Meghalt a kutyám (beszélgetős fórum)

Kedves Ata06!

Most mertem csak amiket írtatok. Ők tényleg csak csak minket várnak, még ha csak 5 percre mentünk is el Tőlük! Ezt a ragaszkodást csak Ők adják nekünk. Én is,mint itt mindannyian, annyira szerettem,hogy nem akarok másik kiskutyát megszeretni. Talán tudnék, de nem akarok. De tudom,hogy valamit lépnem kell, mert így nem lehet tovább élni. Eddig azért nem lépnem ,nem tettem feljelentést, MERT az sem hozná már vissza Zsebit. Beszéltem a gazdájával,láttam a kutyát és úgy állt ott kutya,mint aki nem is tud semmiről.Mikor találkoztunk,már szájkosár volt rajta és póráz. Az életemet már nem hozná rendbe ha feljelenteném. Ettől függetlenül a volt párom valószínű,hogy feljelenti. Az én lelkemet nem nyugtatná meg ez sem. Nem hozza vissza Zsebit. Edinának és a gyereknek tegnapelőtt este hoztunk egy kiskutyát, mert Edina másképp nem tudta volna feldolgozni. Mkor elhoztuk, úgy éreztem egy nagy agyagvan a szívem helyén. Nem tudtam felvenni, bár Őt is sajnáltam, mert Ő semmiről sem tehet.

Én már nem is velük lakok, én Zsebinek az "elvált apukája" voltam,de uganannyit volt velem mint Edinával. Szóval ez a kiskutya nem hiszem,hogy aszívemhez tud majd nőni. Persze Edina próbálja,hogy engem is vigasztaljon valahogy,és pl.megkért,hogy ma este vigyázzak rá,míg elmegy edzésre. De hát 2-3 órai bébiszitterkedésből még nem lesz kötődés. Tulajdonképp 90%-ban a Zsebi miatt mentem át. Ő volt a közös gyerek. Nem írom idézőjelbe,mert nekünk tényleg az volt. Ha valamiért veszekedtünk, és avval fenyegetett,hogy többet nem hozhatom el Zsebit, kinevettem, hogy akkor megyek a gyámügyre.. De sose volt olyan,hogy ne hozhattam volna el, tudta mennyire szeretjük egymást. Egy kicsit jobb most, hogy Róla mesélek, egyrészt mert persze kisírtam magam, másrészt mert újra átélhettem gondolatban milyen volt Vele lenni. Mivel Edina ilyen volt,azt gondoltam Jó lesz egy így,mind a hármunknak. Még ha el is hozhattam volna véglegesen hozzám, soha nem lett volna szívem Edinától elszakítani. Eszembe se jutott soha. Mint ahogy neki sem. Próbálom földolgozni a gyászt, mert mást nem tehetek. Köszönöm a segítségeteket,enélkül biztosan nehezebb lenne. Tudod,az a baj,ogy én már Zsebi 2 éves kora óta féltem,hogy mi lesz ha eljön az IDŐ?? Mert tudtam,hogy nekik kevesebb adatik.De elhessegettem, avval,hogy nekünk szerencsére még olyan távoli még az az idő! Tudod mit kívánnék ha lehetne egyetlen kívánságom? Hogy mindannyian akik itt vagyunk ezen az oldalon, visszakapjuk a kutyáinkat,akik a barátunk,a társunk, vagy a kisfiúnk volt. És arról beszélgetnénk ezentúl,hogy mit csinált éppen megint,vagy mit egyen, vagy hogyan próbáljuk nevelni.. Milyen vidám közösség lennénk!! Most meg milyen végtelenül szomorú oldal vagyunk. De talán így könnyebb elviselnünk.Amit meg arról írsz,hogy nem csak mi választunk,hanem Ők is, valóban így lehet. De ha kiskutyát hozol,Ő még olyan pici, ráadásul a "családjából "szakítod ki, úgyhogy Őnemigen tudja még mi is ez az egész. Én pl.Zsebit nem is választottam,OLYAN KIS GYÁMOLTALAN VOLT. A gyerek bőgött,hogy neki Ő kell.Én inkább egy fehér macifejű kiskutyát hoztam volna el mert nagyon édes volt. Ez a választás dolog inkább a menhelyről való választásra lehet igaz. Persze Te is erre írtad.. Itt meg az a baj,hogy 100 m-ről megérzik milyen nagyon szomorú vagy.. És persze odáig el is kell jutnod, hogy egyáltalán oda tudj menni. Köszönöm mégegyszer a segítségeteket!!

