Igenis fontos, hogy sajnáljuk magunkat! (beszélgetős fórum)

Na most veszélyes vizekre evezem:

Van ez a teszt a Makulára:

[link]

Nekem tíz húsz másodperc után színes, elszórtan többnyire halványbarnásan kitöltötten kis négyzetecskékként jelennek meg ezek a kis négyzetecskék némelyike, s nem is kevés, a fele, de harmada biztos.

A receptem az (mindamellett, hogy csepegtessél), s magamnak is fel kell ugyanezt írnom, ha tapasztalsz ilyet a képre nézve, akkor jól viselkedtél, ha többet akkor nagyon jól viselkedtél aznap, ha kevesebbet, akkor letértél az utadról, az elméletem az, s ez a kép szólaltatja meg, hogy akkor (ha látod a kis színes négyzeteket) valami színesítette az életed, merthogy nekem 50 év szinte érzelemnélküliség után megadatott, hogy elmosolyodjam magam még a feltételezett ellenségem láttán is.

"Valami másra vágytunk a saját eseteinkben…"

Ha a jótündér megkérdezné, hogy mire vágysz igazából, akkor megvan az a három kívánságod, amiért az életed adnád?

Hogy a saját példámmal éljek, a 2. kívánságom, hogy szeretteimnek mindent megadjak az Ő három kívánságához, és ezt miért mondom el Neked? Azért mert, bár távol vagy, de közel érezlek a szívemben annak okán hogy egy bolygón élünk s küzdünk a velünk élők ellen (koronavírus, Észak-Korea), ahelyett, hogy egymásért tennénk ezt, a katasztrófák ellen (Coroner, totalitáriusság), és szeretném, ha a küzdelmed nem csak Magadért tennéd.

Ja, és a barátok....! Nem, nem kell hogy sajnáljanak! DE az együttérzés jól esik. ha azt mondja, úgyis megoldod, ügyes vagy! Máskor is megoldottad, most is menni fog, ne parázz már! Ezzel nem segített semmit! Ilyenkor mindig a legjobb a másik ember mellé állni. Pl. Tudom, min mész keresztül, emlékszem, amikor hasonló cipőben jártam. Nem irigyellek. Tudok segíteni valamiben? Vagy átbeszélni, mi a legrosszabb, ami történhet, és akkor is lesz holnap, abból is lesz kiút, vagy megoldás.

Mondok egy példát. Vizsgára készültem, ki voltam teljesen, úgy éreztem lehetetlen vállalkozásba kezdtem és esélyem sincs. Többször is majdnem feladtam. Borzasztó stressz alatt voltam. A barátok mind azt mondták, minek stresszelsz? Úgyis átmész! Biztos sikerülni fog! Majd szét robbantam! Mi az hogy biztos? Ki ígérte ezt meg? senki! Nem adják ingyen! Persze létezik szerencse is, de azt sem ígérte meg senki. Egyedül a lányom állt mellém. Azt mondta, Anya, nincs semmi baj akkor sem, ha nem sikerül. Már nem olyan a memóriánk, mint 20 évesen. Már az enyém sem olyan, észrevettem, mikor angolt tanultam. Nem kell elkeseredni, ezt tudomásul kell venni. Ha nem sikerül, még megpróbálhatod újra. De ha úgy döntesz, hogy nem, akkor sem áll meg az élet. Biztos ki fogsz találni valami mást. Lehet, nem így volt szó szerint, de remélem értitek a lényeget. Én úgy megnyugodtam, miután ezt így átbeszéltük. Igen, erre volt szükségem. Nem arra, hogy úgy is megcsinálod.

Olvasgattam egy kicsit, nem akarok sem vitába szállni sem egyetérteni, inkább más megvilágításból közelíteném meg a témát. Fontos, hogy sajnáljuk magunkat? Sajnálat, önsajnálat, vagy együttérzés? A negatív érzelmek is érzelmek. Igen, az enyém az is. Nem menekülni kell tőle, hanem megélni, még akkor is, ha pillanatnyilag ez nem könnyű. El lehet játszani a hű de pozitív érzést - miközben hazudsz magadnak - a fájdalmat, szenvedést, kudarcérzést, stb. meg jól lenyomod a mélybe. A tudatalattid bugyraiba. És az ott marad. Majd akkor fog előbukkanni, amikor nem számítasz rá. Aztán jön a pánik, a szorongás, és különböző fóbiák. Vagy a beszédes testi tünetek.

