Gyermekkori iskolai bántalmazások és felnőttkori hatásuk (beszélgetős fórum)

A világ legaranyosabb teremtményei a gyerekek.És a gyerekek között fellelhetők igen gonosz teremtmények is.Nekem is van két olyan bántás az életemben, amit gyermekként,gyerekektől szenvedtem el. Néha arra sem emlékszem már, ami egy éve történt velem, de ezek valóban "beégtek" az emlékezetembe. Nem hiszem, hogy ez a két eset meghatározta, hogy milyen felnőtt lettem, de gyakran elgondolkodtam, hogy miért jó az a gyereknek, ha a másikat bántja?Milyen neveltetést kaphat az a gyerek, akiben nincs empátia, megértés, sajnálat?

Azt hiszem, ha a bántott gyerek kibeszélheti búját-baját otthon, megkapja a biztatást, vigasztalást, akkor nem betegítik meg a bántások. Önbecsülést, önkritikát, önismeretet,értékítéletet kell szereznie.S megtanulnia,hogy amiért bántják, az esetleg nem olyan nagy hiba, nagyobb a mások durvasága, neveletlensége, faragatlansága. S minden erőmmel arra nevelném a gyerekemet, hogy ő ne legyen ilyen bárdolatlan gyerek. Csak hát ma nem szeretik a "jó" gyerekeket, mert élhetetlen, kis eminens, gyáva, balek, mimóza.... - ilyenbe jó belemarni.

Jelentem túlélhető. Rettenetes sokat bántottak, osztálytársak, de a tanárok is elég rendesen.

Az lett belőle, hogy mivel elég temperamentumos vagyok, csúnya dührohamaim voltak, aztán nagyon szépen a démonkáimat "bezártam egy ketrecbe", a kulcs messzire dobva, de ott van, tudok róla, néha rossz is. Viszont attól, hogy belül néha nagy a katyvasz ez kívül nem látszik, és mivel szerencsére nem a hülyék táborát erősítem, így hasznom is válik belőle olykor. De az agresszivitás időnként még előjön. Ám alapvetően sokkal jobban kezelem mint régen.

Nem arról van szó, hogy a múlton rágódik az ember, meg nyalogatja a sebeit.

Hanem arról, hogy a személyiségét változtatta meg a gyerekkori bántalmazás! Amit nem tudsz meg nem történtté tenni.

Mert például az önbizalmadnak annyi. És azt nem lehet észérvekkel csak úgy visszaszerezni.

De lehet, hogy akik ezt nem akarják érteni, ők maguk esetleg a bántalmazók táborába tartoztak/tartoznak?

Ez nem olyan egyszerű, hogy minek a múlton rágódni.. Az ember borzasztó szívesen túllépne rajta, de sokszor hiába küzd, nem tud. Engem is évekig bántottak, gúnyoltak, kiközösítettek, a fiúk egymással összefogva megvertek - mindentől félő, vékony, érzékeny kislány voltam, és úgy látszik, ez hozta ki belőlük az állatot. Az osztályfőnökünk alsóban meg még biztatta is őket, hogy csak nevessenek ki, mikor pl. egyszer elestem a padlón és bevertem a fejemet... Nem segített fel senki, csak röhögtek, a tanítónő meg biztatta is őket, hogy csak nevessenek rajtam... És még ezer dolog. Az embernek ez örökre meghatározza az életét, és hiába szeretne nagyon szabadulni tőle, nem tud. És minél kisebb korában szenvedte ezt el, annál jobban beleég a lelkébe. Nekem is a mai napig rányomja a bélyegét az önbizalmamra, a kapcsolataimra (sokszor még mindig úgy érzem, nem tudok normálisan kapcsolatot teremteni, pedig úgy 20 éves korom körül már tudtam végre barátkozni, de előbb nem, és nem is hittem el, hogy bárki is lát bennem fantáziát, annyira letapostak a suliban). Tanár akartam lenni, de az elején abba kellett hagynom, mert mikor körbevettek a gyerekek, elfogott a pánik, hogy kinevetnek és kigúnyolnak. Mostanában, 40 éves korom után tudok pedagógiai munkát végezni, de főleg kisebbek között, mert még mindig bennem van egy kicsit ez az ösztönös félelem.

Nekem nagy akaraterő és isteni segítség kellett, amíg vagy 10 évvel ezelőtt meg tudtam bocsátani az osztályfőnökömnek. De a mai napig eszembe jut, hogy ha látná, miket értem el szívóssággal, akaraterővel, tudással, na, most mit szólna? Még mindig úgy kigúnyolna? Szóval még a megbocsátással sem könnyű elengedni ezt a valamikor volt rémálmot.

