Az ember saját sorsának kovácsa? (beszélgetős fórum)

Én nem. Én azokat a családokat becsülöm, akik nem herdálják a vagyont, hanem generációról generációra gyarapodnak. Így lehet valóban előre lépni az életben, nem úgy, hogy mindenki kezdje csak a semmiből, akkor is, ha van rá lehetőség. Akkor hiábavaló lenne a korábbi generációk felhalmozott tapasztalata és vagyona.

Ugyanis kitartónak lenni, szorgalmasnak lenni nem csak az tud, aki a létfenntartásért küzd. Ha ez így lenne, akkor minden minimálbéres szorgalmas lenne és kitartó, és ez által milliomos az 50. születésnapjára. De ez nagyon nem így van.

A boldogságnak semmi köze ahhoz, hogy ki mennyit gürcöl. Amit te írsz magadról, az gürcölés: nem szereted a munkád, de kell a pénz. Mi értelme? Semmi. Nem vagy a helyeden. Semmit nem ér, hogy te "önerőből" mit "tettél le az asztalra", ugyanis semmit, ha nem nevetsz és nem vagy boldog. Fabatkát sem ér. Csak telik az életed hiába.

Akkor vagy a helyeden, ha örömmel ébredsz és örömmel fekszel le. Ehhez az kell, hogy találd meg, amit szeretsz csinálni, keresd meg azt a szegmensét, amit megfizetnek és légy abban jó!

A magánéletben pedig önazonosnak kell ehhez lenni. Tudni, hogy valóban mit akarsz és úgy élni. Nem azt, amit kívülről beléd ültettek, hanem ahogy valóban szeretnél élni, ha bármi lehetne. Egy apró, trópusi szigeten, halászként, ha arra vágysz. Miért ne?!

Ha pusztán a diákhitel miatt lemond az álmáról, akkor meg is érdemli. Akkor pontosan tudja, hogy nem elég jó ahhoz, hogy jó orvos legyen, nyelveket beszéljen, magánpraxisa legyen vagy magánklinikán dolgozzon, stb. Tehát kizárólag az ő hibája, hogy nem lett orvos.

Ez alibi a lustaságára.

Aki valamit el akar érni, az eléri, körömszakadtáig.

Ha bizonyos eredményekhez kötöd a boldogságod, sosem leszel boldog. Max 90 évesen, mert mindig van még mit elérni, de a megvalósítása közben elmegy melletted az élet a boldogsággal karöltve. A boldogság nem úgy működik, hogy ha elvégzem az egyetemet, és orvos leszek, akkor onnantól örökre boldog leszek. A diplomámtól boldog leszek pár napig, utána maximum elégedettséggel tölt el, ha rágondolok. A boldogság apró pillanatokból áll, amit a sok küzdelem közt megélsz.

Ha a szántóvető fia nem tud végül egyetemre menni, attól még nagyon boldog lesz, mert megtalálja élete szerelmét, lesz egy szép családja, sikereket ér el a munkájában, jut ideje a hobbijára, és megáll gyönyörködni a naplementében. Lehet, hogy néha eszébe jut, hogy de jó lett volna orvosira menni, de nem hagyja tönkremenni az egész életét ettől a gondolattól.

Az orvos fia az egyetemen őt ért sok stressz hatására lazításképp kipróbál néhány drogot. Sebész akar lenni, de nem elég ügyes hozzá, mert apuci pénzt tud adni, de tehetséget nem, így mondjuk bőrgyógyász lesz. Lediplomázik, elkezd dolgozni. Összejön egy szép lánnyal, akiről később kiderül, hogy csak a pénztárcát látja benne. Rájön, hogy utál emberekkel foglalkozni, és igazából festő akart volna lenni, csak egy orvos családban ez elképzelhetetlen, és apuci erre sosem adta volna áldását és pénzét. Közben annyit dolgozik, hogy nem jut ideje hobbira. Végül külföldre kényszerül, mert ismerjük a magyar egészségügyet.

Tehát a boldogság nem a céloktól függ, mert a boldogság nem egy eredmény. Persze van, akinek könnyebb, de mindenkinek az értékelődik le, amije már megvan, és az tűnik fontosnak, ami neki nincs.

Értem amit mondasz. Belegebedsz, tanulsz, dolgozol, külföldön vagy és még sem érted el a céljaid, illetve nem maradéktalanul. Sokkal több energiát, munkát fektetsz be mint pl. a barátnőd és ő mégis boldog. Lehet, hogy ő alapból egy pozitív lény. Nálad meg a múlt, jelen, jövő kép nyomasztóan hat.

Szerintem egyénenként változik a boldogság eléréséhez vezető út és a végeredmény a megelégedettség, az örvendezés is különböző, hiszen nem vagyunk egyformák.