"Mi is a kutya- ember barátság?

Kik is a kutyák? Ezt sosem érthetjük meg. Ők mások,jobbak. Hogyan is érhetne fel a mi számító és gyarló létünk a tiszta és őszinte lelkükhöz. Hiszen lelkük van...

Mi is egy kutya élete? Játék, evés, ivás és szeretet velünk. Egész nap a gazdira várni, őt kérni. Rettegni attól, ha elmegy nem jön vissza, még a legkisebb helyben maradás is hordozza a hatalmas kételyt. Valami megfoghatatlan és leírhatatlan kötődés ez, ami semmihez nem hasonlítható. Hozzánk tartozik, s mi tagadhatatlanul hozzá. Minden perc, óra, év csak erősíti ezt a kapcsot. S fel sem tűnik, hogy repül az idő...

És ő elmegy, befejezi a földi létet. Akkor érezzük és fáj, emészt a hiány, hogy nincs többé. Egyik percről a másikra elmaradnak a megszokott hangok, mozdulatok. S ott támad egy hatalmas űr...

Nincs többé a kérő, kérdő tekintet, a bugyuta szimatolás, az arcot beterítő nyalás, az apró kis bosszúságok.. Semmi nincs...

Csak fagyos csend, mikor a szeretni való ábrázat agyunkba villan...

Ő elment. Lehet hogy tudja, lehet nem is sejti mennyit tanultunk tőle az együtt töltött évek alatt. S minden közös pillanat élénken él...

Ha lehunyom szemem látom, tisztán. Érzem azt az őszinte és önfeledt boldogságot ami az enyém, csak az enyém és senki másé, mert ezt kaptam én tőled...

Önmagamat, és egy szebb világot.♥♥"

Istenem :O, ilyet még ne is gondolj, hogy utána kéne menned! Mindennek meg van a miértje.

Ő vár rád és ott valóban másképp telik az idő - én is így gondolom. :)De neked ugyanúgy végig kell élned az életed, míg le nem jár az időd.

Akik itt vagyunk mindannyian nagyon kötődünk hozzájuk, azért vagyunk itt mert ők nem 'csak' kutyák a számunkra.

El kell őt engedned, hogy folytathassa az útját. Ha nem tudod, az se Neked, se neki nem jó.

Igen én hiszem ,hogy van oda át. Nem lehet, hogy csak ennyi lenne életünk értelme.

Gyorsabban fogsz gyógyulni, ha magadhoz veszel egy másik társat, mert ő meg fog tudni gyógyítani. Higgy nekem! Eleinte nem tudod elképzelni, hogy őt tudod-e majd szeretni, de hidd el tudod. Gondolj arra, lehet, hogy Zsebi őt küldte maga helyett, mert semmi nem történik véletlenül.

Menj el menhelyre és nézz körbe. A kutyák is választanak ám, tudtad?

Figyelj és láss, hogy melyik szeretne gazdijának Téged. Érezni fogod a köteléket kettőtök között az első pillanattól kezdve.

Ha egyedül vagy ,csak emészted magad és biztos vagyok benne, hogy most Zsebi csóválja a fejét. Ő olyannak szeretett Téged, amilyen vele voltál. Így ő sem tud megnyugodni.

Különben nem hiszem, hogy magadat kéne hibáztatnod! Nem Neked kellett volna pórázra tenni Zsebit. A másokra veszélyes kutyákat nem szabadna elengedni, mert hát ők nem úgy gondolkodnak, mint mi.

Én csak tudom! Az én kutyám soha nincs elengedve az utcán. Volt már olyan kutyás ,aki azt mondta nekem, hogy ez kínzás, de hát ő nem tudja az előzményeket. Tehát, ne hibáztasd magad!

Tele vannak a bíróságok hasonló ügyekkel.

Csodálkozom, hogy Te nem tettél lépéseket ez ügyben. De mindegy is, mert Zsebit már úgysem hozná vissza , Te meg járhatnál hónapokig a bíróságra.

Válassz magadnak egy bújós, kedves társat , így vele is és Magaddal is jót teszel meglátod! :)

Mikor a kiskutyám beteg lett, és különösen akkor amikor éreztem, hogy nem lehet megmenteni 8 kg fogytam, az utolsó két hétben jóformán nem aludtam, felemésztett a bánat, a düh a tehetetlenségtől és az, hogy el kell engednem azt akit a világon a legjobban szerettem.

