Borzalmas betegellátás (beszélgetős fórum)

Nem hiszem,hogy a betegellátás rendszere a hibás.Az egészségügyi dolgozóknak is mint bárki másnak,van egy alaptermészete.Ha valaki kedves,akkor kedvesen szól a beteghez,kedvesen cserél katétert.Ha valaki egy morcos,nehéz természetű ember az nem.Ha valaki lusta,akkor a munkáját is úgy végzi.

Nekem is vannak rosszabb tapasztalataim,de vannak nagyon jók is.

A beteg ellátásban tapasztalt emberi hozzáállások nem a betegellátás hibája. nem lehet azt mondani, hogy egyes orvosok, nővérek érdektelensége a betegellátás "rosszaságát" mutatja meg.

Mindenhol vannak jó orvosok, jó nővérek és sajnos léteznek olyanok is akik nem oda valók, és lehet ez attól függetlenül is, hogy végeredményben a munkáját jól ellátja, csak hiányzik belőle az empátia.

Nem voltam sokszor kórházban (egyszer gyerek koromban 4,5 évesen, ez borzasztó volt, egyszer amikor szültem, és kétszer műtéten) mindig rendesek voltak velem. Az orvosok és ápolók is törődtek velem, pedig én nem vagyok egy pénzelős beteg, sőt!

Amikor a gyerekem volt kórházban, akkor voltak problémák, mert kihasználták azt, hogy a gyerek nem tud semmit tenni, de én tudtam és meg is tettem, amit kellett, bár sajnos ezzel a dolgokat nem tudtam meg nem történté tenni...

Elmesélek én is egy esetet. Szerencsére nem velem történt meg, csak szem és fültanuja voltam. Ugyancsak császárral szültem, de nem altatásban. Ugye a protokoll azt írja elő, hogy 12 óra múlva fel kell kellni és meg kell mosakodni. Persze ezt felvágott hassal nem is olyan egyszerű. Én már átestem ezen a procedúrán, amikor a soron következő anyuka következett volna a teremben. Szegénykém mondta, hogy ő nem tud felállni, rosszul érzi magát és szédül. Ebbe a nővérke nem egyezett bele és valahogy elindultak. Alig hagyták el az ajtót egy nagy puffanás és a hölgy a padlón volt. Elájult és a nővér nem tudta megtartani. Persze összeütötte magát és a seb is felszakadt. Nagyon sajnáltam.

Ugyanez a kórház, ugyanaz a kórterem. Másnap hoztak egy cukorbeteg kismamát, akinek akkor is ennie kellett, amikor a többi császáros még a műtét miatt nem kaphatott enni. Aki átesett császáron az tudja, hogy az első két nap minden mozdulat olyan, mintha kést forgatnának az ember hasában. Meghozták neki az ennivalót, de úgy rakták neki le, hogy még véletlenül se tudja elérni. Mivel én már jobban voltam segítettem neki.

Amikor veszélyeztetett terhesen feküdtem kórházben minden nap többször számolni kellett a baba mozgását. Egyik este a szokásosnál jóval kevesebb mozgás volt és megijedtem. Megkértem az ügyeletes nővért, hogy a szívhang mérővel nézzük meg, hogy minden rendben van-e. Ez kb. 1/2 perces művelet. Erre azt mondja nekem, hogy az a dolgom, hogy számoljam a baba mozgását. Mondom neki, hogy pont azért vagyok itt, mert nincs mozgás. Na erre nagy nehezen, fintorogva elővette az eszközt.

Ezek csak apró dolgok, de ilyenre egy egészségügyben dolgozónak figyelnie kell.

Szerencsére vannak aranyos, segítőkész, szakmájukat szuperül végző egészségügyisek is.

Amikor a második fiamat szültem pl. influenza járvány miatt zárlat volt a kórházben, tehát hozzátartozók nem jöhettek be. Az egyik nővérke mindent szó nélkül hozott utánnam.

