A múltam és a jelenem úgy érzem, tönkretesz. Lépjek vagy maradjak? (beszélgetős fórum)

Ajaj, igazi áldozat-tipus vagy. Érthető okból, de megismétled anyukád sorsát. A helyes (ámbár fájdalmas) döntések meghozása helyett a betegségbe menekültél, úgy, mint ő. Ha szem előtt tartod a gyermekedet, a jövőbeni életét, meg kell szakítanod ezt a kört. Ha nem akarod, hogy ő is "áldozattá" váljon, mert ezt a mintát látja tőled, akkor menekülj bármi áron abból a kapcsolatból, kezdj új életet bárhol, bárhogy, de azt fogadd meg magadnak, hogy nem leszel többé áldozat.

Tudom, hogy mondani könnyű, de egyszerűen nem látok más lehetőséget.

Ha annyit tudtál küzdeni másokért, küzdj most magadért, és a gyermekeidért. Fogadj el minden segítséget, akár szakembertől, vagy bárki jószándékú embertől.

Sok erőt kívánok hozzá.

Mégis meddig tűrsz még? A végtelenségig? Mi vagy te? Lábtörlő? Komolyan azt gondolod a lányodnak így jó?

Ilyen apa mellett nőttem fel...és milyen jó lett volna ha anyu ott hagyja, ha miattunk hagyja ott, mert nekünk nem rosszat tett volna vele hanem csakis JÓT!!! Féltem, rettegtem attól, hogy anyunak baja eshet.

Menjetek külföldre a jelenlegivel, párodnak semmi pénze, nem fog odáig elérni a keze bár menekülni nyilván nem jobb de ha nincs más megoldás...bár szerintem csak fenyeget és nagy a szája, semmi más...

A lányodnak nem jót teszel hanem ROSSZAT!!! ugyan olyan lesz felnőtt korában mint te meg anyud!

Voltál szakembernél akiről azt állítod helyre rakott! Hogyan? Így? Ez milyen orvos amelyik elfogadtatja veled a szar dolgokat? De most komolyan? És voltam már pszihológusnál, tudom miről beszélek! Te pedig beletörődtél mindenben, újra...

Mi adhatunk tanácsot de itt ugyan azt fogod olvasni újra meg újra...mindenkitől! csak te tudsz lépni, pontosabban lelépni!

Sokan nem mernek mert nincs hova, neked van!!!

Nagyon sajnálom, hogy ilyen helyzetben vagy. Megértem, hogy miért nem léptél eddig, hiszen én is ilyen ragaszkodó vagyok!

Viszont amikor már fenyegetnek, és rettegned kell, akkor nincs mese, hagyd ott, és jó messzire tűnj el az új pároddal! Remélem, ő megérdemel téged!

Menj és vissza se nézz!Nem leszel egyedül,hisz már most ott van valaki,aki bármit megtenne érted,értetek!Egy életed van és azt éld boldogan!

Sok sikert kívánok hozzá!

Ragadd meg a kínálkozó alkalmat, hogy van egy húzó kéz, ami kisegíthet ebből.

Sokan azért nem képesek kijönni egy ilyen házasságból, mert nincs hozzá bátorságuk egyedül.

És valóban gondold át, hogy a gyermeked érdekeit szolgálja-e, hogy az apjával maradtok.

Kívánok Neked erőt és egy boldogabb életet. Cselekedj.

Szia!

A történetedet olvasva nekem apám jutott eszembe.Igaz,ő nem alkoholista a szó szoros értelmében,de a gyerekkoromat belengte a testi-lelki terror.Nagyon sokszor megverte Édesanyámat,sokszor olyanokért,hogy nem főtt meg a rizs,vagy nem volt kész délre a kaja.Szerencsére elváltak 16 éves koromba,de ez egy életen át elkísér.Nálunk mindig cirkusz volt,ha két napig nem,akkor tudtam,hogy egy nagyobb balhé fog bekövetkezni.Ennek ellenére tartom vele a kapcsolatot,viszonylag jóban is vagyunk,de soha nem fog megváltozni.Állandóan beszólogat,az önbizalmát próbálja az embernek sárba tiporni.

Ezt azért osztottam meg Veled,hogy elmondjam,bár hamarabb szétmentek volna!Sokkal kevesebb,sőt inkább semmi lelki törést nem okozott volna a különválásuk mint így,hogy ilyen volt a légkör.A kislányodnak sokkal rosszabb lesz az,ha úgy nő fel,hogy az anyja boldogtalan.Jár neked a boldogság.Ha már nem szereted a férjed,az ellen nem tudsz mit tenni.Nem élheted le úgy az életed,hogy boldogtalan vagy.