Szóval, nyugodtan sajnáld magad a egy kicsit. Csak legyél erre tudatos. Ne ragadj bele, ne fürdőzz benne sokáig, és ne várd, hogy a barátaid is veled dagonyázzanak. Halj meg egy kicsit, de aztán szüless újjá. Minden ott születik, a mocsokban, a sárban. Miből lesz a kenyér? A búzaszemből, ami a sárban, a dagonyában születik. Vagy az újszülött baby, vérben, mocsokban, sírva, szenvedve jön a világra.

Tehát, ha már kiszenvedted magad, szüless újjá. A tehetetlenség érzése, az még a dagonya. A düh már egy jó sofőr az érzelmi ranglétrán, azzal már ki tudsz mászni a gödörből. Amikor megcsillan a remény, akkor már látod az alagút végét, akkor hajrá, tervezz, fogalmazz meg új célokat, és vissza se nézz.

Még egy ötlet a dagonyázáshoz. Ha sírni kell sírj. Még tegyél is rá egy lapáttal. Nézz sírós filmeket. Ha kisírtad magad nézz nevetős filmeket! Ezek nagyon felszabadítják az érzelmeket!

Igen, a kudarcokkal való szembenézés és az abból való merítkezés sokaknak nehezen megfogható téma.

Alapvetően nem hagyható ki a rossz rész, ez van akinél hosszabb, van akinél rövidebb szakasz. A kudarcba való beleállás elkerülhetetlen, ha valódi önismereti hasznot akar belőle az ember szerezni, elemzés és megélés nélkül pepitában valószínűleg ugyanúgy fogja intézni a dolgait.

Már feltöltöttem a következő cikkemet, kíváncsian várom a véleményedet róla, ha megjelenik.

:)

Ez a cikk lózungokkal teli, nesze semmi, fogd meg jól!

A sajnálatnak csak akkor van értelme - szerintem -, ha az egy másik ember iránt való őszinte részvétből fakad, s megjelenik a segítség is.

Önsajnálat? Értelmetlen, mert visszahúz. Akárhányszor kudarc ért, pofára estem, nem sajnáltam magamat, hanem igyekeztem kielemezni, hol hibáztam, hogyan lehet helyrehozni, s túllépni. S nem hello, hanem sipirc kudarc! :D

Nem akarok nagyon bőven beszélni róla, ez általában nem jelent teljes vakságot, csak a központi éleslátás elvesztését. Tehát nem tud olvasni az ember.

Namármost én abból élek, hogy olvasok és írok. És éppen a nyugdíjas éveimre gyúrok, akkor is dolgoznom kell, hogy megéljek a pici nyugdíjból.

Ez kissé macerásabb lesz, ha csökken majd a látásélesség.

Most ezért sajnáljam magam? Nem is vagyok rá képes.

Inkább a tehetetlenség. én inkább olyankor bőgtem, ha cselekedni nem tudtam.

De ez sem mindig így van.

Makula degenerációt diagnosztizáltak nálam. Senki nem tehet róla, még én sem.

Ha folyamatosan bánkódnék emiatt, az sem segítene.

Elfelejtkezni nem tudok róla teljesen, mert gyakran kell a szemembe cseppentenem. Hát elvagyok vele, nap mint nap örülve annak, hogy ma sem rosszabbodott.

Ne is irigyelj. Nincs miért. Én sem irigylek senkit. Mindenkinek megvan a saját élete és a saját bajai.

Aki meg nem szaladgál más tanácsai után, az megoldja egymaga a gondjait.

Vannak barátaim, de nem ríni tartogatom őket. Velük nevetni szeretek.

Szerintem senki nem tudja a másik problémáit megoldani, ha esetleg szeretné, akkor sem. Tetszik vagy nem tetszik, saját magadnak kell dönteni.

Nem is tudom hogy fejezzem ki magam...

Ha valaki nem tudja adott helyzetben áztatni más válltömését szar lehet annak

Nem hiszek abban hogy bárki önmagában meg tudja oldani a gondjait adott helyzetben

Ha te mégis, nem irigyellek

[link]

Nem tudom... én igazából sosem sajnáltam magam. Ha hülyeséget csináltam, akkor azért nem, mert én magam csináltam magamnak. Ha valaki belém rúgott, akkor inkább dühös lettem.

Az "én szegény" egy vicc kategória.

Volt, hogy tehetetlenségemben kibőgtem magamat valahol egyedül, de utána megkerestem a megoldást.

Örülök, hogy sokatokat megmozgatott a cikk tartalma.