Úgy érzem, aki ilyet átélt, magában hordozza ezt egész életében, mint egy be nem gyógyuló sebet vagy mint egy fogyatékosságot, csak ez nem látszik annyira, nem kényszerül miatta tolókocsiba az ember. De ez nem azt jelenti, hogy egész életünkre megkötözne: próbálni kell kitörni belőle, és előbb-utóbb sikerül. A munkahelyi bántásoktól én sem tudom megvédeni magam, és ez sokszor bánt és megsebez, de azért ha kell, ki tudok állni magamért, és ha szemétkednek is velem páran, mindig van azért, akivel jóban vagyok, aki mellém áll, vannak barátaim, vannak olyan önkéntes munkáim, ahol azoknak segítek, akik nehéz helyzetben vannak, és jóleső érzés, hogy megadhatom nekik a részvétet, odafigyelést, segítséget, vagy éppen a vidám beszélgetést, amire épp szükségük van, vagyis azt, amit én is úgy szerettem volna vagy szeretnék néha, de nem kapom meg. Az is fontos, hogy képesek legyünk arra, hogy értékesnek lássuk magunkat, és ne menjünk bele olyan kapcsolatokba, "barátságokba", ahol megaláznak és kihasználnak minket, mert az ember egy kis szeretetért sok mindenre képes, és a múltja miatt úgy érzi, hogy "hát én az ilyet úgyis megérdemlem". Nem, nem érdemlem meg, értékes ember vagyok, különben Isten nem teremtett volna meg, és Ő nem teremt selejtet.

Múltkor olvastam egy önismereti tréningről, és abban az előadást tartó ember felmutatott egy 500 euróst, hogy ki kéri? Persze mindenki jelentkezett. Aztán ledobta a földre a pénzt, és jól összetaposta. Aztán megkérdezte, és most ki kéri? Szintén majdnem mindenki jelentkezett... Aztán mondta el, hogy ez a pénz minket magunkat jelképez, és ha letaposnak, bemocskolnak minket, attól még ugyanolyan értékesek maradunk, mint voltunk. Nekem nagyon tetszett ez a hasonlat.

Elnézést, hogy kisregény lett, ez a téma nekem is nagyon fájó pont, és szerintem életem végéig az lesz. Fórumindító, mintha rólam írtál volna... De mondom, ez nem bilincseli meg az embert, ki lehet szabadulni, és lehet boldogan élni, csak el kell fogadni ezt a "fogyatékosságot", és emellett kihozni mindenből a legjobbat. És az sem mindegy, hogy az ember ilyen múlttal érzékenyebbé válik mások szenvedéseire és jobban meg tudja érteni őket. Ez egy pozitívuma annak, ami régen történt.

Egyébként lehet valami abban, hogy ha otthon valami gond van, abból is lehet baj. Nekem ugyan hála Istennek nagyon jó szüleim, összetartó családom volt/van, de akkoriban édesanyám évekig a kórházakat járta, tehát nem tudtak teljesen odafigyelni arra, ami az iskolában folyt. Ha tudják az igazságot, minden nehézség ellenére biztosan kivettek volna onnan. Azóta is biztatni szoktam mindenkit, hogy ha a gyerek nagyon rosszul érzi magát az óvodában vagy a kisiskolában, inkább vegyék ki onnan, mert a terrornak maradandó következményei vannak. Van, ahol meg kell próbálni beilleszkedni, de igenis van olyan helyzet, amiből menekülni kell.

Ugye?

Ezért is mondom,hogy felesleges huszonéves dolgokon pörögni,vagy arra kivetíteni a mostani problémáinkat.

Engem sokat bántottak.Nem elég,hogy kövér voltam,de a nevem is gúnyolni való.Túl éltem.Elmentem középsuliba és ott már senki sem bántott.

Pár éve csináltam egy osztálytalálkozót,szinte mindenki eljött én pedig újra a szemükbe néztem!

Nagyon jó volt!

Nem kell foglalkozni a múlttal,hisz azóta mindenki más és más lett!!

Egyetértek, minek a múlton rágódni, visszamenni. meg nem történtté tenni nem lehet. élni kell az életünket, mert "ez az egy van, ez az egy élet. de ez az egy sincs, ha nem éled!!"

Minek nyalogatni a régi sebeket?

Szia!

Vézna kiskölyök voltam, visszahúzódó, néha csúfoltak.

Én ebből a további életemre erőt kovácsoltam.

Nem hiszem, hogy ez nyomná rá a terhet. a mostani életedre.

Van kiszállás, s ez csakis rajtad áll , hogy mennyire vagy nyitott, elfogadó, kedves, segítőkész egyszóval, EMBER másokkal szemben.

Vannak emberek, akik sírnak a környezetemben, hogy bezzeg őket kiközösítik, bánták stb. A manót, bennük van a hiba, csak nem veszik észre, a legtöbben meg nem is merik a szemükbe mondani, mert sértésnek veszik nem segítségnek.