Szia!

Már olvasni is nehéz volt erről, nemhogy átélni.

Csatlakozom az előttem szólóhoz. A gyermeked nem lehet úgy boldog, ha Te nem vagy az. És ne haragudj, de mégis milyen apja a férjed a gyereknek? MErt ahogy leírtad.. hááát...

A kislányodnak is egy jólelkű apa kellene, és az nem mindig a vérszerinti ám! Van ilyen.

A Te boldogságod pedig egy dekával sem kevésbé fontosabb, mint a kislányodé, ezt jegyezd meg.

Egyformán fontos.

Hagyd ott a férjed, ne rokkanj bele ebbe a kapcsolatba.

A gyermeked meg fogja érteni, sőt.. ha idősebb lenne tán' még örülne is neki. De később biztosan fog :)

A történelem ismétli önmagát, sajnos. Olyan helyzetbe hozod magad, mint anyukád volt, és annak idején te is láttad, hogy az nem jó!

Azt írod, a kislányod "lelki épsége" miatt akarsz még adni egy esélyt a férjednek, és még egyet és még egyet.

Arra válaszolj: neked gyerekként mi lett volna a jobb: ha anyukád elhagyja apátokat, és akár 4-esben boldogan, esetleg szegényen, de kiegyensúlyozott háttér mellett nőttök fel, vagy az volt a jobb, hogy bár a szüleitek nem váltak el, folyamatosan boldogtalannak láttad anyukádat??

A gyerekek csak kicsik, nem hülyék. Lehet, hogy a lányod azt fogja látni, hogy együtt vagytok az apjával, de érezni fogja (vagy már érzi is), hogy te egyáltalán nem vagy boldog.

Konzultálj egy ügyvéddel a hitel miatt, aztán pakolj, és költözz!!!

Kívánom, hogy boldog legyél! De ha maradsz, nem leszel!

SEgítséget, tanácsot, véleményt szeretnék kérni.

Kezdeném is. Nagyon hosszú lesz, előre is bocsánat érte :(

Előtt néhány szó a múltamról: az apám alkoholista, évtizedeken tűrtem a testi-lelki terrorját. Édesanyám pszichiátriai kezelt beteg 1996 óta, akkor én 15 éves voltam. Volt egy másfél éves és egy 4 éves öcsém. Anyu hónapokra került kórházba. Apám testi-lelki terrorja elől menekültem a testvéreimmel együtt, ha volt hova. Néha a nagymamámhoz el tudtunk menni, de legtöbb esetben együtt aludtam velük egy pici szobában, ők az ágyon, én a földön nagykéssel a párnám alatt, mert az apámtól rettegtem és az öcséimet védelmeztem. Közben ott volt a gimnázium, a háztartás, a gyermekek nevelése. Az apám többször fogott nagykést a nyakamhoz, kapával támadt rám, a lábamat vagdosta össze, az alkoholista cimboráinak árult. (szerencsére nem volt semmi e téren, mert a nagymamámhoz menekültem, aki bezárta előtte az ajtót és így hiába üvöltött, hogy el akar vinni a cimboráinak...). Anyu minden évben több hónapra került vissza a pszichiátriára. Az öcsik az enyémek voltak. Szépen lassan az évek alatt kialakult bennem az érzés, hogy az anyjuk vagyok és tőlem függ az életük. Nem volt megállás. Hatalmas felelősség volt a két gyermek nevelése, a suli, a háztartásvezetés, az apám elől való folyamatos menekülés, az, hogy védjem őket az apjuktól, hogy lelkileg átvészeljék azt, hogy édesanyám nincs otthon. Meg kellett értetnem velük, hogy anya nem azért nincs otthon, mert nem szereti őket, hanem mert beteg és a doktorbácsi meg fogja gyógyítani, és akkor majd haza tud jönni és újra velünk lesz. Több karácsonyt, ünnepet éltünk át így pici karácsonyfával, papírdíszekkel, zsíros kenyérrel, gyertyafénynél. Az apánk ekkor is ki tudja hol volt... vagy a kocsmában, vagy részegen feküdt a másik szobában.

