Öngyilkosságról (beszélgetős fórum)

Eztán jön az hogy Leni majd egy kattintással "beenged", és utána lehetsz Te is teljes jogú tag.

Jó hogy jöttél, akartam is szólni, csak hát az agyam....:(

Nekem is ott a helyem, máris csatlakozom!

Sajnos mind a mai napig aktuális a téma esetemben is.

Leni, jó ötlet volt Tőled nyitni egy ilyent.

Hurr...

Amúgy külsősként mondom hogy jó ötlet. A sok bunkó á***tot egyrészt nehéz elviselni, másrészt elterelik a figyelmet a lényegről. Egy nyílt fórumtól sajnos nem lehet vigasztaló szavakat várni, pedig azt várná az ember.

Szerintem is jó ötlet, mert ezt így nyíltan nem nagyon lehet úgy, hogy senki ne bántson meg senkit. Sztem. erre csak zárt körben van esély.

Üdv odaát a csapatban! :)

Úr Isten,ez döbbenetes.Sajnálom,hogy ennyire kilátástalannak látod az életedet.Mitől ez a nagy remény vesztés?Azért mert elhagytak,vagy más gondjaid is vannak?Nincsen senkid akit szeretsz akiben bízol?Szörnyű állapotban lehetsz.

A gyógyszerek amiket felírnak,okoznak öngyilkossági hajlamot.Ezt gyerekeken is észre vették,akiknek pszichés problémákra írták,többen lettek öngyilkosok.Pedig elvileg jók voltak a körülményeik.

Szia Leni, 1 tag biztos csatlakozik szerény személyem :)

(jó ötlet amúgy)

Sziasztok! Aki érintett a témában, azt várom a most alakult, szigorúan zártkörű "Öngyik Klubja" nevű klubbomba!

Csak azért, hogy lehessen "lehurrogásmentesen" beszélgetni erről a témáról.

Nagyon nehéz erre bármit is reagálni, azt ugye tudod....talán ezért is van a döbbent csend, meg azért, mert a végén azzal fejezed be, hogy folytatod.

Ha van erőd leírni, mi jött még eztán, tedd meg kérlek---

Ha az egész történetet olvastam, írni fogok neked privátban egy hosszabb levelet, megígérem.

Sziasztok,

Kezdeném az utolsóval ami talán a legmerészebb volt az összes közül. Sokan felteszik a kérdést (gondolom nem csak nekem) hogy nem bántad meg? Megérte? stb... na ezektől kivagyok. Ezt sosem fogja megérteni senki aki úgymond "normálisnak" tartja magát s ilyeneket kérdez. Szerintem minden ember életében van egy vagy több olyan pillanat amikor azt mondja, hogy legszívesebben meghalnék, nem bírom tovább. Csak épp letagadja, vagy nem is mondja s nem teszi meg. Amit nagyon gyűlölök és amire ugrok az az amikor azt mondják, hogy ez gyenge emberre vall, csak a gyengék tesznek ilyet. De kérdés, hogy mire értik a gyengeséget? Fizikailag vagy lelkileg, mentálisan? Valóban gyenge ilyenkor az ember, összetört, de ahhoz, hogy valaki lemondjon az életéről bármilyen eszközzel ahhoz igenis baromi nagy erőre van szükség, s lelki erőre is! Úgyhogy szerintem a nagytudású öngyi-ellenesek csak kussoljanak amíg nem érezték magukat s az életüket kilátástalannak.

Szóval nekem konkrétan 2010 január 27-én volt egy szitum. Január óta kínlódtam, 3 év után minden ok nélkül a párom eldobott, a telefont kikapcsolta, nem vette fel nekem, smsekre nem válaszolt, stb. Tehát igen, pasi miatt (is) voltam kész. Se munka se pénz, egyedül lakom, senki nem nyitotta rám az ajtót, hogy "jól vagyok e", bármi. 43 kiloról lefogytam 38 kilora, hasmenés gyötört, nem aludtam, állandóan csak sírtam, az utcára már ki sem mentem, mert mindig elbőgtem magam. Szó szerint sírógörcsöm volt jó ideig. Egy este már kiszáradtam, bevittek az üpgyeletre ahol közölték, hogy nem tudnak mit kezdeni a kiszáradásommal menjek a pszichiatriára s szedjek vitamint. Pffff, köszönöm ez aztán az ellátás, persze rájuk bsztam az ajtót.

