Megérteni egy beteg embert (beszélgetős fórum)

:)Köszönöm!

Talán azért volt és azért könnyebb a mai napig is elfogadnom ezt a helyzetet elfogadnom, mert úgy állok hozzá, hogy talán ez kellett ahhoz hogy jobb orvos legyek. Sok (leginkább negatív) tapasztalatom volt, és tudom mi az amire sokszor szüksége lenne egy betegnek de egy könyv se ír róla és azt is tudom, hogy mik azok a dolgok amikre a leginkább oda kell figyelni, hogy véletlenül se hibázzak. Ezért, ha a sok szenvedés által leszek jobb orvos és ezáltal több emberen tudok hatékonyabban segíteni... ám legyen...!

Drága Bluelake!

Nagyon nagy dolog, amit csinálsz.

Hatalmas akaraterő van benned, le a kalappal előtted.

Őszintén tisztellek.

És tudom, hogy te nem olyan orvos leszel, akikhez annak idején kerültél.

Akik miatt ennyire leromlott az egészségi állapotod.

Szerencsés lesz az a beteg, akinek te leszel az orvosa.

Én 22 éves vagyok. 18 éves koromig egy az iskolában sikeres, egészséges életvitelt folytató, aktívan sportoló lány voltam, aki készült az álmát megvalósítani: orvosi egyetem. Igazi energia bomba, mindenki azt mondta mind 5x annyi energiám van mint másnak... Aztán jött egy nap, mikor egy vírusos szívbelhártyagyulladás miatt kórházba kerültem. Ezzel se lett volna nagy gond, ha odafigyelnek rám a sürgősségin... ám ez nem így történt és a nővérek az esti gyógyszert is elfelejtették. A lázam felment, a pulzusom 160 fölé ment és oedemas lett a torkom. Elkezdtem fuldokolni, fel akartam állni segítségért de a lábaim nem tartottak meg és a földre zuhantam. Onnantól jött a dominó effektus. Epilepsziás rohamot kaptam, majd teljesen felborult a szívritmusom és az ionháztartásom. Ezt az éjszakát követően megváltozott az életem. A szívem, a tüdőm és az agyam maradandó károsodásokat szenvedett. Nem folytathattam a félévet magántanuló lettem. A barátaim egy része elfordult tőlem: "a beteg lány akivel csak a baj van"...Maradtak páran, de nem bírták sokan. Heteket feküdtem a kórházban, és folyamatosan kivizsgálások folytak. Kiszakadtam a gimiből, elszakadtam a régi "barátoktól" és abba kellett hagyni a sportolást. De sose adtam fel, már csak a körülöttem lévők miatt sem. Magántanulóként levizsgáztam, majd az utolsó évet ismét gimiben csináltam meg, és bár sokat hiányoztam, a tanárok támogattak és néhány osztálytárs is. Közben a sok gyógyszer miatt is egyre betegebb lettem és romlott az állapotom. Gimnázium után nem engedtek Egyetemre, mert sokat volt válságos az állapotom. 1 évet töltöttem itthon, szinte egyedül. Szerencsére volt pár barátom aki mellettem állt, de nekem a semmittevés maga a pokol. A legrosszabb 1 év volt műtétekkel és kórházi bentlétekkel tarkítva... Végül az idei tanévben elkezdtem az orvosi Egyetemet. De titkolóznom kell, hogy legalább itt ne közösítsenek ki, azért mert beteg vagyok.

Az életem nagy részében színlelnem kell, hogy jól vagyok, vagy nem olyan vészes a helyzet. Ezzel védem a családomat és a barátokat, de magamat is, hogy ne bukjak le. A baj, hogy ez is rengeteg energiába kerül. De a lényeg, hogy másnak ne fájjon, ha nekem már úgyis...

Akiről jelen cikkben szó van 26 éve beteg, és fokozatosan épül lefele.

Egyszerűen nem lehet rjta eligazodni mit is akar valójában; mert egyszer így, másszor úgy beszél, gondolkodik.

Sajnos éppen ezért a családban napi rendszerességgel vannak vitatkozások, veszekedések, cirkuszok.

És ami talán a leges legrosszabb az egészben, hogy ennek 2 kisgyerekem is szem s fültanúja. És sajnos a fiamba ez már majdhogynem "beleverődött" ez az indulatosság, kiabálás mint amiket anyu csinál nap mint nap.

Szóval, ezen mihamarabb változtatni kell mert már épp ésszel és idegekkel egyre nehezebben bírom.