Mégis csodálatos volt az életem a 2 testvéremmel. Csodálatos volt a gyermekek szemében látni, hogy érzik, bízhatnak bennem és ott vagyok nekik. Ekkor már anyának szólítottak. Anyácskának. Ezt ment éveken át. Erős voltam, anyát is támogatnom kellett, hogy felépüljön újra és újra. Nem mutathattam, hogy mennyire rosszul vagyok. Mindig helyre is jött pár hétre, aztán újra visszaesett. Mert apám őt is terrorban tartotta, de gyenge és érzékeny nő lévén lelkileg nem bírta sokáig ezt a lelki megrázkódtatást. 2002Ben feladtam a harcot. Öngyilkos akartam lenni. 1 éven át kezeltek pszichiátriai gyógyszerekkel. Kijöttem belőle, mert iszonyatosan akartam. Kijöttem. Gyógyszerek nélkül éltem 1 év után. De az otthoni terror folytatódott, de már olyan szinten volt, hogy az apám minden este elkergetett otthonról. A nagymamámnál kaptam menedéket, náluk is éltem 2 évet. Az öcséim is jöttek velem minden másnap és akkor, amikor anyu újra és újra és újra kórházba került. Mondanom sem kell azt hiszem, hogy nem voltak barátaim, barátnőim. Mindenki elfordult tőlem vagy azért, mert lenéztek, vagypedig azért, mert hiába hívtak pl. szülinapi zsúrra, nem tudtam elmenni a tesók miatt és anyu miatt, akit ápolnom kellett, ha éppen otthon volt.

Aztán 2002-ben felvették a helyi önkormányzathoz dolgozni. Akkor kezdtem el egy kicsit ismerkedni neten, óvatosan. Megismertem egy fiút, aki áltatott, hogy szeret, majd egyik napról a másikra közölte, hogy legyünk barátok. A fájdalom, amit akkor éreztem... hát el nem tudom mondani.... majd jött egy másik, akivel távkapcsolatban voltam fél évig, majd azért dobott, mert messze talált állást és neki az fontosabb volt, mint én. Megemésztettem. Közben kiderült, hogy azért szakított velem, mert az anyja megfenyegette, hogy ha mellettem marad, akkor öngyilkos lesz.

És ezek után érkezett meg az életembe a jelenlegi párkapcsolatom, ami 2005ben kezdődött. Megismertem a jelenlegi férjemet. Először minden szép volt, jó volt. De már a megismerkedésünkkor ő még nős volt, de már 1 éve külön éltek. Volt 1 millió feletti hitele, amit a nejével halmoztak fel. Én meg a nagy segítőkészségemmel mellé álltam. Támogattam mindenben, minden téren. Természetes volt, hiszen így, ebben nőttem fel. A válást nem intézte sem ő, sem a felesége. Ő lusta volt, hogy intézze, a felesége pedig csak hitegette, hogy intézi. Elkezdtem neki én intézni, mert már megalázó volt nekem, hogy másfél éve együtt vagyunk már és még mindig nős. Szégyelltem az ő családtagjai és a saját családtagjaim előtt is, hogy nős a párom, holott velem van másfél éve már. Megismerkedésünket követően hónapokig a hitegetés ment a neje részéről, hogy már elindította a válást. Több hónap után ragadtam magamhoz a dolgot és kezdtem intézni a válást. Másfél évet vártam rá, mire elvált végre és az enyém lehetett teljes egészében. De időközben a neje terhes lett az új párjától, mikor még a felesége volt a jelenlegi páromnak. Őrület volt azon aggódni, hogy a jog szerint a gyerek az férjem nevére fog kerülni, mert ilyenkor azt tekintik apának, aki még a gyermek fogantatása idején házastársa a nőnek. Úgyhogy indítottam a gyerekpert is, mert természetesen ezt sem intézte. Végzést akartam kapni a kezünkbe arról, hogy a neje gyermeke nem az uramtól van. Őrület volt ez is, hónapokig ment a huzavona, mígnem megszületett a döntés. Mindenhova kísértem magammal, a bíróságon nekem kellett tanúskodnom, mert a neje új pasija nem volt hajlandó elmenni a tárgyalásra, holott ő volt tanúnak beidézve. Én meg ugye a párommal tartottam, és hipp-hopp a bírónő behívott a folyosóról és tanúként hallgatott meg. Hát ez nekem megint nagyon megalázó volt. Azt kellett tanúsítanom, hogy a párom nem mászkált el otthonról sosem, tehát a gyerek nem lehet az övé.

