Kirepülve .... (beszélgetős fórum)
Ez a fórum a következő íráshoz nyílt: Kirepülve ....
Mindazonaltal a cikkbol nekem nem ez jott le feltetlen hogy azt varja hogy o hivja. Inkabb csak hagyja kibontakozni. Mindkettejuknek uj a helyzet.
Te mint "anyos" nagyon jol kezeled. Remek anyos leszel, es csak igy tovabb.
Nekem nincs anyosom...sajnos meghalt mielott paromat megismertem volna. De ha kivanhatnek anyost akkor biztos ilyet.😊
Kitartas. Ha igy csinalod akkor csodalatos szakasza jon el az eleteteknek.☺
Ebben van igazsag.
Apukam szulei ilyenek apuval is es velem mint unokajatol elvarja hogy csak en jelentkezzek es vigyem a dedunokait hogy lassa oket. Nincs korlatozva...mennek folyton ok is jobbra balra "banyabulikba" 😂
Es ha nem hivom oket akkor kapom a fejmosast. Apu is utalja a helyzetet es o megmondta h nem lesz ilyen. Ha latni akar minket atjon vagy felhiv. Szokta mindani: Ha kodobsz az ajton akko visszajovok az ablakon is ha az unokaimat akarom latni😀
Mindenesetre az élet "újrakezdése" gyerekek kirepülése után több lehetőséget biztosít. Nem biztos, hogy hetven évesen lenne kedvem tornára, szakkörbe, kirándulni, kertészkedni járni, új hobbikat keresni :)
Igen ez is igaz. Akkor én szerencsés vagyok, mert fiatalon lettem anyuka. Most már nem szülnek a nők huszonévesen, de én nagyon örülök, hogy nincsenek fényévek köztünk a gyerekemmel, így az akadályokat is jobban bírtam :)
Ilyen vonatkozásban nagyszerű dolog, ha szülők fiatalabbak. Kései gyermek esetében akár 60-70 évesek lennének, mikor át kell esni a folyamaton.
Bizony... és sok anya nem is képes elengedni a gyerekét. Főleg fiús anyák tudnak ilyenkor nagyot hibázni. Nekem is van ismerősi körben olyan férfiismerősöm, ahol "anyaközpontúság" van, előre helyezve anyukát a feleségnél, a saját családnál. Azt gondolom, hogy ezt minden esetben a fiús anyák rontják el. Jó alapokat kell adni, ahogy Te is írod és nem kell félni az elválástól, még ha nehéz is, de véleményem szerint a gyerekünket nem magunknak szültük, nem azért, hogy idős korunkra betegápolóink, beszélgetőtársaink legyenek, hanem azért, hogy boldog, önálló életre képes felnőttek, akik természetesen törődnek a szülőkkel azokon a határokon belül ami jó mindenkinek. Ezek a határok nyilván mindenhol máshol vannak...
Egyetértek. Szerintem sem jó az, ha "túl sokáig" vannak otthon, főleg talán a fiúk..., de lányokra is vonatkozik ez. Fiatalon könnyebb is kialakítani a saját kis életüket folyását, és ez bizony így van rendjén. Ettől függetlenül az anyáknak nem könnyű ez, hisz erről szól a cikk, de ez is egy folyamat, amin túl kell lenni. Ilyenkor a szülőknek - jó esetben - új dimenziók nyílnak, ők is kezdhetnek valami újat, bármit a továbbiakban, hisz kötetlenebbé vált az élet bizonyos értelemben.
Sok anya tragédiaként éli meg a gyerek "leválását" úgy érzik,hogy már semmi szükség rájuk,holott szerintem inkább örülni kellene, hogy beérett a munkájuk gyümölcse. Én inkább arra vagyok büszke, hogy jó alapokat adtam neki és ügyesen megállja a helyét egyedül is, persze, ha szüksége van rám, itt vagyok.
Szerintem megfelelő időben klassz dolog elengedni őket. Nagyon rossz felállás, amikor harminc- negyven-valahány évesen még anyuka szoknyáján ül a fiatal, még ha utóbbinak ez jól is esik, megnehezíti a normális párkapcsolat, önálló élet kialakítását. Mi gyerekünk is évek óta albérletben lakik, családi összefogással éppen mostanság történik lakásvásárlás. Jól érzi magát tőlünk távol, amikor hazalátogat, örülünk egymásnak. De már egy bizonyos szála elszakadt a köteléknek...így van jól. Rosszabbra számítottam :)
Igen.. én is valami ilyesmit szeretnék kialakítani :) Köszönöm a hozzászólást !
Az én gyerekeim is kirepültek már a családi fészekből.
El tudtam engedni őket. Ez az élet rendje. A gyerekek felnőnek, családot alapítanak, új életet kezdenek. Jó esetben egy idő után külön is költöznek. Ezt nem félreérteni ám! :)
Ha mód van rá, akkor sokkal egészségesebb külön élni a fiataloknak.
Mi egy darabig együtt éltünk, amíg az új otthonuk el nem készült. Tudtunk is együtt élni. De! Hazudnék, ha azt mondanám, hogy bármennyire is szeretjük egymást - ne lettek volna ritkán konfliktusok. Aki együtt él a felnőtt gyerekeivel, és mást állít, az - bocsi, de szerintem - nem kicsit színezi ki a történetet.
Én nem telepszem rá a gyerekeimre. Hadd éljék az önálló életüket! Ők nagyon jól tudják, hogy bármi van, számíthatnak ránk. Nem kell ehhez állandóan hívogatnunk egymást. Ha valami adódik, akkor úgyis hívjuk egymást.
