A Mások, akikkel a "normális" társadalom nem tud mit kezdeni... (beszélgetős fórum)

Senki nem érti. Egy gyerek lehet bármilyen tudatos, ha olyan környezete veszi körül, amely nem tud vele mit kezdeni. Értem ez alatt az egymással hadakozó szülőket, akik nem törődnek vele; a tanárokat, akiknek egy része hiába figyel oda rá, semmit nem tud kezdeni vele. Egy gyerek a felnőttektől függ. Általános iskolában a tornatanár azt mondta a szüleimnek, gimnasztikáznom kellene, nagyon jók sz adottságaim. A nyelvtanárok azt, hogy nyelveket kellene tanulnom, mert nagyon jó érzékem van hozzá. A zenetanár, miután megnyertem a megyei népdaléneklő versenyt, azt, hogy vagy énekelnem, vagy hangszeren kellene tanulnom, mert nagyon jó a hallásom. Melyik lett? Egyik sem. Felnőttem, dolgozni kezdtem, aztán beteg lettem. Vajon ezt ÉN mind így akartam??? Gyerekként tudatos voltam, de kisvárosban, beszűkült környezetben (16 éves koromban a pszichológiai szakvélemény? Vegetatív dystonia, ingerszegény környezet. Anyuékra rászóltak, hogy vegyék már végre észre, hogy nem hisztis vagyok, hanem értelmes célokra lenne szükségem a rengeteg energiám kitöltéséhez, erre elvittem másokhoz, aki simán írt fel altatót, nyugtatót, hogy "kezelhetőbb" legyek. Ezt mind én akartam ott és akkor? Az egész életemet 19 éven át úgy éltem meg, mint egy gumiszobát, ahol nincs fény, levegő, és az egyetlen választásom, hogy néha jól odacsapkodom magam a falakhoz.

Volt egy srác, odajött az osztályba. Kitűnő volt, ahogy én is, amikor oda kerültem. Egy év alatt hármasra romlottak a jegyei, mert az osztályfőnök utálta az esze miatt (matematikát tanított, és engem akkor utált meg, mikor fejben számoltam ki neki a feladott példát, nem a táblán), a szülei meg villámgyorsan kiíratták és elvitték máshova. Anyu odáig jutott, hogy nem küld máshova, mert "ha a többi gyereknek jó, neked is jó", hiába mondtam, mit csinálnak a tanárok az okosabb, kilógó gyerekekkel. (Nem én voltam az egyetlen, abból az osztályból kettőt vettek fel középiskolába, azért ez elárul valami...) Ráadásul az volt a szempont, hogy anyu rálátott az iskolaudvarra (ezért vették meg a házat, egy düledező putrit, ami tele volt egerekkel és nem volt fürdőszoba, benti toalett), ennyi volt a szempont, nem a jó, színvonalas oktatás, gyereknek megfelelő környezet, csak hogy ha én valamit csinálok szünetben, azt ő lássa... :-(((

Lullaby, megmutattam. Általánosban egy alkoholista magyartanárom volt, az a típus, aki még ott van, de csak azért, hogy legyen állása. Nem volt rossz pedagógus - pedagógus sem volt. Feladta a kötelező olvasmányokat, íratott dolgozatokat, ennyi. Középiskolában nagyon rendes, valódi tanáraim voltak, de akkor is kisváros volt. Ismerték az összes írásomat.

Őszintén? Elegem van ebből a "mindenki a saját sorsának kovácsa" szövegből.Már akkor is elegem volt, amikor rákos gyerekeket láttam haldokolni a gyerekklinikán. Mert - gondolom - ők is maguknak keresték a bajt, egyszerűen túl tehetségtelenek, akarattalanok voltak, hogy egészségesek maradjanak.

Az tény Alie, hogy nem hangzik hitelesen, ha valaki bármit és bárkit hibáztat magán kívül a sorsáért. Hiszen az az ember tud valami igazán fontosat, aki vállalja a sorsáért a felelősséget.