Ezután következett kb. 1 év, amikor nem volt semmi ilyen hajcihő... De... amit még nem írtam: a párom egy lelki terrorista, egy zsarnok, érzelmi gyilkos volt. Alázott, ahol tudott, lenézett, mert faluról származom, lenézte a munkámat, a munkahelyemet (egy internetszolgáltató cégnél vagyok asszisztens, ez neki alantas munka), voltam én hülye, hisztis, és még sorolhatnám, csak nem szabad kiírnie ezeket a szavakat ide). Ha takarítottam és közben vmi leesett a földre, elhordott mindenféle hülyének, hogy én még ezt sem tudom normálisan megcsinálni. A házimunkát folyton ócsárolta, hogy nem jó úgy, ahogyan csinálom. Korlátozott. Nem járhattam el edzőterembe, sehova. A szüleit gyűlölte és gyűlöli a mai napig. A nagyszüleit utálta, nem látogatta őket. Nem beszélgetett velem sosem. Ha beszélgetni szerettem volna vagy csak megkérdezni,hogy van, milyen volt a napja a melóhelyen, akkor általában vállat vont és ezzel el volt intézve. Vagy mutogatott, hümmögött, de nem szólt. Éveken át nyomta a számítógépes játékokat, pornót nézett. Soha sehova nem tartott velem, nem voltak barátai, baráti társasága sem. És undorodott a csókomtól. Lenézett mindenkit. Ha elmentünk látogatni anyut, nagyszüleimet, nem szólt hozzájuk gy szót sem. Azért sem, mert lenézte őket és azért sem, mert ilyen volt. Velem sem beszélgetett, nemhogy mással. Általában 3 órára szoktunk elmenni hozzánk, ahonnét származom, mert úgy van busz, hogy 3 órát tudtunk ott lenni és jönni kellett vissza a jelenlegi otthonunkba, a szüleihez. Mert igen, 2005 óta a szüleivel együtt lakunk egy 50 nm-es panelben. Ugyanis óriási hitelünk van. 20 évre szól, havi 50.000Ft. A hitelt 2007ben vettük fel. Pontosabban ez úgy volt, hogy az általa és a neje által felhalmozott összeget és a vásárlási mániából fakadó hitelkártyákat törleszteni tudjuk. És ehhez jött még a szüleinek a tartozása is, mert sem közös költséget (tartoztak 120.000Fttal), sem semmit nem fizettek. Akkor volt a nyílászárók cseréje 250.000Ft volt, mi fizettük ki a hitelből. 4 milliót vettünk fel. A tartozásaikhoz semmi de semmi közöm nem volt. De... elmentem adóstársnak. Mert segíteni akartam rajtuk. Mert ha nem mentem volna el, nem kapták volna meg a hitelt és akkor mi lett volna velük? Így utólag visszagondolva talán életem legrosszabb döntése volt, mikor aláírtam ezt a papírt, mert azóta ennek vagyok a betege nap mint nap. Hogy miből fizetjük, hogy mi lesz, ha egyikünknek megszűnik a munkahelye, hogy mi lesz, ha... neki erre a válasza éveken át az volt, hogy mit aggódok ezen, fizetni kell, aztán kész. Igen, de az nem jutott eszébe, hogy így aztán soha de soha nem lesz lakásunk, de még csak albérletünk sem. És így is lett. 2013-at írunk és még mindig anyósékkal élünk.

Arról meg már nem is beszélek, hogy még régen közölte,hogy soha de soha nem akar tőlem gyermeket, mert utálja őket és ha terhes lennék, elhagyna.

Az évek alatt nem volt olyan közös kirándulásunk, amihez ne kötne fájó emlék, megaláztatás, szemétkedés. Minden de minden együtt töltött napról tudnék mesélni olyat, hogy fájdalmat okozott, hogy alázott, hogy bántott. Igen, szép volt és jó volt ide-oda menni, de akkora fájdalmak vannak bennem, hogy képtelen vagyok tiszta szívvel gondolni ezekre az emlékekre.

És azt ugye szintén mondanom sem kell, hogy az évek alatt hány de hány új esélyt adtam neki. Ezek általában úgy néztek ki, hogy kb. 2 hét leforgása alatt hirtelen minden jobb lett, ez kitartott 2 hétig, majd minden ment tovább a régi kerékvágásban. Alázott, hülyézett, lenézett, nem beszélgetett velem. Sosem. Munkából hazaérve lepakolt, csendben, egymás mellett ülve ettünk, majd bement számítógépezni. Aztán este tv-t nézett, majd egymás mellett aludtunk el csöndben, egy szót sem szólva egymáshoz. Én akartam volna, szerettem volna, de már nem is mertem szólni hozzá, mert lerázott, hogy hagyjam békén.