Tanácsolni annyit tudok, hogy vegyél magadhoz egy kiskutyát. Ezzel nem árulod el sem Zsebit, sem a kettőtök közötti szeretetet.

Nem Őt fogod keresni benne, nem is fog Rá hasonlítani, minden kutya egyéniség.

És ott a hídon túl már kettőtökre vár majd a szeretett kiskutyád.

Tudom mit gondolsz, én sem akartam kutyát soha többé, de a férjem látta, hogy tennie kell valamit, mert elemészt a bánat.

Egyedül meg még nehezebb ezzel megbirkózni.

Szánd el magad, legyen egy kis társad, mesélj Neki Zsebiről, meglátod, hogy értőn fogja hallgatni minden szavad.

Legszívesebben leraknék a küszöbödre egy kis pamacsot, becsöngetnék és elbújnék míg be nem viszed.

Szia!

köszönöm az együttérző sorokat. Tudom,hogy a szeretett társ elvesztése mindenkinek hatalmas fájdalom. Tudom,hogy majd idővel enyhülni fog,hiszen az ember így van "megszerkesztve". Máskénpp nem tudnánk tovább élni az életet. De most úgy érzem,hogy nincs is miért. Mindig RÁ gondolk, mindenről Ő jut eszembe. Ahogy örültünk egymásnak,és a boldog órák,napok. Ha áruházban voltunk "shoppingolni" és a 2-3 percre átvette, amíg néztem valamit, amikor újra meglátott ki akart ugrani az öléből úgy jött vissza hozzám! Pedig a páromat is nagyon szerette,mintha az anyja lenne.Mikor meg hazaértem, úgy 5 percig csak puszilgattuk egymást, én a kis hasát, ő meg engem össze vissza. Gondolom sokan így vannak a kutyusukkal, de én valóban Őt szerettem a világon a legjobban. Ő meg engem. Tudom,hogy fel kell dolgoznom valahogy az elvesztését,de nem tudom hogyan. Egyedül vagyok, és most nem igazán vagyok alkalmas párkapcsolatra. Azt gondolom így még nezebb lesz feldolgoznom. Olyan szép és szomorú az a vers a Szivárványhídról. Túlságosan is az. Amikor elképzelTEM,hogy ott vár rám, szeretTEM már most érte menni oda. Hogy ne várjon olyan sokat és mert Nélküle amúgy sincs örömöm. De tudom,hogy ezt nem szabad. Azzal próbáltam vígasztalni mam,hogy OTT biztosan 3 nap egy esztendő,mint a mesébekben, és akkor nem olyan sokat kell már várnia rám.. Az eszemmel tudom,hogy mrg kell tanulnom nélküle élni, de a szívem meg nem is akar. Tegnap véletlenül láttam az utcán Mosolykát, tudod a lányt aki béna és mégis boldog. Maldnem megálltam,hogy megkérjen segítsen, -de hát hogyan tudhatna?? És ahogy hajtotta a kerekesszéket, egyedül az úton, nem úgy tűnz mint aki annyira boldog. Biztos rengeteg erőre van szüksége ahhoz,hogy boldog legyen. Pontosabban,hogy néha boldog legyen. Tisztában vagyok azzal,hogy érzelmileg túlságosan kötődtem a kiskutyámhoz, és igazából a kisfiamnak tartottam. De hát melyikünk nem kötődik "túlságosan" hozzájuk? Legalábbis azok szemében akiknek nincsen. Én is így voltam vele régen, míg nem volt.. Most meg arra gondolok, hogy ha így szerettem, akkor nem lett volna szabad soha elengednem a pórázról a prkban. De boldog volt tőle,mert mégiscsak kiskutya volt, de ember lelke ,szíve. De embereknek nincs is ekkora szívük. Azért írom le a helyzetemet és az érzéseimet ilyen részletesen, mert ha valaki tudna segíteni, így könnyebben tehetné talán. Merthogy valójában segítségkérés ez, és kitől kérhetnék, ki adhatna a sorstársainkon kívül?? Tudom,hogy nincs recept, de talán tanácsot tud valaki adni. Én csak azt tudom tanácsolni mindenkinek, akinek lesz még kutyusa,hogy nagyon-nagyon vigyázzon rá, és ha úgy szereti, csak teljejesen biztonságos helyen vegye le róla a pórázt. Még ha "haragudni" is fog érte, mi tudjuk,hogy Őmiatta tesszük!

Tudod én mindig azt mondom, hogy semmi nem történik véletlenül- még ha az ember nem is tudja rögtön a miértjét és nem is érti.

