Pokoli történetek (beszélgetős fórum)
Nem mondta biztosra, de egyértelmű volt. Ez az egész egyébként úgy ahogy van, téboly. Őrület, mert egy anyának, nőnek a legdrágább kincse szerintem a gyermeke, s már csak a gondolat is, hogy gyógyíthatatlan beteg... persze, az ember reménykedik, s mindent meg kellett volna tenni a gyermekért, de félő, hogy a vér ellenére is előbb-utóbb meghalt volna szegényke. Ettől függetlenül, borzasztó embertelenül bántak a legtöbben velük! Én nem tudom, hogy lehet egy ilyen egyáltalán orvos?!?
Nem beszélve az utána következő patológiai hanyagságról... sokkoló lehetett meglátni a gyermek összefaricskált testecskéjét... nem tudom, hogy lehet az ilyesmit épp ésszel kibírni?
Tényleg, csak az ilyentől mentsen meg a jóisten. Mert minden ember esetében borzasztó, ha ne adj isten daganatos lesz, de egy picur gyermeknél, aki még alig élt... a legborzasztóbb!
Attól én is kiborultam. Tiszteletem az Anyának, amiért önmaga tudott maradni, amikor meglátta a pici gyermekét ilyen állapotban.
Tudom, hogy hasonló helyzetben én abban a pillanatban búcsút vennék a józan eszemtől...
De a doki azt mondta neki, hogy ha kapott volna vért a gyerek, akkor életben maradt volna, nem? Nem jól emlékszem?
Most olvastam el Tvrtko másik könyvét. A ruandai mészárlásokról szóló fejezet alatt többször le kellett tennem a könyvet.
Hihetetlen, mennyire ostobák az emberek... :(((
Én is sírtam jó néhány történetén. Nem is lehet kibírni enélkül, annyira megindítóak, ledöbbentőek az írásai. Nekem is minden tiszteletem az övé és a munkatársaié, akik ezekre a helyekre merészkednek.
Ami a leprásokról írsz, azzal is egyetértek, valszeg én már rég öngyilkos lettem volna, mint hogy így kelljen tengődnöm..
igen, az a Korfus eset volt.. én a történeteit terhesen olvastam el... de pár nap alatt. kivéve a bővített kiadásokat meg ezt a Fertő című könyvét. de én már vele álmodtam meg a történetekkel...
Igen, se szemük se szájuk és van amelyik a fa tövében a kisbabáját ölelgeti, akiből sajnos már alig van valami :(
Kéne még pár ilyen ember a földre, mint ő. Az utolsó nagy története az volt, mikor örökbefogadta azt a lányt. az is megindító volt egyébként, ha valaki elolvasta az egész történetet és tudja azt, h embertől emberig adták a kislányt, mert mindenkinek csak a pénz kellett utána.. /szép rokonok/..
Én mondjuk félnék elmenni ilyen helyekre az biztos. történeteit imádom olvasni, de sajnos nem lesz több könyve. legalábbis ő ezt mondja :(
Nemrég olvastam én is a könyvet, amiben ezek a leprások vannak. Megdöbbentő a kép, ami benne van: két ember ül egymás mellett, és már se szemük, se szájuk. Én a magam részéről képtelen lennék ilyen állapotban létezni! Azt nem értem, hogy ők hogyan képesek "kivárni" a legeslegutolsó stádiumot, és aztán a halált? Hiszen ez így már nem élet! Ekkora életösztön senkiben sem lehet, hogy ilyen formában létezni akarjon... Vagy mégis?
Egyébként meg végigbőgtem egy csomó fejezetet benne. Az is nagyon meghatott, hogy a magyar fiú beugrott a tengerbe a két srác után, ő maga meg belefulladt a vízbe. A két fiú meg elsétált onnan... Érthetetlen számomra ez az egész. :(
Én - bármennyire hihetetlennek hangzik, - szívesen elmennék Tvrtkoval, bárhová is megy. Szeretem és tisztelem, mint embert. Ha több olyan lenne, mint ő, talán sokkal jobb lenne a világ.
ráadásul a leprásoknál különböző fokozatok voltak.. akik még az elején járnak, aztán akiknek már esnek le a végtagjaik és végül akik már a halál szélén vannak... és képeket mellékelt hozzá... ilyne kis kunyhókban élnek alig van víz meg ilyenek.. nagyon durva...
hát nem tudom mivel érdemelték ki, de írta, h ahol éri őket oda pisilnek - kakilnak az utcán meg ehhez hasonlók. néha úgy érzem nem bírom tovább, h milyen szerencsétlen avgyok, d ehozzájuk képest azt hiszem arany életem van
Igen, a lepratelep nagyon durva lehetett. Ha az ember már csak abba is belegondol, hogy hogy a csodába lehet ezt a szörnyű betegséget elkapni... s aztán ott van egy ember, vagyis inkább egy szerencsétlen, akinek sorra esnek le az ujjai, az orra... épp ésszel fel sem lehet fogni talán.
A szeméttelepen élő és gyűjtögető gyermekek sanyarú sorsáról én is épp nemrég olvastam, s ledöbbentem, pedig sokat olvasok, tudom, hogy sajnos vannak ilyen sorsok... ezek a kis szegények el sem tudják képzelni, hogy más gyerekek... nem tudom, mivel érdemelték ezt ki?
Az jó.
S melyik történet rázott meg a legjobban? Van esetleg kedvenced?