Én már előbbre vagyok egy lépcsőfokkal. Már boldog nagymama vagyok.:)
Nem szólok bele a gyereknevelésbe. Az a szülők dolga. Az enyém pedig az, hogy segítsek, ha szükség van rám. Tanácsot akkor adok, ha kéri a lányom.
Ha tudnátok, hányszor van, hogy én nem úgy csinálnám, mint a lányom. De! Nincs olyan, hogy "helyreteszem". Ehhez nincs jogom. Én így látom, ő úgy. Az ő döntése, hogy mit tesz.
Ha kikéri a véleményemet, tanácsomat,akkor mondom. Ha nem, akkor nem leszek fogadatlan prókátor.
Így van ez jól.:)
Bárcsak nekem is ilyen anyósom lenne. :)
Persze ez személyiségfüggő és függ a két ember (szülő-gyermek) kapcsolatától is. Nekem viszont fontos a fiam kedvesének a véleménye, hogy mit gondol arról, hogy hívogatom a fiamat esténként, meg egyáltalán. Napközben nyilván mindenki a saját munkahelyén tölti az időt, de akkor meg épp ezért nem zavarom, bár ez sem szentírás, hiszen volt már rá példa, hogy munkaidőben kerestem, vagy kerestük egymást. Én jó kapcsolatot szeretnék kialakítani a fiam választottjával és azt hiszem ehhez feltétlenül hozzátartozik az is, hogy ő mit gondol azokról a dolgokról, ami közös, amiben mindannyian benne vagyunk. Viszont ha csak ketten vagytok, akkor biztosan nagyon ragaszkodsz hozzá... (természetesen)és sajnos még nehezebb lesz majd elengedned...
Én egyszer már átéltem, de szerencsére a fiam csak " csomagolt és maradt", 24 éves utolsó éves egyetemistaként mégsem költözött össze a haverokkal.Akkor kishiján belehaltam ( férjem meghalt, nincs testvére, szüleim nem élnek, ketten vagyunk ) . Azóta jó munkahelye van,otthonról jár dolgzni, úgy látom, hogy jól megvan, és szeretném is meg nem is, ha a közeljövőben, úgy 30 éves kora körül megnősülne és családot alapitana. - azért ez még 5 év. ( de mostanában nem igazán emleget ilyeneket, nagyom válogatós )
Hogy a szülő hivja a különélő gyereket vagy a gyerek a szülőt? szerintem mindkettő hivja a másikat, még éltek a szüleim, naponta több alkalommal kerestük egymást személyesen is, telefonon is, éjjel is nappal is, ez ragaszkodásfüggő. ( hogy mit gondol a megy vagy a vő, az gondolom, hogy tökmindegy )
Köszönöm a véleményt. Én a magam részéről nem várom el egyáltalán azt, hogy mindig engem keressen a gyerekem, mert tudom, hogy az én anyukám is ilyen, ő elvárja, ritkán azért persze keres ő is engem. De az én fiam nemrég költözött el otthonról, nemrég kezdte el a saját életét és nyilván neki az most a legfontosabb és közben ahogy írtam is a cikkben, dolgozik és én nem tudhatom, hogy mikor zavaró a hívás. Persze én is dolgozom és nekem is megvan a saját életem, de leginkább azért nem hívom gyakran, mert nem akarok az agyukra menni. Nyilván ha naponta hívogatnám csak azért, hogy halljam a hangját - ami jó volna - vagy megkérdezzem, hogy telt a tegnap este, akkor máris korlátoznám az önálló életében, mindenesetre egy idő után fárasztó lenne szerintem. Heti 1x azért biztosan keresem telefonon :) A szórakozásról meg annyit, hogy pontosan most van időnk nekünk is kikapcsolódni, elmenni akárhová, programokat szervezni barátokkal, stb. Én még tanulom ezt a szerepet, az "anyósfeladatot" is, de remélem, hogy jól fog menni és sikeres leszek benne :)
Köszönöm szépen. Az igyekezet megvan bennem, a többi majd kiderül... :)
Maga a cikk tetszik, és látszik, hogy fontos neked a fiad. Én viszont egy dolgot észrevettem, ami az én anyumnál is adott: miért várjátok el, hogy mindig mi hívjunk titeket? Miért hiszitek azt, hogy nálunk annyira megy az élet, hogy egy 5 percre sem tudunk kiszakadni belőle, amíg felhívtok? Nem beszélve arról, hogy nektek ugyanúgy megy az életetek, ugyanúgy dolgoztok még, maximum ti már nem szórakoztok annyit. Tehát ezt sosem értettem. Én a fiaddal egy idős vagyok, és nekem személy szerint baromi jól esne, ha anyum is hívna közbe-közbe, és nem csak én őt.
Ezt nagyon jó volt olvasni. Mindenkinek ilyen érzésekkel kellene elengedni, útjára bocsátani felnőtté vált csemetéjét.
Biztosan olyan anyós leszel, amilyenné lenné szeretnél.
Gratulálok és sok boldogságot hozzá!
Számtalan anya éli át azokat az érzéseket, amikor gyermekük elindul az úton, a nagybetűs Életbe, önállóan, elhagyva a családi fészket. De hogyan érzik ilyenkor magukat tényleg az anyák? Örülünk, boldogok vagyunk, búsulunk, aggódunk, bánatosak vagyunk, hiányoljuk őket és lassan megszokjuk, elfogadjuk, megmarad az öröm, elindul egy újfajta kapcsolat, más alapokon. Nincs is ezzel baj, mégis azt gondolom megér egy „misét” a téma, hiszen mindannyian másként dolgozzuk fel életünk jelentős eseményeit, és ez egy olyan pont egy anya és gyermeke, de az egész család életében, ami bizony jelentős, felelősségteljes és gyökeres változást hoz.
Ugrás a teljes írásra:
Kirepülve ....