De szerettem és szerettem és szerettem. Minden alázás, fájdalom, nehézség ellenére. Kitartottam mellette, elfogadtam,hogy így bánik velem. Így utólag visszagondolva talán azért, mert ezt láttam normálisnak. Igen. A pszichológusom, akihez évek óta járok, ő is ezt mondta. A családi hátterem miatt minden szörnyűséget képes vagyok eltűrni bárkitől, mert az apámtól mindent eltűrtem, hiszen kénytelen voltam az öcséim és anyukám érdekében, még az egyetemet is otthagytam, hogy a családomat védjem és támogassam... és mára kialakult bennem, hogy ha az apámat el tudtam fogadni, akkor el tudok fogadni bárkit és bármit, ami ér. Csakhogy ennek nem szabadna így lennie az orvosom szerint... és igaza van... mert az ember a családtagját nem választhatja meg, de a párját már igen.... ám bennem össze van keveredve minden, mert az apát egyenlőnek érzem a párommal, és a tesóimat nem tesóknak látom, hanem a gyermekeimnek. Anya és gyermek vagyok ott, ahol testvérnek és párnak kellene lennem.

Majd 2009-ben jött egy bevillanása az uramnak, hogy gyereket akar. Gondoltam legyen így, boldoggá akartam tenni és bíztam, hogy változni fog majd, jobb lesz a kapcsolatunk, beszélgetünk majd. Nem így lett. A kislányom 2010ben született. Soha semmiben nem segített. Súlyos depresszióba estem, öngyilkos akartam lenni. Nem akartam a gyermekemet, szabadulni akartam tőle. Kényszergondolataim voltak. Éjjel soha nem segített, mondván, hogy ő dolgozik. Elfogadtam és tudtam, hogy fáradt, pihennie kell. Ha már nagyon kimerült voltam az éjszakázástól (kislányom éjjel 4-5 alkalommal kelt enni), akkor megkértem segítsen. Egyetlen, egyetlen éjszakát vállalt el, de én utána amit hallgattam.... szóval soha többet nem kértem meg semmire. Soha egyszer nem fürdette meg, nem etette meg, nem foglalkozott vele 5 percet. Soha de soha. Azt volt a válasza, hogy ő nem tud mit kezdeni egy kisbabával. Elfogadtam, hiszen utánanéztem és tényleg úgy van, hogy az apáknál később érkezik el a gyermek iránti kötődés.

A súlyos depresszió még súlyosabb lett, 2011 novemberében pszichózissal kerültem a pszichiátriára 3 hónapra. Örültem, hogy ott lehetek. Ez borzasztóan hangzik, de igen, örültem. A gyermekemmel a nagyszülők foglalkoztak, a párom annyit, hogy néha megfürdette. Itt el is volt rendezve az apaság kérdése. Viszont be kell valljam, hogy a kórházban sokat látogatott, támogatott, mondta, hogy mennyire kétségbe van esve, hogy nem vagyok vele, nem mellettem ébred, stb...

Elmesélte, hogy éjjel fel-alá járkál a szobában, pánikol, mert nem vagyok vele.

3 hónap után kikerültem a kórházból, felkerestem egy pszichológust, aki fél év alatt kirántott az állapotomból. Azóta a lányom a mindenem, érte élek, érte mindent megteszek, érte eltűrök minden fájdalmat az uram mellett. Az alázásokat, a nemtörődést, a beszélgetés hiányát, mindent. Mindent, mindent. Elfogadtam, hogy soha nem fogunk tudni elköltözni, elfogadtam, hogy 50 éves koromig a hitelt fogom törleszteni, elfogadtam, hogy a lányomnak nincs gyerekszobája, elfogadtam,hogy ilyen a párom, közöltem magammal, hogy nem érezhetek iránta szereteten és szerelmen kívül mást, mert megérdemli, hogy szeressem, hiszen mellettem állt, amikor a kórházban voltam.

És szerettem és szerettem és szerettem. Mindenben mellett álltam, mindent elviseltem, elfogadtam, mosolyogva tűrtem. A gyermekem volt a legfontosabb és ma is ő a legfontosabb nekem.

