Amikor túl sok minden.. (beszélgetős fórum)

Elliana!

1 év még nem jelent semmit! Kérlek, ne nézd azt sem annyira tragikusan, mert az egyáltalán nem az.

Az én nővérem 10 évet várt a babára, és meglett!!! Harmic évesen szült, de 10 évnyi várakozás volt mögötte! És nem adta fel, és jól tette. Viszont soha nem állt hozzá negatívan, mindig pozitívan nézett elé a következő és következő hónapnak.

Ó ez igen, tehát meggondolatlanul sosem vállakoznánk babára.

1 éve próbálkozunk mert nem a semmire várnánk a babát.

Erre törekszem, de amikor 24 órában vagy vele,az borzalmasan nehéz. Próbálom lerázni a dolgokat magamról, de én már gyerekkoromban is mindig túlérzékeny túl empatikus voltam mindenre.

Mélyen élem meg a dolgokat, és ez nem mindig jó.

Elhiheteted sokszor nagyon szívesen elhajítanám minden érzésem.

Szakasosan írok, mert közben rohangálok le-fől az emeleten.

Tudom hogy mások másképp látják a dolgokat és ez így jó. Igen jelenleg feketén látom a dolgokat mert össze törtem apukám miatt. De bizakodom, és reménykedem mint mindig.

Jelenleg igen pesszimista a gondolkodásom, de minidg megpróbálom a jót keresni mindenben, ez most csak egy ilyen hullám.

Tudom hogy másoknak és mint írtam is sokkal nagyobb rosszabb a helyzetük mint nekem, nekünk.

A baba téma: nem írigység, tényleg nem az. Az hogy valaki nem érdemli meg azt elsősorban olyanra értem aki bántalmazza elhanyagolja a gyermekét. Az ilyen tényleg nem érdemli meg. Számomra az hogy fáj az nem egyenlő az irigységgel. Mert én igen is örülök minden közelemben lévő anyukának, imádom a gyerekeket. Csak fáj az érzés hogy nálunk nem érkezik még. Párom is már nagyon szeretne babát, és el sem hiszitek milyen örömteli és egyben fájó érzés is látni mikor a 2 éves unokaöcsémet agyon nyúzza minden nap, látni hogy mennyire vágyik már sajátra. Én meg selejtnek érzem magam amiért még nem sikerült megadnom neki.

Költözés: azért tervezzük csak jövöre mert addigra jön össze annyi pénzünk hogy kitudjunk fizetni itt 2 havi bérleti díjat és egyebeket valamint plusz tartalék. Párom ráadásul most állt csak neki nyelvet tanulni. Szóval ezért nem megy előbb.

Anyósék dolog. Páromat nem nevelték, 9 évig volt nevelőszülőknél, és igen ő sem akarja őket az esküvőn. Egész egyszerűen szégyelli őket. Ezt talán így kellett volna elsőre írnom. Minidg segítettük őket holott abszolút nem érdemlik meg. Soha egy köszönömöt vagy tudnál segíteni Fiam-ot nem hallottam csak azt hogy ez és az KELL. Párom szülei tipikusan családiból élő személyek. Páromék 12 vannak testvérek. Ő az egyedüli aki kitört a családból 2 szakmás dolgos jólelkü becsületes ember aki mindig engem - minket néz és mindent értünk tesz. Párom és a húga 9 évig voltak nevelőszülőknél ahol nem volt túl jó életük,de még mindig jobb volt mint gyermekotthonban, míg másik 3 öccsük örökbe van adva. Nem nevelték páromat a szülők még is mindig mindent tőlünk várnak el. A gyerekek problémásak, nincsenek nevelve, és semmit nem becsülnek meg sem ők sem a szülők. Apósom alkoholista soha az életében nem dolgozott. Legutóljára volt egy nagy incidens amire nem szívesen térnék ki, ami után mindketten azt mondtuk itt befejeztük velük. Tudom hogy fáj páromnak mert akkor is a szülei még ha nem köszönhet nekik sokat, se szeretetet se egyebet azon kivűl hogy a világra hozták.

