Életed legnehezebb döntése (beszélgetős fórum)

Minden elismerésem a tiéd! Öszintén csodállak.

Megkönnyeztem a fotót... Gyönyörü kislány.

Feltéve, ha nem autizmus az a bizonyos betegség... :-(

A nös férfi közeledését elfogadni, ill. ilyen férfival viszonyt kezdeni véleményem szerint sem dícséretes lépés - lévén, hogy én is feleség vagyok. De nem akarom játszani az erkölcscsösz szerepét - lásd: "Más szemében a szálkát keresi, sajátjában a gerendát nem leli..."

Nős férfinak igent mondani számomra nem helyes.

A baba: van két Down-szindrómás csajszi a családban. Annál nagyobb szeretetet kapni, mint amit a beteg gyerekek tudnak, elképzelni sem lehet

1. Nemet vagy igent mondani egy nős férfinak, akibe addigra már úgy beleestem, hogy nem láttam a lila ködtől.

2. Nemet vagy igent mondani a magzatvízvizsgálatra, amely 100%-ig megmondja, hogy beteg-e a pocakomban növő baba. A pocaklakó orvosi segítséggel jött össze, a fiam után lány szíve dobogott a szívem alatt és nagyobb esélyt adtak annak, hogy elvetélek, mint hogy beteg a baba. Viszont az esély meg volt rá, hogy Down-szindromás lesz.

Sajnálom... De azt sosem tudjuk meg, hogy "Mi lett volna, ha..."

Remélem, egyszer eljutsz abba a fázisba, hogy nem negatívnak minösíted a döntéseidet, csupán szükségesnek.

Az életben minden látszólag rossz döntés, terelgetés az utadon, nagyapa ezt mondta :) Nekem is volt időszakom, amikor minden döntésemet egy pillanat múlva már bántam, de ő ezzel mindig megnyugtatott :)

Mesélsz azért kicsit?

Mi volt...kisfiammal mikor kismama lettem, még nem voltam 18 éves, így nem mertem elmondani senkinek, hogy babát várok, mert nagyon akartam Őt.Ez azért még utólag is rossz, hogy nem mertem senkivel sem őszinte lenni

2. Nehéz volt megbocsájtani vagy inkább elfogadni, hogy az az ember akiben 150%-ig megbíztam hazudott

Azt hiszem ez a két dolog volt, amiben tényleg nehéz volt döntést hozni, de nem bánom, hogy van egy nálam alig 18 évvel fiatalabb kisfiam, és nem bánom, hogy kapott még egy esélyt a férjem :)

Sejted? Elárulom: "csak" az egyikük volt egy kicsi emberke; a másik az a szeretett lény volt, akit életem során a legközelebb éreztem magamhoz mind közül - ö nem az emberek sorából származott. Ö a cicám volt.

Az ö halála nagyon megviselt; vele együtt bennem is meghalt valami azon a két évvel ezelötti napon.

Az abortusz emléke addig nagyon gyötrö volt, amikorra várható lett volna a ... megszületése. Aztán már alig gondoltam rá. Néha eszembe jut egy hasonló korú kisgyerek láttán, hogy: "Az enyém/a miénk is ekkora lenne most, ha élne..." Akkor fáj, de mert nem vagyok anya, nem érzem át, hogy mit vesztettem, ezért viszonylag gyorsan elmúlik a fájdalom...

Húh:))Engem nem zavarna akor meg őt sem de lehet a kora miatt van baj és csak doki tudna segíteni.

De hát ez van nem lehet minden tökéletes baba is szerelem is:((