De... tavaly történt valami. Áprilisban nem bírtam tovább. Szakítani akartam. Pakoltam. Hazajött a munkahelyéről és könyörgött, hogy maradjak vele, megváltozik. Kértem, hogy próbáljon meg kicsit beszélgetni velem, kicsit másként érezni, kicsit foglalkozni velem. Megkapta az Isten tudja hányadik esélyét. Megkapta. Megadtam neki. De... valami megtört bennem. Rájöttem, hogy már nem vagyok szerelmes. Az ágyban sem kívántam. Nem bírtam elviselni, hogy hozzám ért. Nem bírtam elviselni, hogy ágyba akar bújni velem. Természetesen ágyba bújtam velem, mert ez a házastársi kötelességem. De nem volt érzelem benne. És nem tagadom, leírom: sosem volt jó vele az ágyban, a 8 év alatt egyszer nem elégített ki, soha egyszer sem. Nekem kellett dolgoznom rajta folyton. Az ágyban sosem voltam neki fontos.

És hogy jelenleg mit érzek iránta? Semmit. Ránézek és semmit nem érzek. Illetve egy valamit igen: rettegést. Nem mozgat meg bennem semmit de semmit. Nem vágyom rá. Ha elképzelem, hogy lefekszem vele, undor fog el. Szégyen ezt leírnom, de ezt érzem. És nem tagadom, találtam egy férfit, akire fel tudok nézni, aki mellett nő lehetek (lehetnék), aki megmondta kerek-perec,hogy elfogad engem a gyermekemmel együtt tiszta szívből, szeretettel. Sokkal idősebb, mint én. 45 éves. Én 32 vagyok. És nem tudtam ellenállni annak a hatalmas szeretetnek és szerelemnek, ami támadt bennem iránta. Tavaly október óta kölcsönös a szimpátia. Tulajdonképpen már 7 éve ismerem, mert a munkatársam. De Ő nős volt, idén vált el, a felesége „dobta” 12 év után, mert a pénz kellett neki, nem a férje. És Ő hagyta elmenni, elengedte. A 7 év alatt soha egyetlen rossz szava nem volt hozzám, egy kedves, tisztelettudó, jólelkű ember. A feleségét, akitől nemrég vált el, szintén tiszta szívből elfogadta a gyerekével együtt. Gyönyörű lelkű, igazi férfi. Úgy érzem, hogy számomra ő a pasi, ő a férfi, akire fel tudok nézni. És aljas vagyok tudom, de nemrég lefeküdtem vele. Igen, undorító dolgot tettem. A férjemnek mindent őszintén bevallottam. Ő közölte velem, hogy ukrán verőembereket küld arra az emberre, akivel viszonyom van, a gyerekemet elszakítja tőlem, felhasználja ellenem a bíróságon, hogy pszichiátriai kezelt vagyok és rámveri a hitelt. Elfogadtam. De aztán felsejlett bennem az érzés, hogy a kislányom mennyire fontos és mennyire fájna nekem, ha érzelmileg tönkretenném azzal, ha foglalkoznék a saját érzéseimmel és elhagynám a férjemet. Így a saját érzéseimet ismét elfojtva bocsánatot kértem a férjemtől és kértem, hogy a kislányom miatt próbáljuk meg újra. Megkértem ugyanakkor, hogy változzon kicsit, legyen többet emberek között, keressen barátokat, ismerkedjen, beszélgessünk, próbáljunk meg elköltözni.

A költözést és a beszélgetést megígérte. A többi téren tudom, hogy nem fog változni. Mert 8 év alatt sem változott, holott folyamatosan kértem tőle.

Ez a kiborulás volt a héten kedden. Ma péntek van, de úgy érzem nem megy. Nem és nem. Nem tudom elfelejteni azt a másikat. Ha rágondolok, készen vagyok teljesen. Hatalmas vágy fog el, hogy vele legyek. Hogy érezhessem őt, hogy szerethessem. Hogy szeressen. És ő szeret és nem tágít és nem hagyja,, hogy a férjem érzelmileg zsaroljon, küzd értem foggal-körömmel. Tudja a múltamat és tudja mit élek át a férjem mellett. A lelki terrort.

De képtelen vagyok helyesen látni ezt a helyzetet. Folyton csak azt bizonygatom magamnak,hogy a kislányom miatt tartanom kell magamat, hogy miatta a férjemmel kell maradnom. Hogy ő ne törjön össze, neki ne okozzak fájdalmat.

DE... ugyanakkor félek, rettegek, küzdök, szenvedek. Nem bírom már.

Annyit de annyit tudnék még írni....

Kérlek mint kívülálló adj nekem tanácsot, vagy ha azt nem is tudsz adni, akkor legalább légy szíves írd meg nekem a véleményedet!

Nagyon-nagyon köszönöm Neked!!!!!!

Brigitta