Miért bántják azokat, akik tudatosan vállalnak egyedül gyermeket? (beszélgetős fórum)

Ezt megmutatom a férjemnek. :D

Jóságos úristen. XDDD

Miért nem lehetséges, hogy megteheti?

Nem minden nő keres rosszul, és úgy emlékszem, írta, hogy a családja támogatja.

Mindezeket ma minden teljes családban élő szülő megteszi?

A különórák meg szerintem túl vannak lihegve, feleslegesen elveszik a gyerektől a játékidőt. Hovatovább hosszabb múnkanapot várnak el egy gyerektől, mint egy felnőttől!

Nagyon elkanyarodott itt mindenki más irányba...

Ha lehet ne sértegessük egymást! Hisz senki sem tökéletes!

Engem sérültnek nevezni ok ,kinevetem de a gyerekeimet semmilyen módon senki sem bánthatja!

Mint írtam ezt tudatosan vállaltam két évig gondolkodtam rajta.

Nekem csodálatos családom van a szüleim 35 éve vannak együtt nekem ez nem adatott meg.

De két csodálatos gyermek igen!

Nem sérültek nem szenvednek hiányt semmiben.

Másnak sincs édesapja mégis normális ember. El fogok nekik mindent mondani, hogyan lettek ők.

Miként fogon elmondani az én dolgom.

Semmi kétségem!

Biztosan te is nagyon jó anyuka vagy, ismered a gyermeked legmélyebb gondolatait, érzéseit, és mindenben egyengetni fogod majd a sorsát. Elviszed külön órákra, edzésekre, tanfolyamokra az érdeklődésének megfelelően, és olyan iskolába jár, ami leginkább segíti őt. Fizeted a külföldi és itthoni tanulmányait is.

Nem mindenhol pénzért.

Anonimitásukat pedig ők döntik el.

Talán jobban ismerjük gyermekeinket mint bármelyik idegen ember itt!

Nem mi döntjük el a jövőjét csak egyengetjük azt!

Miért lenne sajnos, hogy megkérdezik nekik miért nincs apjuk?

Sosem fogom titkolni előttük, hogyan is lettek ők.

Mikot nagyobbak persze akkor már jobban megfogják érteni.

Nem én vagyok az első se nem az utolsó aki egyedül vállalt gyereket/gyerekeket.

Nem feltétlenül kell ahhoz hasonló gyermekkor, elég például iskolában, óvodában dolgozni, de egy tágabb baráti kör is, hogy lásd a hagyományos család válságát. Én ide sorolom szokat a házasságokat is, ahol egyik-másik fél kikacsintgat, külföldön dolgozik, vagy épp nem egy fedél alatt élnek, de egymás mellett, nem egymással.

A tanítványaim 90%-ban vallják azt, hogy nem beszélgetnek a szüleik velük. Csak a sziahogyvagyjoleste szókásos udvariassági formulát, meg számonkérik azt, hogy ki-mit nem végzett el a feladatai közül. Ezek a gyermekek nem látnak otthon megfelelő példát, szerencséjük van, ha a rokoni, baráti körben akad egy jól működő párkapcsolat modellnek.

Nem vagyok pesszimista az ügyben, mert azt is látom, hogy nagyon sokan járnak különböző kommunikációs képzésekre, olvasnak a témában. Sokkal több esélyünk van napjainkban a jó párkapcsolatra, mint 100 évvel ezelőtt, csak annak tűnik rossznak a mai helyzet, aki nem óhajtja tiszteletben tartani a házastársát, mert a másik fél szabadon távozhat, vagy aki fél attól, hogy az amúgy hütlen társa elhagyja, mert nem akadályozza meg a társadalom.

Végigolvasva a hozzászólásokat, elszomorodtam. Mintha normális családok nem is léteznének, vagy csak kuriózumként, és a család fogalmáról leginkább az alkoholizmus, meg a gyermekbántalmazás jut az emberek eszébe. Rémes. Sajnálom azokat a gyermekkorukért, akikben ez a vélemény alakult ki.

Ettől függetlenül a topiknyitónak sok boldogságot kívánok a gyermekeivel.

Kb. 20 év alatt lehet több kapcsolat is, amikor egyik v. másik fél azt mondja, majd pár év múlva jöhet a gyerek. Aztán mégis megromlik a kapcsolat...

Tudod, változatos az élet.

Azért valljuk be, te sem vagy túl pozitív.:)

Bár azért had közelítsem meg a témát egy másik szögből: Sajnos tökéletes család és gyerekkor kevés van. Kevés olyan emberrel találkoztam, aki trauma nélkül jutott volna el a gyermekkorból a felnőtt korba. A különbség inkább a trauma nagyságában és fajtájában van. Lehet, hogy lesznek kérdései és lesz itt-ott hiányérzete, de azt korántsem lehet állítani, hogy biztosan rosszabbul fogja magát érezni a bőrében, mint te a tiedben. Már csak azért sem, mivel ha az édesanya tudatosan hoz egy ilyen döntést, akkor nagy valószinüséggel tisztában van azzal, hogy itt minden teher rá hárul majd és ennek megfelelően áll hozzá (kvázi ő lesz apu és anyu egyben), míg egy csonkává lett családban erre nem tud az édesanya előre felkészülni. Bár végül is az, hogy mennyire lesz belőlük boldog család, az nem csak a szülők számán múlik. Nagyanyám 8 évesen vesztette el mindkét szülőjét, hányódott rokonoknál, végig élt két világháborút és az 50-es évek terrorját, mégis boldog ember volt. Mások sokkal kevesebbtől is megnyomorodnak lelkileg.

Nem ideális, ha valaki nem találja meg a párt a családalapításhoz és egyedül vállal gyereket, de ebből a szituációból is lehet nagyon jól kijönni, ha valaki jól csinálja.

Kb. 20 év alatt nem találnak hozzá férfit?

Bár ez is probléma, hogy sokan csak emiatt kezdenek párkapcsolatba.

Tudod, akik egyedül vállalnak gyereket, éppen annyira szeretnének teljes családot, mint bárki más. Csak éppen nem sikerül megtalálni hozzá a férfit. Így aztán, még mielőtt elmenne a hajó, a spermabankhoz fordulnak.

Ritka az, aki eleve eldönti, hogy nem kell apuka. Az általában vmilyen bántalmazó apától v. társtól szenvedett korábban v. gyerekkorában.

Értelek. Persze, ha elromlott egy házasság, az a gyereknek sem jó.

A szüleimet sem hibáztatom azért, mert elváltak. (Bár nekem sem új család, sem új apuka nem lett.)

Sehol sem írtam, hogy a családot mindenképpen össze kell tartani, bármilyen állapot is uralkodik a felek közt, csupán azt tartom önző és abnormális dolognak, ha esélyt sem adnak a gyermeknek, hogy teljes családban nőjön fel.

Senkit sem minősítettem.

Azt írtam, hogy számomra érthető olyan emberek véleménye is, akik átéltek már pár negatív dolgot - természetes, hogy másképp látják az életet, más tapasztalataik vannak.

Nem gúnyolódok, csak nem értek egyet veled, viszont nem is minősítlek.

A volt férjem nem tehet a betegségéről és szereti a lányunkat, tehát nem illik rá a feltételezésed.