Persze ettől még a novellák jók és szerintem tehetséges vagy, de a panaszkodás sosem lesz népszerű, mert csak lehúzza az energiákat és nem lendít semmin, amikor azt éreztetjük, hogy nem tehetünk semmit, hiszen mások ezt nem akarják és mi túl kicsik vagyunk, hogy tehessünk.

Ez nem egy győztes hozzáállás és az emberek nem szeretnek vesztesek lenni, mégha sokan mégiscsak ezt az utat választják, hiszen egyszerűbb ezt mondani, mint mindent megtenni a sikerért és ameddig nem sikerül, addig azt mondani: Valamit még nem jól csinálok.

Én így látom a világot.

Esély

A sűrű csendben korbácscsattanásként hangzott, amint végigzuhant a folyosó kövén. Nem állt fel, tudta, úgyis talpra ráncigálják néhány pillanaton belül. Tisztában volt vele, hogy megint megverik, ugyanúgy, mint bármelyik előző alkalommal. Így is történt. Raffe úr, a nevelőtanár nyakon ragadta, és úgy állította talpra, mintha egy különösen életképtelen állatkölyköt vett volna szemügyre.

- Már megint Joshua! Ki is lenne más a rendbontó?? - sziszegte a rettegő fiú arcába a férfi.

- De most megkapod, te kis korcs patkány, egyszer s mindenkorra megtanulod, mit érdemel a rebellis!

Joshua szótlanul, elkeseredve nézett vissza társaira a sorban, akik vigyorogva szemlélték, amint Mr. Raffe végigvonszolta a folyosón a büntetőszoba felé.

Raffe úr belökte a szoba ajtaját, és betaszította a fiút a helyiségbe.

- Na, meséld csak el, mi volt ez a csendháborítás már megint? - kérdezte, miközben bezárta az ajtót.

Joshua régen letett már arról, hogy elmondja az igazat: társai gyűlölik. Mindig ez történik: kilökik a sorból, és persze ő kapja a verést. Különösen akkor kegyetlenkednek vele, ha Mr. Raffe az ügyeletes nevelőtanár az intézetben, hiszen tudják, hogy a férfi valami ismeretlen okból még náluk is jobban gyűlöli a fiút. Pedig szinte kísértetiesen hasonlítanak egymásra: nyomorékok, szeszélyes tréfái a természetnek, számkivetettjei a társadalomnak. Joshua így nem szólt semmit, hiszen tudta azt is, ha mentegetőzik, csak olajat önt a tűzre. Magát lelkileg megerősítve várta a büntetést.

Mr. Raffe nem sajnálta az ütéseket. Mikor a fiú a földre került egy különösen kemény pofon után, elment, és bezárta maga mögött az ajtót. Joshuát másnap reggel engedték ki a büntetőszobából. Minden csontja fájt, amint visszabotorkált a társaival közös lakószobába, de sokkal jobban fájt neki az emberek kegyetlensége. Úgy érezte, több verést biztosan nem bírna ki.

Három nap múlva egy ragyogó napsütéses napon Ms. Ballard, egy kedves öreg hölgy kirándulni vitte a fiúkat. Joshuában az utolsó verést követően többször felmerült a szökés gondolata, de az intézetből megszökni lehetetlen volt, és azután – gondolta – ha sikerülne is a lehetetlen, ugyan hová menne? Szülei halottak, rokona nincs. Nyomorék.

Már jó egy órája gyalogoltak a langymeleg levegőn, mikor a távolban sokadalomra lettek figyelmesek. Ms. Ballardban, mint minden idős hölgyben, tetőfokára hágott a kíváncsiság és arrafelé irányította a csoportot. Ahogy közelebb és közelebb értek, egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a tömeget elterelni igyekeznek valamitől, ami nagy volt, kerek, és szürke, fémszerű anyagból készült. Az idős tanárnő ekkorra teljesen elvesztette az irányítást a fiúk felett – bennük is feléledt a kíváncsiság – és azok szétszéledtek a tömegben. Joshua egyedül maradt egy idegen csoport kellős közepén. Mivel semmit nem látott, hallgatózni kezdett, mit beszélnek róla a körötte állók.