Az érzelmek megélése nagyon fontos része annak a folyamatnak, aminek a végén majd hitelesen és a tanulságokat levonva kikerül az ember az adott helyzetből.

Magát a cikket akkor írtam, amikor ebben a kezdeti szakaszban voltam.

Én sokszor azt tapasztalom, hogy nehéz belehelyezkedni abba, hogy valami fáj nekünk, hiszen fájdalmat, veszteséget ki akar hosszútávon érezni, egyszerűbbnek tűnik megrántani a vállunkat és továbblépni, úgy tenni mintha érzelmileg nem mozgatott volna meg minket az esemény.

Aki sokáig "gyakorolja", hogy ne érezzen semmit, az egy idő után nem is fog egyébként.

Jól továbblépni viszont úgy lehet, ha megélünk egy folyamat minden részét, pőrén szólva nem lehet kihagyni a rossz részt, ha viszont megéled, sok tanulsággal szolgálhat a jövőre nézve....és ebben benne van, hogy adott szakaszban sajnáljuk magunkat és együttérzésre vágyunk, mert fáj...nyilván ez egy szakasz, ami nem szabad, hogy évekre szóljon.

Ha valakinél évekre vetíthető az önsajnáltatás szakasza azt depressziónak hívják.

Az egész folyamatnak van egy egészséges egyensúlya, ennek első része a sajnálat önmagunk iránt.

Mindenki a maga életén és tapasztalatain szűri át.

Felfogtam, csak nem tartom sem pozitívnak, sem célszerűnek.

Sírni meg nem tudok.

Már nem. De a könnyeim senki válltömését nem áztatták át.

minden rendben lesz, még akkor is, ha tudjuk, hogy nem igaz."

Semmit nem fogtál ebböl a szövegböl. Lehet kemény vagy mint a vidia, de egyszer talán neked is szükséged lesz valahol kisirnod magad és vigaszt várni, "még ha az nem is igaz"

Mélységesen igazad van.

Viszont a cikk nem egy kamasz-panasz helyen jelent meg, és nem is egy kamasztól.

Egyáltalán nem gond, ha a felnőtté válás során eleinte teljesen magunk mellé zuhanunk, ha kétségbe esésünkben sírva fakadunk, ha úgy érezzük, kell valaki, aki átkarol minket, segít és támogat.

A felnőtté válás is egy folyamat, egy hatalmas hullámvasút, melynek során az érzelmi hullámok megviselik az idegeinket, bizonytalanná teszik döntéseinket, érzelmeinket, és ami addig biztos volt az életünk során, abban is erősen kételkedünk.

Adj időt magadnak, míg átgondolod mi is történt, arra hogyan reagáltál, és hogyan kellett volna reagálnod. Gondold végig, és jegyezd meg, legközelebb mit teszel majd másként. Mert abban biztos lehetsz, hogy lesz még lehetőséged egy ugyanilyen szituban helyesen cselekedned. És amikor eljutsz a helyes válaszhoz, amikor már tisztán látod, mi a helyes út, képes leszel ismét mosolyogni, képes leszel ismét boldogan lépkedni tovább a felnőtté válás útját. Valahogy így: a begyűjtött tapasztalatok során összeszedett bölcsességek birtokában válunk felnőtté.

Szép a neved! :D Komolyan! hej, amikor még biológus akartam lenni, de hagytam, hogy anyám kiírasson a biosz-tagozatos gimiből! Miért nem közöltem vele, hogy gyakorlatilag már felvettek, ne ijedezzen??? És hogy Újpestre villamosozni semmivel sem félősebb, mint a nyóckerbe buszozni? Mert egy nyóckeres gimiben kötöttem ki, ami nyelvtagozatos volt...

És most akkor sírjak?

Eszemben sincs, bár abból a gimiből csak annyit hoztam, hogy közel 40 évvel később kicsit könnyebben jutottam be a Bölcsészkarra.

Régen, amikor még nem volt net, akkor is hoztunk rossz döntéseket.

"problémára adott profi megoldás" NINCS.

Ami az egyiknek megoldás, az a másiknak sértődés és "belerúgás" alapja, akár örökre szóló haraggal.

Ezért van az, hogy itt a hoxan is, ha valaki egy számára megfelelő énvédő mechanizmust megoszt, jó ötletnek tartva, a másik egyből sérelmet él meg, és "utálja az észt osztókat".