Talán azért vagyok most ilyen negatív mert egy haldokló néni mellett vagyok.

Ebben a sajnáltatós dologban nem értek egyet. Akkor ezekszerint mindenki sajnáltatja magát, aki meg mer nyikkani és elmondja, hogy mit érez, miért érzi rosszul magát? Ha mindenkinek olyan könnyen menne pozitívan látni a dolgokat, akkor biztosan más világ lenne. Az én szememben 2 nagy tábor van. A pesszimista és az optimista. Ő egy totál pesszimista, érzékeny ember, aki tényleg nem képes pozitívan gondolkodni és meglátni a jó dolgokat. De ha az segít rajta, hogy panaszkodik, akkor tegye, mert tapasztalatból mondom, hogy már az könnyít a dolgokon, ha más meghallgat és tanácsokat ad. Használható tanácsokat és nem csak annyit, hogy "meg kell látni a jót". Ezt szerintem ő is tudja, de akkor sem megy. Biztosan vannak másnak hatalmasabb gondjai, amit nem tereget ki, de ő más ember és máshogyan oldja azt meg.

Szóval kedves fórumindító, nyugodtan írd ki magadból, ha úgy érzed, hogy az segít. Próbálj meg hozzád közelállókkal is beszélgetni erről, hogy kicsit megkönnyebbülj. De mindenképpen csak olyannal, akinek nem gond, ha rázúdítod és másnak meg azt panaszolja el, hogy már zavarja, hogy neki öntöd ki a lelked.

Viszont az igaz, hogy sok dolgon csak te tudsz változtatni. Sokan szívesen meghallgatnak, tanácsot adnak, de csak te tudsz változtatni a hozzáállásodon.

Sajnálom, hogy ennyi rossz történ veled, de ne azt nézd, hogy másnak milyen az élete, mert nem láthatsz teljesen bele és ezzel csak magadat idegesíted fel.

Én inkább elviselném anyósékat, de nem fosztanám meg a szeretteimet, a legközelebbi rokonaimat, attól h. lássanak férjhez menni

Gondold át, még van időd!

Örülj, hogy van (még) édesapád

(és többi családtagod)

Rázd meg magad Elliana!

És egyenként gondold át az összes problémának tűnő szakaszt!

Mi itt vagyunk, hogy segítsünk.

Mert tény, hogy mi kívülről könnyebben adunk tanácsot. De ez csak azért van, mert nekünk nem kell az egészet egyben átérezni, hanem szakaszonként próbálunk megoldást nyújtani.

Mellesleg igen, nem sajnáltatni akarom magam, nem várom el és nem ez volt a célom, csak kiírni magamból ami jelenleg nyomja a lelkem.

Később írok, mindenre.

Biztos vagyok abban, hogy nem sajnáltatni akarta magát, amikor leírta a történetét. Tényleg sok van rajta.

Abban viszont igazad van, hogy nagyon negatívan áll a dolgokhoz.

De könyörgöm: szerinted 100 emberből hány képes önerőből, hasonló helyzetben talpra állni? Szerintem jó, ha 40.

Ez így igaz, sajnos. Legtöbb esetben. De hátha ő akarja, hisz kiírta a fórumot, és bízom benne, hogy segítünk neki. Hogy sok mindent elfogad, átértékel. Másképp fogja látni. Én bízom benne.

Ezért nem akarom sajnálni, mert az egyáltalán nem vezet sehová, csak oda, hogy elfogadja a sorsát, ami hú, de fekete. Pedig egyáltalán. Vannak sokkal nehezebb helyzetben is emberek, akik kiakarnak mászni a gödörből, de még pénzük sincs. Nekik szerencsére legalább az van.

Köszönöm.

És tudod, én arra gondoltam első sorban, hogy fel kell nyitni a szemét, azzal segíteni, hogy ne lássa olyan sötéten a jövőjét, mert nem az.

Mert sajnálni minek? Attól csak még inkább padlóra kerül.