- Azt mondják, az első két embert, akik megérintették, megölte. Ezt követően kivezényelték a katonaságot és most senkit nem engednek a közelébe. Állítólag – de ebben még nem biztosak – egy idegen életforma hajója az űrből. Bár élőlényt, amióta ez az izé ide leszállt, senki nem látott se ki-, se belépni a járműbe. – adta a jól értesültet társainak egy borvirágos orrú férfi.

- És azt tudja, miért jöttek ide? Hoztak valamit, vagy vinni akarnak?- humorizált egy hang a tömegből.

Joshua megmerevedett: ez rettegett nevelőtanára hangja, ha meglátja, hogy nincs a csoporttal, megöli.

A találkozást igyekezvén elkerülni mindenáron, észre sem vette, hogy az embergyűrű széle felé, a tiltott tárgy irányába sodródik. Hirtelen azon kapta magát, hogy az állítólagos idegen járművet nézi megbabonázva.

- Gyönyörű – suttogta áhítatosan – hihetetlen, hogy azok, akik ilyen szépséget képesek létrehozni, arra használják erejüket, hogy pusztítsanak vele. Nem lehet igaz. Biztosan nem – gondolta a fiú.

- Ők soha nem bántanának, bárcsak velük mehetnék! – hirtelen megdöbbent. Honnan veszi ő ezeket a gondolatokat? Elég az ábrándozásból – parancsolt magára és vissza akart lépni, hogy megkeresse Ms. Ballardot és a többieket, mikor egy kéz nehezedett a vállára.

- Joshua, te miért nem vagy a csoporttal? – kérdezte Mr. Raffe negédesen, azonban tekintete semmi jót nem ígért.

A fiúnak nem volt kétsége afelől, mit fog kapni a tanártól, ha visszatérnek a nevelőintézetbe.

- Inkább a halál – gondolta elszántan, kitépte magát a férfi szorításából, és az űrhajó felé vetette magát. Deformált gerince és rövidebb jobb lába nagyon zavarta a futásban, de a rettegés emberfeletti erővel ruházta fel. Csodával határos módon került ki két feléje száguldó, felfegyverzett katonát, és már majdnem elérte a hajót… Mikor megbotlott és elzuhant. A katonák beérték, és már majdnem megragadták, ekkor egy hatalmas, láthatatlan erő hirtelen felkapta, és a hajó oldalához vonta.

- Álljatok meg! Senki ne lépjen közelebb – a mélyen zengő, kellemes női hang betöltötte a tájat, és az aranyló napsütést mélyebbé fényesítette. Aki hallhatta, többé nem felejtette el.

A tömeg elcsendesedett, minden tekintet a hajóra és a mellette álló fiúra szegeződött. Mindenki arra várt, hogy a hang újra megszólaljon.

- Az emberek rosszak, nem engedünk senkit a közelünkbe. Veled kivételt teszünk. Sajnos nem jöhetsz velünk, bár érzem, ezt szeretnéd. De a mi világunkon te meghalnál.

- Akkor is meghalok, ha maradnom kell – gondolta Joshua és sírni kezdett.

- Ne sírj, fiú! Mint mondtam, kivételt teszünk veled. Kezed a hajó oldalán nyugszik, most kívánhatsz valamit. Kívánságodat hangosan ki kell mondanod, azután majd meglátjuk, mi történik. De csak egy kívánságod lehet, ezért jól gondold meg óhajod!

Joshua körülnézett. Látta a felé tekintő arcokat, társait, Ms. Ballardot, és látta Mr. Raffe-t is, akinek különös feszültséget vélt a tekintetében felfedezni.

Magába tekintett, gondolataiba, szívébe, vágyaiba. Egyetlen pillanatig lelki szemeivel látta magát egészségesen, amint rohan a szélben, a napsütésben. Szemét szorosan lehunyta.

- Gyerünk, mondd ki! – búgta a hang.

- Tiszta szívet, szeretetet kívánok minden embernek! – kiáltotta a fiú csengő hangon, határozottan.