Így eleve hamvába holtak a segítségkérős fórumok, nem létezik az adó-vevő kapcsolat az emberek között, csak az észosztó van, akinek már sikerült a hasonló szituáció, meg a fórumindító, akinek még nem, ezért kikéri magának a földbe döngölést, és kizárt, hogy azonos hullámhossz legyen, ezért csak magányosan elbeszélnek egymás mellett.

Csak azért hoztam ezt így ide, mert a való életben is így van.

Nincs két egyforma lelkületű ember, két egyforma megoldási stratégiával, ezért nincs is értelme se tanácsokat osztogatni, se kérni azokat, mert aztán jöhet a cikkben írt "csalódás".

És hogy a címre reagáljak: igenis fontos, hogy sajnáljuk magunkat! Belül, magunkban, majd onnan lépjünk tovább.

Ez a sajnálat nem azonos az önsajnáltatással, bár néha panaszkodni jó 😊 Csak azzal nem oldódik meg semmi.

"Manapság hajlamosak vagyunk arra, hogy megállás nélkül menjünk előre és haladjunk a célunk felé. Valami baj van, nyisd csak ki a netet és/vagy a közösségi oldalakat bármilyen problémádra találsz 25.000 instant megoldást és ugyanennyi embert, aki tudja a tutit. A lényeg, hogy céltudatos és felelősségteljes légy. Ne dagonyázz a posványban, hanem indulj el, lehetőleg azonnal."

Mennyivel egyszerűbb volt mégis okosteló nélkül dönteni/élni.

SMS és helószijamizu telefonálgatások nélkül randizni. Mert hétfőn megbeszéltük, hogy szerdán ott lesz mind a kettőnk A Szobornál. Ott is voltunk szerdán.

És ugyanígy, manapság minden adandó alkalommal az ember ELHISZI magáról, hogy mindenható, mert majd a gugli meg fészbukk megmondja. Aztán valahogy mégis megbénul benne vagy utólag jön rá, hogy nem jól döntött vagy választott, stb.

Régen sokkal felelősségteljesebb, tiszteletteljes élettel éltem én magam is, amíg nem ez az idekapok-odakapok világ volt.

Csak úgy lazán a mának élni, a ma gondjait megoldani és menni tovább, hogy a holnap is szép legyen.

Ha túl akar élni, vagy egyáltalán élni valaki, akkor nem szabad ilyen komolyan, görcsösen venni semmit - már ha nem az múlik rajta, hogy élet vagy halál.

Még a hibáknak is meg van a pozitív oldala és minden javítható.

Relax!:)

Két vágányon haladunk valahogy, viszont az irány stimmel.

Én nem emlegettem minden helyzetben bátorítást, azt sem írtam, hogy az önsorsrontást támogatni kellene.

Senkin nem lehet segíteni akarata ellenére.

Szerintem a cikk - hogy visszatérjünk rá -, és ismétlem, ez én véleményem szerint inkább pesszimista, mint erőt és támogatást adó.

Mindenki másképpen és mást-mást tapasztal,él át, így a véleményünk is más lehet. Nem mondom, hogy másnál sem működik, ami nálam nem. Fordítva is így igaz.

Családi tapasztalat, a nő dolgozott életében vagy 5 évet, férje anyja tartotta el. 50-54 éves lehet, nem tudom pontosan.

Elhunyt az anyja, megszűnt onnét a pénzforrás, aztán a férje is elhunyt.

Volt neki pármilliója. De ő nem dolgozni ment, hanem továbbra is ivott cigarettázott, enni nem evett, számláit nem fizette. Ilyen embernek nem mondhatod, oké, jól csinálod, csak így tovább!

Minden pénzét elszúrta, egyetlen segítségre nem reagált, csak a pénz a pia , cigi kellett volna neki. Akkor azt mondtam, nézd csak azon lehet segíteni, aki önmagán is akar. Én bezártam előtte az ajtót egy év után. Engem se anyagilag, se érzelmileg ne zsaroljon senki.

Még én éreztem kényelmetlenül magam. Az lesz a vége hamarosan elveszik a lakását, az utcára fog kerülni.

Ebben igazad van, én azt viszont ellenzem, hogy sírásba kell omolni.

Igen, van, hogy az ember nem látja át a döntései távoli kihatásait, de akkor és ott úgy látta, ahogy.

Én is másképpen döntenék visszatekintve és a mai eszemmel, de megértem azt a fiatal nőt, aki én voltam akkor, és megértem a döntése okait.

Igaz, én is szoktam sajnálni magam, de inkább csak viccből.

Azt hiszem, ritka az olyan ember, aki mindig és minden helyzetben jól döntött, és sérülések nélkül éli /élte az életét.