodása. Belegondolhat például abba, „ha én is egy cigány putriban éltem volna le gyermekkoromat, vagy iszákos szülők gyermekeként nőttem volna fel, vajon nem lennék-e egészen más személyiség?” Felvetheti a kérdést: „Elítélhetem-e az embereket azért, mert nem kapták meg a sorstól azt a kegyelmet, hogy megfelelő körülmények között éljenek, mert nem részesültek gyermekkorukban megfelelő nevelésben? Elítélhetek bárkit is azért, mert szüleik lopásra bíztatták gyermekkorukban, és felnőttként – gyengeségében – ettől nem tud megszabadulni, ennek következményeiben kénytelen élni?” Egyértelműen nem a válasz. Bár az igaz, hogy érett korában egyre inkább felismerhetné, hogy mi a helyes és morális.

Akár egész emberi közösségekkel vagy népekkel szembeni előítéletektől is megszabadulhat az ember egy ilyen világnézettel.

4, Az emberbaráti, morális élet kialakításában is segít. A földi körülmények olyan fejlődési lehetőségeket biztosítanak, amelyeket a pusztán szellemi létezés nem képes nyújtani. A halál és újabb születés közötti életben nincs olyan ember, aki az esetleg rá váró sorscsapások ellenére is, ne azért jönne a Földre, hogy azokat átélve lelkileg-szellemileg fejlődhessen.

Az újratestesülést lelke mélyén elfogadó ember nem lehet fajgyűlölő és embergyűlölő! A reinkarnációra is érvényes a mondás: Gyümölcséről ismerd meg a fát!

(Az idézetek Rudolf Steiner: A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei c. könyvéből származnak.)

nem aszt mondom, hogy mindenki az lesz !!!!

Imádkozó akkor jó úton tartasz :))))))))

"azok is spirituálisak lesznek akik eddig nem hitek "

Ne hülyéskedj,még én is az leszek !?

Inkább imádkozok,hogy nehogy !