A tömeg hitetlenkedve felzúgott. Még egy bolondot, mint ez itt! Nem egészséget, szépséget kér, és nem azt, hogy mérhetetlenül gazdag legyen, hanem másoknak szívet, szeretetet!

A következő pillanatban azonban csend lett, a légyzümmögés is tisztán hallatszott, ugyanis a meleg női hang megsimogatta a fiút, aki tenyerét még mindig a fémhez szorítva, lehunyt szemmel állt.

- Szépen szóltál, Joshua! Vedd hát jutalmad! S utolsó szavam következik: többé ne félj! Embernek, ki ártani próbál neked, hatalma nincs feletted. Most pedig, történjen bármi, a kezed ne mozdítsd! – a hang elbúgott, s csend lett. Különös csend.

Nem lehetett azonnal észrevenni. Percek teltek el, majd a hajótest ragyogni kezdett, nem evilági fénnyel. Joshua megriadt, vonta volna el a kezét, de mintha gyengéd ujjak tartották volna fogva. Hirtelen vakítóan felragyogott a fém, a fiú két oldalán egy-egy fénycsík mintha őrt állt volna. Majd ezek lassan terjedni kezdtek, s a deformálódott, torz kis test helyén egy gyönyörű, sugárzó fényoszlop emelkedett. A tömeg szájtátva bámult. Egyetlen lélek sem akadt, aki egy garast is adott volna a fiú életéért. A fény azonban halványulni kezdett a hajó körül, a Joshuát ölelő két fénycsík is visszatért önmagába, majd teljesen kihunyt.

Egy Föld nevű bolygón ebben a pillanatban adták Mária kezébe az újszülött kis Jézust.

S a névtelen bolygón álló csődület egy emberként hördült fel: a hajó mellett ott állt a fiú élve, mi több, egészségesen, sudáran… s lelkileg megérve, hiszen tudást kapott, életre szólót. Tudást, amelyet felnőve a planéta lakóinak javára fordíthat.

Lassan körbevették az emberek az örömében síró fiút. Tapogatták, majd felfalták szemükkel. Senki nem vette észre, a hajó mikor ment el. Eltűnt, hangtalanul, észrevehetetlenül.

S az emberek gondolkodni kezdtek: miért simogatják, nézik ezt a fiút, hiszen olyan mint a többi vásott kölyök. Semmi különös nincs benne…

Mindössze két ember emlékezett, és értette meg a történteket.

Mr. Raffe Joshuához lépett, szeméből patakzottak a könnyek.

- Kisfiam, bocsáss meg, amiért annyi rosszat elkövettem ellened. Most már elárulhatom: én vagyok az édesapád. Tudtam, el fognak jönni hozzád, ahogyan eljöttek hozzám, az apámhoz, az ő apjához és így tovább. Mindannyian elbuktunk.

- Ha valaki jól kíván, új alakot nyer, s testvérbolygónkon, a Földön, Megváltó születik. Ezért kínoztalak annyiszor. Lehet, nem hiszel most nekem, de ha fiad születik – s ez biztos – és meglátod testét, tudni fogod, igazat beszéltem. És ahhoz a fiúhoz, akit az apja felkészít, nem jönnek el, s ezzel elveszti az esélyt a fiú és a Föld is. Fiadnak nem árulhatod el tehát a titkot, míg meg nem éli. Rajta áll, hogyan dönt – de te neveled, tőled függ, milyen ember lesz belőle.

Az embertömeg ekkorra szinte teljesen feloszlott, ment a dolgára mindenki.

- Mától velünk laksz. Erre a pillanatra vártam, mióta megszülettél, és erre vár édesanyád is hat éve.

Joshuát sohasem érzett boldogság töltötte el. Elfelejtette a rövid élete során elszenvedett kegyetlenséget, ütlegeket, mindent eltörölt az öröm. Családja van, igazi családja!

A férfi kézen fogta a fiút, és az otthonuk felé kezdtek lépkedni.

Egyikük sem érezte, hogy jótékonyan figyelő tekintetek kísérik útjukat.