En a helyedben kikoltoztetnem a baratodat, hogy melletted legyen, es valamennyire segitened apukadat anyagilag, ha mar otthon nem tudsz mellette lenni. Hazamenni nem lenne jo, mert meg nem szedted ossze nagad anyagilag, viszont kint egyedul egy ilyen nyomas alatt nagyon rossz lehet. A baratod mostani munkaja ahogy leirod, sem jol kereso, sem torvenyesen korrekt az elszamolas, ha nekiall nyelvet tanulni kint veled, segedmunkat ott is talalhat, es legalabb egyutt vagytok.

A babatemat nem surgetnem, ne apukad betegsege legyen a donto, hanem az egzisztencia es hatter ami a babanak kell

Nem akarom hosszú lére engedni a véleményemet, de:

nagyon sok mindenhez negatívan állsz hozzá. Ezért nyom maga alá minden.

Már csak az, hogy gyakorlatilag irigykedsz más anyára, hogy: "Nagyon fáj, hogy másnak nincs gondja a babavállalással." Szóval, ha úgy állnál eme tényhez, hogy pl. "Szeretem nézni azokat az anyukákat, akik boldogok, mert könnyen jött a baba"... Ez csak egy példa, érted?

Vagy: "De miért nekem, miért nekünk kell állandóan mindenért megküzdenünk?" Miből gondolod, hogy másnak nem? Csak mert másokon adott esetben nem látszik?

A következő: "Viszont nem lehet szép nagy esküvőnk ahogy szerettem volna hála anyóséknak. Én nem akarom őket az esküvőn így viszont nem lenne fair párommal szemben ha viszont az én családom ott lenne. Így fájó szívvel de csak 2 tanú lesz. "

Te nem akarod őket az esküvőn? És a párod sem? Ha ő sem, akkor mit számít az, hogy a tieid ott lesznek? Vagy csak te nem akarod? Hát!!

És akkor ez is: "hogy fog az én drága édesapám a kemo után haj nélkül kinézni, csontsoványan?" Ez a módszer nagyon rég elavult, vagyis soha nem volt eredményes, jó lenne, ha körülnéznél a neten, hogy milyen megoldások vannak meggyógyulni a rákból.

Borzasztóan sajnáltatod magad, nem is értelek. Fiatal vagy, mire fel vannak ilyen sötét gondolataid? Át kellene állítani a gondolkodásodat, sokkal egyszerűbb lenne. Bizonyos dolgokat elég elfogadni, mert nincs jobb megoldás. Azokba elég beletörődni, ill. keresni egyszerűbb megoldást.

Én azt látom, hogy sajnáltatod magad. Ez nem szimpatikus.

Én is sok erőt és kitartást kívánok!

Legalább a párod nem tud ott munkát vállalni, ahol Te vagy? Akkor talán melletted lenne a támaszod.

Egyszerűen csak kiszeretném magamból írni a dolgokat. Jelenleg úgy érzem túl sok minden jött össze, túl sok minden miatt aggódom, túl sok minden van ami kikészít. Tudom, hogy mindenkinek meg van a maga saját baja, és biztos hogy másnak sokkal rosszabb is mint nekem.

Hol is kezdjem? Megpróbálok rövid lenni..talán sikerül.

Lassan 2 éve kültöztünk el szüleimtől, ami nagyon nehéz volt, de az egyik legjobb döntés volt. Az albérletünk nem nagy, de büszke vagyok arra, hogy teljesen önerőből bútoroztuk be párommal. Míg páromnak biztos ám de kevésbé jól fizető munkája van egy olyan cégnél amit nem szeret, és ráadásul csak 4 órában van bejelentve miközben 10-12 órákat dolgozik kemény fizikai munkát, tudtam nem várhatom el, és nem is akarom hogy kitartott nő legyek.

Otthoni munka híján eljöttem külföldre betegápoló/bejárónő posztba. 3x annyit keresek mint párom, így szerencsére nem mondhatjuk hogy szűkölködünk bármiben is, de nem is szorjuk a pénzt. Tudom az én fizetésem nélkül nehezen jönnénk ki és az eltervezett dolgok sem valósulnak meg nélküle, viszont egyre nehezebben viselem a havi váltásokat.