Kit szidjak jobban?

A novert, az orvost, a takarito nenit???

Az eremnek ket oldala van.

Az ember betegen, kiszolgaltatottan sokkal erzekenyebb a dolgokra.

Megvagyunk. Már ovis 10/10 apgarral született.

A csecsemősök már okésak voltak.

Jah és mikor köhögtem, nekiállt "piszkálódni", hogy minek cigizek.

Mindezt azért, mert töredelmesen bevallottam, hogy az első trimeszterben (nem tudtam, hogy terhes vagyok) dohányoztam. Beleírattam a kiskönyvembe, hogyha bármi gond adódik, erről is tudjanak.

Lehet le kellett volna tagadnom.

Először leírom az enyémet.

Császármetszéssel született a lányom. Magát az előzményeket nem tárgyalmán, de nem volt szép az sem.

A műtét utáni ébredéssel kezdek.

Az első dolog, ami eljutott a tudatomig, az egy erős fény. Tőlem két méterre volt egy íróasztal és a rajta elhelyezett lámpa az arcomba világított.

A következő, hogy nem érzem a bal kezemet, mert a törzsem alá szorult. Próbáltam megmozdulni, ekkor belém hasított a fájdalom. Szinte sokkolt.

Arra emlékszem hogy ez a jelenet megismétlődött. Vagy elájultam, vagy az altató lépett újra működésbe.

Próbáltam szólni a nővérnek, de csak száraz suttogásra futotta.

Végül az előttem megcsászározott hölgy segített, megnyomta a nővérhívót. Kábé 10-15 perc múlva hallottam a csoszogást a folyosón. Addig a fent említett hölgy vígasztalt. Elmesélte, hogy aggódott a férjem, hogy a kislányom jól van (mekóniumos volt a magzatvíz, nagyon aggódtam.) Én csak csendben sírtam a tehetetlenségtől. Fájt a torkom, mert megfáztam, minden egyes köhhintés egy újabb fájdalomhullámot indított. A számban undorító, keserű ízt éreztem.

A nővér először a másik anyukához ment, aki hozzám irányította. Nyilván eléggé kimerítette a plusz 5 méter, mert nagyon morcosan jött hozzám, hogy miért nem én nyomkodom a nővérhívót. Kértem, hogy segítsen, mert fáj minden tagom, és szeretnék megfordulni.

Mellémállt és annyit mondott: akkor forduljon!

Nem tudtam.

Megfogta a vállamat és a hátamra nyomott. Annyira emlékszem hogy a karomba vér tódul, és mintha ezer méh csípett volna bele egyszerre, a hasam iszonyatosan fáj.

Képszakadás.

Sárga lámpafény, hideg. A nővér mellettem áll, infúziót cserél.

Fájdalomcsillapítót és egy pohár vizet kérek.

Vizet nem kaptam. Reggel kiderült, hogy fájdalomcsillapítót sem.

A kislányomról nem tudtam semmit. Egész éjszaka két dologtól féltem: hogy valami baja van, és hogy jön egy újabb köhögési roham.

A katéterem reggel kicsúszott (nem ürítette a zacskót) és bevizeltem.

Kijelentette, hogy szól a váltásnak addig tartsam vissza (?).

Nem huzatolt át alattam.

Szitkolózott.

A reggeli nővér sokkolva vette tudomásul, hogy öt helyett kilenc liter infúziót kaptam, friss műtéti sebbel semmilyen fájdalomcsillapítot, se egy pohár vizet, mikopr torokgyulladásom van.

Ezt a fórumot azzal a céllal indítottam, hogy összegyüjtsük kitárgyaljuk, amit a magyar egészségügytől elszenvedtünk.

Nem veszekedést, vagy kinek-a-legrosszabb vitát akarok nyitni, csak egy olyan helyet, ahol kiírhatjuk elszenvedett sérelmeinket, és sorstársakra találjunk.