Én nem írtam a híres szélmalom harcosról, de mindegy...

Furcsa nekem megint ez a hatalmas eltérés azt illetően, hogy mennyiben vagyunk a saját sorsunk kovácsai.

A lövöldözésről a rendőri munka kapcsán volt szó. Lehet, hogy a kötelező lőgyakorlaton kívül az életben nem fogtam volna fegyvert (tekintve, hogy a helyszínelői, pepecselős, gondolkodós része vonzott a munkának). Az ugrálással úgy volt, mint minden mással: akkor 5000 Ft volt a fizetésem, és miután mindent kifizettem (egyedül), még havi 2500 megmaradt. Az ejtőernyős képzés 10 000 Ft volt, ha jól emlékszem, tehát négy hónap alatt összeraktam volna. Most egy ilyen tanfolyam 70 ezer, a nyugdíjat-fizetést hagyjuk. Az arányok kicsit megváltoztak. És örülök nagyon, csak nem mindegy, hogy az ember ezt kvázi egészségesen, 22 évesen csinálja, vagy 40 évesen, tele ezer betegséggel. Kicsit ront az összérzésen. Mondjuk, csak kicsit :-D

Egy tudatos ember előre tervez. Ha nem védekezem, akkor nagy az esélye, hogy teherbe esem, tehát onnantól nem próbálok IFÁ-t emelni :-D Már persze, ha nem akarok gyereket...

Nem tudom, hogy hol és mikor lövöldöztél, ugráltál volna ingyen. De akkor vegyünk pár csinos közhelyet. Olcsó húsnak híg a leve; ajándék lónak ne nézd a fogát; a világon semmi sincs ingyen. Most végül is lövöldözhetsz, röpködhetsz. Akár örülhetnél is neki.

A terhességgel kapcsolatban meg: 40 év körül nőként ugye nem gondoltak komolyan, hogy azt mindig mindenki a beágyazódás pillanatában tudja, hogy létrejött?

Hát, ezt fejlett kultúrákban úgy oldották meg, hogy aláírattak a delikvenssel egy papírt, amiben magára vállal minden felelősséget. Ez megy az eü-ben. Bemegy csóri beteg csípőprotézis műtétre, aláíratják vele, hogy bármi gikszer van, az orvos, az intézmény nem felelős, aztán kiderül, hogy a műtött lába 10-15 centivel hosszabb-rövidebb, szelaví... (C'est la vie)... Senki nem felelős, csak a beteg, minek feküdt kés alá...

Érdekes, amióta fizetős lett az ilyesmi, mint ugrálás, lövészet, repvezetés, azóta a lőtéri ebet nem érdekli, hány szemem, lábam, fülem van. Nem fura ez egy kicsit?

A második dolog meg a józan ész. Nyilván, ha terhes vagyok és akarom a gyereket, nem fogok autókat emelgetni... Most akkor felelősek vagyunk magunkért, vagy nem? Vagy csak addig, míg az a mások javát szolgálja?

Vannak törvények meg szabályok, amit mindenkire vonatkoznak. Szerintem teljesen érthető, hogy se egy sportorvos, se egy rendőr nem akart felelősséget vállalni érted.

Pl. vannak olyan gépek, amiket nők nem kezelhetnek, mert egy esetleges terhesség esetén vetélést okozhat. Senkit nem fog érdekel, hogy vki meddő, mert előfordul, hogy az orvosi papír ellenére mégis gyereke fogan. Ilyenkor is felelőségre vonható lenne, aki engedélyt adott neki.

Természetesen nem tudok minden feltett kérdésedre válaszolni, akkor nem volnék itt:-)

Én is válaszokat keresek.

Hátha bevonzom őket:-)

de

A szerencsétlenséget biztos hogy be lehet vonzani, azt tapasztalom.

:-)

...nem szeretnék okoskodni, mert amit leírsz, azokra én is válaszokat várok:-)

1-et értek :O)

(És nekem mind a két irányba forog a lány, klassz)

Nem csak neked. Mindenkinek..

A nehezétől félni meg alaptalan és felesleges.. ;)