Magad, uram…!

Próbálkozom az egyszerűbb dolgok javításával. Nagy kihívás ez a magamfajta, fakanálhoz szokott özvegyasszonynak. Eleinte sokat mérgelődtem, aztán az újságban olvastam egy őrbottyáni emberről, aki világháborús kézigránáttal akarta beütni a kapába a nyelet. Időben figyelmeztették, így nem lett belőle tragédia. Eddig az hittem, ilyen sztorik szőke nőkkel szoktak megesni.

Eszembe jutott, hogy a kerti kapával nekem is folyton meggyűlik a bajom. Használat előtt vízbe áztatom, hogy bedagadjon a fa nyél. Néhány erőteljesebb kapavágás után újra leesik. Azután következik a püfölés. Használtam már ehhez követ, kalapácsot, franciakulcsot... mikor, mi akadt a kezembe. Kézigránátot nem, az nincs. Feltehetően az őrbottyáni férfi sem tudta, hogy van neki. A kezébe akadt egy fanyelű, hengeres vacak. "Na, ez jó lesz" – felkiáltással lecsapott volna, ha nem szólnak neki. De hogy kerülhetett az udvarára a kézigránát? Elképzelhető, hogy a házat, ahol lakott a szüleitől örökölte, a sok limlommal együtt. Némely fél évszázados tárgyról azt sem tudjuk, mire használták hajdanán.

Egyébként a kapa már az apámnak is gondot okozott. Érdekesen oldotta meg a problémát. Vascsőre cserélte a fanyelet, amit a kapafejhez hegesztett. Igaz, így olyan nehéz lett, hogy felemelni alig lehetett, de többé nem kellett bajlódnia vele. Én lyukat fogok fúrni a kapafejnek abba a részébe, ahová a nyelet dugom, és beleverek majd egy szöget. Nem saját ötlet. Az Obiban láttam, hogy a mai kapákat már így készítik. Az én kerti szerszámaim ugyanis a kézigránáttal egyidősek.