Sajnos az az áplási díj ami kapok az egyenlő az éhenhalással, s mmivel elérte az állandó agresszívoskodásával anyu hogy elváljunk és azta is senkim ne legyen, így ezzel gyütt azt is elérte hogy dolgozni se tudjak elmenni, mert ugye ki megy a gyerekért az oviba iskolába amég én dolgoznák. Bezzeg ha lenne társam akivel sokmindent meglehetne beszélni, ill nyugodtabb közegben élhetnénk, akkor mindezen tényezők megoldódnának.

Elmenni nemlehet sehova mert már hív telefonon azonnal, ha valaki valamit csinál már magyaráz, a telefon ha csörög már egyből mondja a magáét.

Szoval ez nagyon nem normális dolog.

Gondoltam rá hogy elköltöznék ha találnák magamnak valakit, de akkor meg hallgathatnám a mások mondókáját. hogy itthagyta a beteg anyját... csak sajnos ezt sokan nemtudják hogy mik is vannak a valósaágban a 2falak mögött".

Itt állok, érettségivel, főiskolával, 3 szakmával, jogsival és egyszerűen patthelyzetbe lettem állítva...

Ilyesmivel abban a formában találkoztam, amikor már időskori elbutulás volt a betegség.

Azt viszont, mikor a családot egy szemernyit sem érdekli, hogy éppel rosszindulatú áttételes daganattal műtik a "család motorját" az anyát és mindenki nagy ívben tesz rá, azzal a saját személyemben volt szerencsém találkozni...

Amikor nagyon beteg voltam (kemo, sugárkezelések), akkor sem fordultam ki önmagamból, és szegény szüleim, amíg fiatalabbak voltak és (főleg édesapámnál) nem következett be, amit az elején említettem, ők sem voltak se szekálósak, se magukból kifordulók, amikor betegek voltak. Nekik nem voltak külön, vagy extra kívánságaik, úgy kellett nyaggatni őket, hogy mit szeretnének.

De mint mindenben, ebben is különbözőképen nyilvánulhatnak meg az emberek.

A beteget a félelem fordítja ki magából:a félelem az ismeretlentől,a megváltoztathatatlantól.

A környezete meg azért tűr,mert minden áron adni akar,addig amíg lehet.

Itt elolvashatod a haldoklás fázisait, így talán könnyebben megérted a miérteket.

[link]

Amit leírsz, sajnos hozzátartozik a feldolgozás folyamatához. Fel kell, h dolgozza azt, h bizony gyógyíthatatlan beteg, és "megszámlálhatóak" már a napjai. Igazad van iszonyat türelem kell hozzá. Remélehetőleg idővel megváltozik a hozzáállása a környezetéhez. Amennyiben lesz ideje az elfogadásra.

Ha már nagyon elfajulna a helyzet a családban, nem árt elgondolkodni azon a lehetőségen, h megfelelő intézményben helyezzétek el, ahol megkapja a megfelelő ápolást, és mindent, amire szüksége van.

Tudom, h nehéz betenni egy ilyen helyre, de hidd el, h aki már próbálta, azok közül nagyon kevés az az ember, aki újra végigcsinálná, egy haldokló ápolását otthon.

Tudom, hogy teljesen nem fogom leküzdeni a betegségeimet, mert az orvosok megmondták, hogy gyógyítani nem lehet, legfeljebb szinten tartani.

Nekem már ez is nagy dolog volna.

Sajnos mostanában nagyon sokat vagyok rosszul.

Épp ma voltam az orvosnál, be akar fektetni a kórházba, de nem tudom itt hagyni a gyerekeimet.

Felemelte újra a gyógyszeradagjaimat.

Elhatároztam, hogy azért is jobban leszek.

Meg akarom mászni az előttem tornyosuló akadályokat, hogy jó anyja legyek a fiaimnak.

Értük muszáj jobban lennem.

Szerintem a beteg viselkedését erősen befolyásolja az alaptermészete, lehet, hogy mindíg ilyen volt, csak most minden-mindegy alapon elengedte magát :(

Sajnálom a környezetét és persze a beteget is, mert ép ésszel nagyon nehéz lehet feldolgozni azt, hogy most bármelyik percben meghalhat!!!

Szerintem!

Amikor rádöbben a beteg,hogy nincs visszaút többé már senki és semmi nem érdekli.

Talán?

A családnak kellene szembesíteni a ténnyel,hogy ezt elfogadja és a hátralévő időt szeretetben töltse el.

Jó ha az orvos és az ápoló személyzet is besegít.