Szerintem lehetsz még attól boldog, hogy nincs meg a kitűzött cél, sőt legyél és ne szorongj.

És persze, az okos ember ha látja, hogy a kitűzött cél messze és hosszadalmas változtat rajta, kicsit máshogy, kicsit lejjebb adja, aztán még alakulhat úgy, hogy visszatér és eléri az eredeti vágyát.

Ez egy ördögi kör, ha azon agyalsz, hogy ő miért és te miért nem, akkor még jobban frusztrált és boldogtalanabb leszel.

Egy ismerősöm hitt benne: két év tanítás után a lakásra félretett (egyetem után Amerikában 5 évig dolgozott rá)pénzéből elment és elvégezte a fogorvosit. Azóta már praktizál, tavaly volt az esküvője. Lakásuk is van....

De vannak ösztöndíjak is. Egy kisebbségi ismerőslány egyszerűen bevándorolt mindenhova ahonnan úgy gondolta, hogy támogatást kaphat és ösztöndíjak segítségével végezte el az egyetemet, olyan családból ahol még az írástudás sem fontos.

Mindent lehet, tényleg csak akarni kell. Persze ha az ember maga beszéli le saját magát, az más dolog.

Szerintem igen. Egy időben csak egy pápa lehet, de elég sok papnak van hely, s még-még püspökségig is eljuthat. Mondjuk nehézkes ez a példa, ha nőnek születik. Nem tudom, hogy miért elégedetlenkedünk, azt is kellene nézzük, hogy egy századdal ezelőtt még egy csomó szakma nem volt elérhető nőként, egy csomó nem is létezett. Annyi lehetőség van, hogy csak válogatni kell.

Viszont van egy másik dolog ami fontos: aki az első lépcső megmászásakor nem boldog, az a legfelsőn se lesz az! Meg kell tanulni a legapróbb dologért is hálásnak lenni. Én akkor tanultam meg, amikor egyik nap nem tudtam felkelni az ágyból és nem tudtam egy pohár vizet megfogni.

Ha összesítek, akkor elsősorban mindig a családom tett boldoggá.

Gyerekként a szüleim és a testvéreim. Később a férjem, majd a gyerekeim, sőt már az unokáim.

Ha jó a háttér, az ember a hegyeket is megmozgatja.

A boldogság eléréséhez minimum két ember kell, s nemcsak érzelmileg, hanem fizikailag is. Persze nem úgy értve, de akár úgy is. ;)

Lehet egyedül is boldogulni, de az nem hozza el a várt örömöt, boldogságot.

Azt tanultam, amit én választottam és mindig olyan munkám volt, amit nagyon szerettem.

Bármi, amibe ha belekezdek, szívesen csinálom.

Végigolvastam a fórumot, érdekes kérdések és válaszok vannak, elgondolkodtató.

Ami felmerült bennem: ha eléri a célját, akkor biztos, hogy boldog lesz? Pl. a földműves fia, ha orvos lesz belőle, akkor nem lehet boldogtalan? Vagyis? céljaink elérése boldoggá tesz?

Az, hogy valaki a realitásoktól elszakadva tűz ki magának célokat, és nem tudja megvalósítani, ott nem a körülményekben van a hiba, hanem az emberben, aki rosszul mérte fel saját körülményeit, saját lehetőségeit. És ha ez miatt boldogtalan lesz, azt is csak saját magának köszönheti, vagyis itt is igaz, hogy a saját sorsának kovácsa.

Persze egészen fiatalon én is szerettem volna régész lenni, ásatásokat végezni, stb. stb. de amikor eljött az idő, hogy dönteni kell, akkor sorra vettem az adott lehetőségeimet, és olyan szakmát kezdtem tanulni, amely elérhető volt számomra. És igyekeztem abban a szakmában olyan eredményeket elérni, amely meghozta nekem az elégedettséget, belső békét, örömet. Még akkor is, ha egyáltalán nem volt könnyű.

"Kérdés, hogy igazán akarod-e? "

Látod, ez egy nagyon jól felvetés, amivel szerintem minden embernek szembesülnie kell, főleg azoknak, akik tisztán az anyagiakban keresik a boldogulást. Tényleg boldoggá tesz bennünket egy új autó? Tényleg kell nekünk egy 150 nm-es újépítésű ház? Tényleg fontos, hogy a nappaliban kandalló legyen és plazmatévé (engem pl. ezek hidegen hagynak. De én már eljutottam oda, hogy elkülönítettem, mi az amire ténylegesen vágyom és mi az, amire nem).

De nem tudom, abban egyetértek-e, hogy ha valaki tényleg akarja a céljait, eléri-e? A példában említett szántóvető fia pl. hogy tudja elérni, hogy orvos legyen, ha nem tudja senki finanszírozni, sem eltartani, hogy tanulhasson? Bár írtad, hogy kimehet külföldre pénzért, de aligha hiszem, hogy reális lenne, hogy hazajön 30 évesen és akkor vág bele egy nappali képzésbe, ami mellett szintúgy nem tud dolgozni 6 évig.