Jelenleg új családom van, ahol egyáltalán nem érzem jól magam, szeretnék váltani, amit jeleztem is a főnökömnek, de ez eltart egy ideig még. Itt egy 94 éves nénire kell vígyáznom. A család itt ténylegesen elvárja a 24 órázást, ami teljesen kivesz idegileg fizikailag. 27 éves vagyok, nem illek egy ilyen idős néni mellé ezt én magam tudom. Nem vagyok az a típus aki vadidegeneket agyon kényeztet az ölelgetésével és babusgatásával, amit ők elvárnának..Alapjáraton kedves segítő kész gondoskodó vagyok, de nem az a bújos idegenekkel.

Egyre nehezebb páromtól külön lennem, mi mindig is nagyon össsze voltunk nőlve.Amikor a nevelőszülőktől haza költözőtt az igazi szüleihez 16 évesen elöszőr szomszédok lettünk,majd 1 év után egy pár. 1 évet ugyan abba az iskolába jártunk..3,5 év után össze költöztünk és azóta is együtt ennek lassan 9 éve. A kapcsolatunk kiválló annál is jobb, nem mondom hogy nem tett jót a külön töltött idő mert sokkal jobban össze hozott minket, sokkal bensőségesebb a kapcsolatunk. De mindig is párom volt a támaszom, akiből erőt merítettem.

1 éve próbálkozunk már a pocaklakón, de az élet gondolt egyet és tréfát űz..Pco- IR gonddal küzdők. Nagyon fáj, hogy másnak nincs gondja a babavállalással. Fáj hogy olyannak lesz gyereke aki meg se érdemli, fáj hogy míg más sorba veteti el addig mi hiába várjuk. Tudom nem vagyok lekésve, majd lesz és hasonló biztatások...De miért nekem, miért nekünk kell állandóan mindenért megküzdenünk? Miért kell állandóan orvoshoz rohangálnom, minden hónapban ha odahaza vagyok, miért kell állandóan betegnek lennem már gyerekkorom óta?

Januárban lesz az esküvőnk, ami mindjárt itt van. Viszont nem lehet szép nagy esküvőnk ahogy szerettem volna hála anyóséknak. Én nem akarom őket az esküvőn így viszont nem lenne fair párommal szemben ha viszont az én családom ott lenne. Így fájó szívvel de csak 2 tanú lesz.

Ez nagyon fáj, mert szeretem szüleimet nővéremet, főleg édesapám akivel közelebbi a kapcsolatom valami szinten mint édesanyámmal. 3 éve egyszer már majdnem elveszítettem édesapám egy szívinfarktusban, ha nem vagyok épp otthon akkor meghalt volna.

A legnagyobb fájó dolog ami viszont jelenleg padlóra küldött a hír hogy édesapám rákos. Nem tudom felfogni, se elhinni hogy a legnagyobb félelmem beigazolódott. 3 napja egyszerűen ki vagyok készűlve, miközben olyan baromságok futnak végig az eszemen: hogy fog az én drága édesapám a kemo után haj nélkül kinézni, csontsoványan? Ez az egyik legnagyobb baromság ami csak átfuthat az ember agyán.. miközben az cikázik mellette mi lesz ha nem fogja megismerni a leendő unokáját, ha kicsúszok az időből, ha én nem tölthetek még elég időt vele? A gondolat hogy elveszíthetem az egyik szülőmet..az egyik legborzalmasabb érzés a világon.

Jelenleg úgy érzem a rengeteg orvoshoz mászkálás, a babavárás, az esküvő, külföldre költőzés, az itteni munkám havi váltásokban, és édesapám betegsége túl sok, túl sok és becsavarodni készülők. Távol az otthontól, távol páromtól, távol mindentől ami fontos nekem.

Nagyon szépen köszi ha elolvastál, és elnézést ha sok a hiba és hosszú lett.