Álomóvoda - létezik? (beszélgetős fórum)

Szia, teljesen jogos, amit írsz, én is így gondolom (hogy el kell engedni a kezét). Ezért is vittem, próbálkoztunk, és fogom vinni a jövőben is.

Annyiban helyesbítenék, hogy nem azért van itthon velem, mert óvni akarom (vagyis mivel így alakult, pillanatnyilag igen), hanem azért, mert nem találtam még olyan ovit, ahová nyugodt szívvel vinném, ahol normális kereteken belül nevelnek.

Egyébként nagyon talpraesett, közvetlen, de egy 4 éves gyerek és egy óvónő nem egy súlycsoport.

Ha úgy karon ragadja, hogy bevérzés lesz a bőrén, kigúnyolja, nem engedik be pisilni stb., ezek ellen úgysem tud mit tenni, csak ha megtörik.

(ahogyan a nevelő meg is mondta).

A szabályokkal semmi bajom, sőt, hiszem, hogy szükséges. És a küzdelem is, persze.

De történjen ez úgy, ahogy egy kis négyévest meg kell tanítani a közösségi életre; rávezetni; ha kell, a korához mérten büntetni.

Köszi a biztatást! :)

Addig még nem jutottam el, mert nem tudtam eldönteni, hogy ez itthon általános-e, elfogadott-e.

De amikor az említett problémás kislány anyukájának a szemébe néztem a szülőin, akkor igencsak közel voltam hozzá, hogy elmesélem, miket láttam.

Szia! Túl tragikusan látod a helyzetet, ha a gyerekedet otthon tartod magad mellett később az iskolában "nagy pofonokat" fog kapni. Engedd el a kezét és tanuljon meg beilleszkedni, küzdjön meg a minden napjaiért.

Meddig tudod megvédeni? Max 1 - 2 év és utána úgy is kikerül a való világba.

Kitartás és kicsit legyél pozitívabb.

Hát amiket írtál, tragikus.

Ha teheted, ne add be, csak az utolsó évben, ami kötelező, az iskola miatt.:))

A körzetes óvodát kezdtük el, mert a környéken amúgy is ennek volt a legjobb híre, úgyhogy örültem.

A többi gyereknél később, novemberben volt a beszoktatás, így jobban beláttam a "kulisszák mögé", mintha 15-20 szülővel egyszerre lettünk volna bent.

A nyári nyílt napon mindkét csoportban szétnéztünk, de az egyik szimpatikusabb volt, pláne, hogy arról az óvónőről hallottam a legjobbakat. Valóban nagyon kedves volt, jól bánt a gyerekekkel, kora miatt nagy hozzáértést feltételeztem. A lányom is egyből odament hozzá, ölébe ült, bevonták a játékba.

Szóval nagy reményekkel indultunk neki ősszel.

Az eltelt két hét alatt - majd utána is - olyanokat tapasztaltam, ami miatt végül kivettem onnan. Azóta is azon agyalok, hogy vajon én várok-e túl sokat, ahhoz, hogy nyugodtan ott merjem hagyni a gyereket, és minden oviban vannak ilyenek; vagy pedig teljesen igazam van, mert ez nem fér bele.

A mi (volt) csoportunkba viszonylag kevés, egykorú kicsi jár. Az óvónők: egy 50 körüli, "jó fej", szimpatikus nő, és egy nagyon fiatal, aki most végzett. Ő egy kicsit zárkózottabb.

A dadus egy idősebb nő, állandóan morcos arccal, komoran jött-ment.

Volt a gyerekek között egy kislány, akinek idegrendszeri fejlődési zavara van.

Első napon egy játékkal, minden előzmény nélkül elkezdte püfölni a lányom arcát, erre én - mivel az óvónők nem vették észre, mert beszélgettek - szépen rászóltam, hogy hagyja abba. A lányom nagyon sírt, feldagadt az arca, de hamar elfelejtette.

Ez a kislány valóban minden nap többször, erősen kitűnt a viselkedésével. Ezt a nevelők úgy kezelték, hogy először rákiabáltak, aztán a karjánál fogva megrázták, és ha még ekkor sem "lett jó", kihúzták a mosdóba és rázárták az ajtót. Ő bent kétségbeesve zokogott, de hagyták hosszú percekig. Máskor a terembe zárták be, felügyelet nélkül, olló az asztalon. A gyerek csak sírt, hogy ki akar jönni. Senkit nem érdekelt, de a dadus - amikor látta, hogy megdöbbentem - bement hozzá.

Aztán volt olyan, hogy csinált valamit - kisebb dolgot, talán csúnyán válaszolt -, ekkor a nevelő jól leteremtette, és a sor végén, egyedül kellett kullognia. Fél órával később a kislány nagyon kedvesen odament az óvónőhöz, megfogta a kezét, de ő ráförmedt, hogy "hagyjál békén, hozzám se szóljál".

Az én lányom az első napokban egy tündér volt, de amikor tudatosult benne, hogy ide kötelező járni, és én sem leszek ott mindig, akkor volt pár dacos jelenete. Nem fogadott szót, nem ment oda, amikor hívták. Akkor már otthagytam 1-2 órára.

Éppen mentem vissza, amikor a folyosó végéről láttam, hogy a dadus a karjánál fogva húzza-vonja a folyosón, olyan ideges, mérges arccal, amitől még én is megijedtem volna.

Máskor a terembe léptem be, akkor éppen kiabált vele, és megint a karját rángatta, amiért rá mert ülni az előkészített ágyra.

Nem egyszer utánozták gúnyos hangon (mert még nem beszél tisztán) úgy, hogy éppen velem beszélgettek , azt hitték, hogy nekem is milyen vicces.

Meséltek nekik, egy állatról, aki majdnem meghalt az erdőben. Mindezt úgy, hogy a "rettentő, kínok kínjával hal meg" kifejezésekkel nyomatékosították a sztorit, amiben a kis állat remegve sírt az életéért, mert nem akart meghalni.

Azóta állandó téma nálunk a halál, kislányom rettegve kérdezgeti, hogy ki mikor fog meghalni stb.

Egy másik csoportos kisfiú - együtt voltunk az udvaron - odament a saját nevelőjéhez, hogy nagyon kell pisilnie. A nő lecseszte, hogy most voltak fent, ne kamuzzon már, nem mehet fel. A kisfiú lehajtott fejjel elment, majd 5 p múlva zokogva ment vissza, hogy bepisilt. (télen...)

Máskor, amikor mentem érte, a gyerekem jéghideg arccal, zokogva várt. Az óvónő meg mosolyogva mondta, hogy még be kell törni, mert amikor elmentem (2 órája), a dadus véletlenül odazárta az ujját, aztán meg nem akart kint lenni a hidegben, mert fázott. Tiszta könny volt az arca, folyt az orra, piros volt és a szeme már össze volt szűkülve a sok sírástól.

Máskor a közös udvarra vitték őket és a másik csoportban labdákat osztogattak. A lányom odaszaladt, hogy ő is kér, erre az ottani óvónő úgy visszahúzta a kapucninál fogva, hogy leült a földre, a nyaka meg sebes lett elől.

Tudnék még mesélni, ennyi jutott eszembe hirtelen.

Most itthon vagyunk - itthonról dolgozom - de sokat agyalok azon, hogy nem tolok-e ki vele, ha nem viszem közösségbe egyelőre.

Vajon mindenhol előfordulnak ilyenek?