"Nem kellene kisebb vágyakra cserélni, amelyeket te magad úgy gondolod, hogy el is érhetsz?"

Ezzel kapcsolatban korábban kérdeztem: az ember vajon tényleg tudja befolyásolni a vágyait? Mondhatja magának, hogy elég csak középvezetőnek lenni, azt elérheti, de tényleg meg tudja magának parancsolni, hogy ne akarjon pl. magasabbra jutni?

Ha igazán el akarod érni, akkor el fogod érni! Kérdés, hogy igazán akarod-e? Vagy csak azért, mert másnak is az kell?

Milyenek azok a vágyak? Nem kellene kisebb vágyakra cserélni, amelyeket te magad úgy gondolod, hogy el is érhetsz?

Vannak olyan ismerőseim, akik eladták az összes vagyonukat, lakásukkal együtt s hátizsákkal stoppal járják a világot. Azt mondják, hogy boldogok. Ha meg megunják ezt az életmódot, majd lesz új lakásuk, új munkahelyük, új lehetőségük. Valahogy erre én nem vágyok (de tetszeni tetszik, hogy ők meg merik tenni).

Igen, elegendő. Csak jó helyen kell legyél, mert lehet, hogy nem mosogatni kell érte... Én tudatosan választottam olyan szakmát, amelyből meggazdagodni nem fogok, de minden nap örömmel indulok munkába, ha egyáltalán munkának lehet nevezni, azt amit az ember szeret.

Ha a boldogság érzéséhez csupán az kell, hogy anyagiakban, vagyonban kinek mi van! Akár saját maga érte el, akár másvalaki tolta a feneke alá, szóval ha elég annyi, hogy pénzben mérhető dolgokban ne szenvedj hiányt, akkor egész biztos, hogy többször leszel boldogtalan, mint boldog!

Az igazi boldogságot, belső békét, örömöt nem ezeknek a tárgyaknak birtoklása nyomán fogod megtalálni.

Jóó, most engem az nyilván nem "vigasztal", hogy a barátnőmnek egyszer talán rossz lesz, sőt egyáltalán nem kívánom neki, én azt szeretném, ha nekem is meglennének azok a dolgok, amikre vágyom és együtt lennék boldogak ;)

Egyébként a kérdés nem csak rám irányul természetesen, én csak azért írtam le a példám, hogy érhetőbb legyen, mire akarok kilyukadni a kérdésfeltevésemmel. De sok más példát is lehetne írni, például boldog lehet-e az, akit gyerekként molesztálnak a szülei, boldog lehet-e egy afrikai éhező?

Rendben, te többre tartod azt, akik önerőből érték el a dolgokat. De tényleg számít-e a mód, ki hogy éri el a dolgokat, vagy a végeredmény a lényeg? A szántóvető fia boldog lesz-e agrármérnökként, ha orvos akart lenni?

Félreértesz: én alapvetően nem hasonlítom magam, szerintem annak semmi értelme, itt nem arról van szó, hogy vannak-e szebb, okosabb, tehetségesebb emberek, mert nyilván mindig vannak ilyenek.

Nem azon van a hangsúly, más hogyan érte el a dolgokat, amikre ÉN vágyom, hanem azon, ÉN személy szerint boldog lehetek-e anélkül, hogy elérném ezeket a dolgokat. Azt látom, hogy aki elérte, amit szeretne, az boldog. Aki nem, az nem.

De itt jön képbe, vajon elegendő-e önmagában az emberi szorgalom é kitartás, hogy elérjük a vágyainkat. Ha nem, akkor hogy lehet befolyásolni őket, ha lehet egyáltalán?

Mindig többre tartottam azokat az embereket, akik megdolgoztak azért amijük van, akik önerőből érték el azt, amit elértek.

Hidd el nekem, a barátnőd is egy taposó-malomban él = egyszer fenn, másszor lenn. De ha az ő taposó-malma bármikor is valami miatt lemegy, akkor egyáltalán nem biztos, hogy képes lesz bármit is megoldani önerőből.

És hidd el nekem, mivel sohasem volt rákényszerülve arra, hogy bármiért is keményen küzdjön, nem lesz benne erő, hit, kitartás. Totális összeomlás lesz az élete.

Persze ez egyáltalán nem törvényszerű, hogy pont ez történik majd vele, de hogy az élet mindenkinek kiosztja a saját keresztjét, amit nem lehet kikerülni, az biztos!

Erre a generációs orvosok felkapják a fejüket...

A kérdés az, hogy a tehetség mennyire öröklődő?