27-én este sikerült beszélnem telefonon a párommal aki nagyon bunkó volt velem, s elutasító, neki másik nője van, hagyjam békén, felejtsem el. Holott decemberben még együtt terveztük a babát, jóformán együtt éltünk. Ekkor én ezt mondtam, hogy nem bírom tovább most kell megtennem, mert nincs jövőm. Miután rámvágta a telefont (este 18:26-kor) elsőkörben rohantam a konyhába s egy egész doboz antidepresszánst bevettem (nyugtató már amúgyis volt bennem, de abból is bevettem pár levéllel). Hogy tutira menjek elővettem egy erős szatyrot meg egy sálat, befeküdtem az ágyba, a fejemre húztam, megkötöttem jó erősen s vártam mikor vesztem el az eszméletemet. Nos erre várhattam. A gyógyszerek hatni kezdtek nem bírtam egy helyben maradni, rángatóztam, görcsöltem, jöttem mentem de már öntudatlan állapotban. Sírtam, közben beszéltem (hogy kihez azt nem tudom). Amikor éreztem, hogy ez nem fog így összejönni elővettem a jó öreg pengét. Csuklót már vágtam (sikertelenül), hosszában is vágtam már a karomat, gondoltam tutibb dolog kell. Valóban meg akartam végre halni, telefont kikapcsoltam, nem szóltam senkinek. Nos, az ágy szélén ülve vettem egy nagy levegőt kinyújtottam a karomat s egy határozott erős mozdulattal elvágtam a vénámat mindkét karomon. A vér spriccolt, ömlött, nagyon sok elfolyt. Ekkor már tudtam, hogy ezzel tényleg vége s örültem. Ekkor képszakadás. Később magamhoz tértem, az előszoba padlóján feküdtem. Amikor kinyitottam a szememet mindenütt vért láttam, s nem értettem mi történt. Nehezen felálltam s elindultam a konyha felé. Amikor a székhez értem minden előjel nélkül kihánytam a fel nem szívódott gyógyszereket. Majd ránéztem a fájlalt karjaimra, s észrevettem, hogy elállt a vérzés. Pedig még a felkaromat is elszorítottam, hogy minél jobban tudjon a vér távozni. Borzalmas volt a felismerés. Most sem sikerült.....

Ezután (kb. 21óra körül) gondoltam bemegyek a balesetire, összevarratom a sebeket. Azt tudom, hogy kocsival mentem, s hogy a folyosón mindenki nézett milyen szarul nézek ki, de haza is jöttem. Fogalmam sincs hogy tudtam vezetni abban az állapotban, nagy felelőtlenség volt, de nem én diktáltam, hanem a rohadt gyógyszerek. Itthon elaludtam nehezen. Másnap délelőtt felhívtam egy ismerősömet, hogy vigyen orvoshoz, varrjanak össze. Enni, inni nem tudtam, csak jégkockát szopogattam. Kiszáradtam, a nyelőreflexem nulla, fél korty vizet is félrenyeltem, csak aludni és feküdni bírtam, nem beszéltem senkivel, sírtam, s néha testrángások jöttek rám.

Szóval egy újabb sikertelen öngyilkossági kísérlet. De azt hiszem, hogy ez nagy lecke volt arra nézve, hogy bármit tehetek én, nem fog sikerülni. Valamiért nem engednek el a "fentiek" s ebbe bele kell törődnöm.

Jelenleg 45 kilo vagyok (tehát híztam 7 kilot), s nem győzöm takargatni a hegeket. S ha most azt kérdezik megérte e azt mondom, hogy NEM!

Köszönöm, hogy meghallgattatok, folyt.köv.

Szia Aranybogár, engem érdekel a történeted bármilyen bő terjedelemben....

Ha nem szeretnéd nyilvánosan, akkor írhatsz privát levelet is.

Sziasztok!

Én az elmúlt 5 évben több öngyilkossági kísérleten estem át. Az utolsó idén január 27.-én volt. Ez nagyon durvára sikerült... de a későbbiekben majd kifejtem bővebben (már ha érdekel valakit). 10 éve kezelnek depresszióval, pénikbetegséggel,nyomatták belém a dilibogyókat s az eredmény ez lett. Érdekes, hogy mielőtt nem szedtem a gyógyszereket meg sem fordult a fejemben az öngyi...

Szóval ha nem bánjátok csatlakoznék a fórumhoz.

Köszönöm, aranybogár.

Nem lehetett felemelő élmény a kislányodnak:(

Nem kérdezte, mi történt?

Bocsi, csak 1 gondolat.

Bármerre olvasgattam a témában, mindenhol "beszűkült tudatállapot"-ként jellemezték az öngyilkosok azon pillanatát, amikor megteszik.

Az én olvasatomban ezt nevezhetjük "eszementnek" is, hiszen ugyanazt jelenti.

Miért kell ezen megsértődni?

Ha valaki nyiltan vállalja,pl. hogy meleg, az ne sértődjön meg, ha leb.zizzák.

Nem az ön gyilkossághoz kell a bátorság, hanem az élethez.

Én.

Értem én Grass....Öregnénének linkeltem be.

Köztudott, hogy herótom van ettől a témától:(

Viszont az értelemnek nem ez a lényege. Nem azért kaptuk, hogy magunk dönthessünk a halálunkról...inkább azért van, hogy megtaláljuk vele az élet szépségeit. Részben ez határol el minket az állatoktól. (Na, de persze azok is csodálatos lények.)

Hatalmunk van magunk felett és az minősít minket, hogy mihez kezdünk vele. Az élet egy véresen komoly játék, amiben nincsen se győztes, se vesztes. Ezeket a kategóriákat mi magunk alakítjuk ki és ez alapján lesz jó vagy rossz az öngyilkosság. Pedig ez szerintem nem ilyen egyszerű, holott az tény, hogy az öngyilkosság mellett mindig van egy másik út.