Akkor tudnak a legjobban bántani, ha a család sem áll melléd. Ha van hova menekülnöd, ahonnan támogatást kapsz, az hatalmas segítség...

Engem sose csúfoltak, vagy bántottak, mert gyerekként nagyon verekedős voltam, úgyhogy inkább csak nem szóltak hozzám, meg lenéztek.

Viszont a szüleimmel soha nem tudtam megbeszélni semmit, hiába mentem volna oda hozzájuk, sose akartak foglalkozni a problémáimmal, tehernek tartották. Úgyhogy engem inkább az viselt meg, hogy teljesen egyedül maradtam.

Én inkább a mai világban nem látom az igazi megoldást. Annó engem bántottak ketten, aztán évek múltán elmondtam, anyukám bejött és elmondta ott az osztály füle hallatára a tanárnőnek, ha nem csinálnak semmit, az apukám fogja elkapni a két gyereket..., abbamaradt a bántás, bár azért mindig féltem. DE, a mai világban ilyet már nem mondhatsz, illetve mondhatsz, de mi értelme, ha a gyerekek tudják, hogy apuka nem mehet oda megráncigálni a gyereket...a tanárok is tehetetlenek. Normálisan elbeszélgettem több gyerekkel is az évek folyamán, valameddig volt hatása, aztán megint nem.

Felnőttkori hatás, én megbocsájtottam nekik, bár most sem szeretem őket, de inkább sajnálom.

A gyerekkori bántalmazásnak - akárkitől is kapja az ember - kihatása van az egész életére.

Könnyű mondani, hogy nem kell foglalakozni a múlttal, meg leszarom tabletta. Nem is foglalkozom vele már, de például az önbizalmat az szépen kiölték belőlem még általános suliban.

És hiába minden, ezen nem lehet változtatni.

Legszívesebben felpofoznám az összes görény kölyköt, aki csúfolja a másikat, bármi miatt is csúfolódik!

A felnőtt bántalmazókról már nem is beszélve - azokat is súlyosan büntetni kell.

Hello. Testi-lelki bántalmazás áldozata vagyok. Az elkövetőknek megbocsátottam, de igazából nem tudtam elengedni, túllépni a múlton, lehet, hogy sosem fogok. Ez csomó tünetet okoz nálam, ami betegségekben is megnyilvánul... No meg az ételekhez való viszonyom. Emiatt voltam túlsúlyos, extrémen, és küzdök önbizalmi gondokkal is.

Nem tudom, hogy a pszichoterápia mennyire segít, de tuti idővel, ha eldöntöm túljutok rajta...

Ebbôl mindenkinek kijut - szerintem.

Sok pozitív élményt gyûjteni -vagyis nem foglalkozni a múlttal. S*ggel nem lehet elôre menni.

Aki a múltban él, se jelene, se jövôje.

De mondhatnám a le@m tablettát is.

Férfi révén..egy idő után rá kellett jönnöm, hogy kénytelen vagyok ezeken túllépni.

Szakállat növeszteni és erősebbnek lenni, hogy kevesebben próbáljanak meg belém kötni és ha mégis, akkor meg tudjam védeni magam a múltbéli sérelmekkel ellentétben..továbbá, nem árt azért önvédelmi fegyver sem. Van aki szerint az a gyenge, de inkább nevezzenek gyengének ha önvédelmet használsz minthogy ezért elvérezz a kórházba menet vagy hasonló..

Ezekkel ha összetalálkozok csak mosolyogva köszönök, hogy vagy stb..mert ha megbosszulni akarnék sérelmeket olyanná válnék ami nem akarok lenni.

Az hogy ők örülnek-e hogy anno bántottak engem nem érdekel, szomorú és beteg ember az aki örül egy olyan múltnak ahol bántotta a gyengébbet jogtalanul.

Ezeken túl kell lépni, meg kell erősödni testben lélekben.

Nők között persze ez más..jó hogy kisírhatják ilyenkor magukat, mi sajnos nem, nekünk erősödnünk kell..

A nőknél meg vagy megtanulja megvédeni magát más nőkkel szemben vagy egész egyszerűen segítséget kér valakitől.

A munkahelyi dolog egész más, ott vissza kell csapni egy idő után és éreztetni hol van a te területet különben csak mégjobban az aurádba tolódnak és mint az energiavámpír kihasználnak.

Ha azt mondják 'mivan, híztá?" nem megbántódni kell hanem mondani valamit..hogy igen, jó volt a kaja! :D és úgy gondolni a dologra mintha te kérdezted volna, máris érezhető hogy nem támadás volt, de ha igen akkor is jól kell fogadni. :)