Igen, s még ott lehet pluszban az orvos apa "tanácsa" arra, hogy mit kell elvégezni. Akkor a csemete nem lesz boldog, ha csak nem annyira beletörődő, hogy egyszer csak magáénak vallja a szakmát.

Persze, ha az egyént helyezzük előtérbe, van abban is igazság, amit te mondasz. Én is amolyan szántóvető fia vagyok, én is hátrányból indultam el, de mondjuk előrébb járok sok olyannál, aki viszont előnyből indult.

A kérdés egyébként egy barátnőm kapcsán merült fel. Szerető, összetartó családból származik, ráadásul anyagilag is tehetősek, tudják támogatni. Azt tanulhatta és most azt dolgozza, amit szeret, a család segítette lakáshoz jutni, valóra válthatja az álmát, hogy fiatalon gyermeket vállaljon, mert megvan hozzá a háttér, és napi kapcsolatban van a családjával, akik szeretik, minden évben elutazhat valahová, ha kedve van. Épp a minap ecsetelte, hogy babát terveznek, és mennyire sikeresnek, boldognak érzi az életét.

Aznap valahogy benne maradt ez az egész a fejemben. Ha belegondolok, mi ketten ugyanarra vágyunk (meg szerintem úgy általában az emberek javarésze): szerető család, viszonylag biztos anyagi háttér, kedvből végzett munka, élmények. És akkor szöget ütött a fejemben ez a gondolat.

Ő olyan pozícióból indult, hogy alapvetően adott volt jóformán minden, amire vágyott. Én úgy indultam, hogy ezekből semmi nem volt adott, sőt. Ha végiggondolom azt, hogy eltelt X év, mióta felnőttek lettünk és már tehetünk az életünkért, akkor azt mondhatom, hogy ő önerőből szinte semmit nem tett le az asztalra ezekért a dolgokért, de mind megvan, én keményen küzdök értük, de még egyiket sem sikerült elérnem és van, ami nem is lesz (az én családommal pl. nem nagyon tartjuk a kapcsolatot, sosem lesznek már szerető, biztató szülők mögöttem).

A lényeg, amire ki akarok lyukadni: reálisan nézve én jóval többet tettem le, sőt a kiindulási helyzetemhez képest fényévekkel előrébb jutottam, mint a barátnőm, és kettőnk közül mégis ő az, aki mindig nevet és aki nyíltan vallja, hogy boldog és elégedett. Én meg szorongok, nem szeretem a munkám, de kell a pénz, persze a pénzem sem elég, mert először le kellett dolgozni a mínuszt, amivel indultam és még nem sokra tudtam belőle jutni. Egy ilyen ördögi körforgásnak érzem az egészet, pedig semmi extrára nem vágyom. De ezt se látom, hol a vége, a megoldást meg végleg nem, mert az élethez kell a pénz, így viszont kevés az idő munka és tanulás mellett az "önmegvalósításra".

Ezért is merült fel bennem, vajon elegendő-e a boldogsághoz az, hogy az ember az adott pozíciójához képest többre jut vagy a végső megelégedettséghez el kell érni a kitűzött céloknak valamennyi részét? Meg lehet-e egyáltalán változtatni a kitűzött célokat, ha az ember nem tudja irányítani a vágyait?

Nagyon filózófia, dehát ezért vagyunk itt. Egyébként félreértés ne essék, nagyon szeretem a barátnőm, csak ez a felismerés most nagyon bennem maradt és keresem a válazt, ezért írtam le az én személyes élményem a témával kapcsolatban.

No ezért számolom én a "saját sors kovácsolását" úgy, hogy: az indulástól a megtett út végéig!!! Amit bele tettünk, amit bele kellett tennünk hitben, kitartásban, teljesítmény, lemondásban, stb. stb. ahhoz, hogy megszerezzük azt a diplomát, akármit, amit egy orvos fia könnyedén letesz az asztalra, az egyetem szomszédságában, a papa által összehordott szakkönyvekben, stb. stb. már korábban odatolt csemetéje orra alá.

Sokkal többet kovácsoltál te, (én) akik nehezebb körülményekből indultunk, mint aki olyan családban, feltételek között nőtt fel, ahol nagyon sok minden már adott volt.

Ez attól függ, hogyan tekint azokra az évekre.

Erőt, magabiztosságot merít-e abból, hogy képes volt végigcsinálni, és örül-e a saját teljesítményének. Vagy áldozatként tekint magára, és lelkileg beleroppan, és boldogtalan lesz.

Azért helytelen a felvetésed, mert általános (helyzeti) boldogság nincs, csak egyéni boldogság. Lehet, hogy az orvos családból származó csemete depresszióra hajlamos és időközben öngyilkos lesz...

A szántóvető fia pedig időközben úgy dönt, hogy külföldre megy, dolgozik, majd évekkel később saját pénzből megvalósítja az álmát....

Nagyon sok lehetőség létezik.