Zsebinek is volt valami célja az életetekben, ami egyszer majd kiderül, hogy miért is történt minden úgy ahogy.

Én hiszem, hogy egyszer még találkozunk azzal akit szeretünk a szivárványhíd túloldalán. Ő most ott vár rátok, míg eljön a Ti időtök is.

A többiek már biztos ismerik ezt a kis verset.

Én hiszem, hogy így van. Másképp nem is lehet, mert ez valamelyest megnyugvás a számunkra.

Egy híd köti össze a földet az Éggel

ez a szivárványhíd, mely

csodás színekkel ragyogón ível

földig érő tarka ívvel.

Innenső oldalán a hídnak

pompázó virágok nyílnak,

friss-zöldek a pázsitos rétek,

üdék a völgyek, dombvidékek.

Örök a tavasz, nem esik a hó.

Van bőséggel ennivaló,

mindig lágy-meleg az idő,

a víz is mindig frissítő.

Ha egy kedvencünk kihűl,

erre a szép helyre kerül.

Az agg, megtört állatok,

itt lesznek újra fiatalok,

újra épek a megcsonkultak

és egész nap csak játszadoznak.

Az én Zsebim is itt lakik,

és nagyon vár már valakit.

Hisz egy hiányzik csak neki:

Nincs itt vele, ki szereti;

hát hancúrozik egész nap,

míg el nem jő a pillanat.

Most hirtelen abbahagyja:

-orra tágul, füle feláll,

lába remeg, szűkül a szempár,

rohanni kezd: megjött a gazda! -

S hogy megérkezett s meglátott:

hozzád rohan a barátod,

felkapod kitárt karodba,

csókolgatod újra meg újra,

belenézel hűséges szemébe,

s indultok. Majd elérve

a csodák útjának végére,

a szivárványhídon együtt mentek át

és ez lesz nektek az igazi mennyország.

Minden helyzet más, a Tiétek azért különösen megrázó, mert fiatal, egészséges kutyus hirtelen ment el...

Tudom, hogy szörnyen érezheted Magad, és a bűntudatot is értem, a mi kiskutyánk beteg volt, sokáig küzdöttünk, de még így is sokszor feltettem a kérdést, hogy nem lehetett volna többet tenni...

Nagyszerű ember vagy, és biztosan Zsebinek is része volt ebben, ezek a kis bogárkák olyasmire képesek, amire nagyon kevesen, egy csomó mindent átélünk és megértünk általuk, amit előttük soha...

És azt tudnod kell, hogy a szíveteknek azt a szegletét soha nem foglalja el más, ezért ne aggódj, de van még hely, még ha most nem is így érzed...

Azt ne várd míg sírás nélkül kitudod ejteni a nevét, az évek.

Mi gyakran emlegetjük a kis Bessykénket de a végére könnyes a szemünk...

Teljesen jól látod, azzal tehetsz a legjobbat, ha viszel egy picikét, tudom látszólag képtelenségnek érzi az ember, hogy tud szeretni másikat, de hihetetlen, hogy valóban érzik a bánatot és amikor eltelik vele néhány nap, és követ mindenhová és néz az ártatlan szemeivel, alig várja, hogy hozzá érj, akkor picit oldódik az ember szíve...

És igen, az, hogy gondoskodni kell Róla, tanítgatni kell bizonyos mértékig leköti az ember figyelmét.

Nem lehet mit mondani, ha ilyen borzasztóság történik.

Egyetlen vigasz lehet talán: hogy annyira hirtelen történt, talán fel se foghatta, és biztosan nem volt fájdalom.

Igen, most a Párod mellett kell állnod. Még a vigasztalásban, utána talán tényleg minél hamarabb egy édes kicsike nevelgetésében.

Itt fekszik az én kis menhelyi pumikám a lábamnál. Nekem ő volt a gyógyír, egy héttel azután, hogy a Bojtár elment.

Úgy mentem érte, hogy csak őt akartam, mert senki másnak nem kellett. Már dugdosták az állatorvos elől, aki elaltatta volna, ha megtudja, hogy összeférhetetlen... Most kölcsönösen becsüljük egymást, tökéletes bizalomban, és nincs az a kicsi vagy nagy macska, akinek tartania kellene tőle, pedig ez is gond volt még a menhelyen...

Nehéz ilyenkor bármit is mondani.:((( Nagyon sajnálom Zsebit, de még inkább Titeket, mert Ti maradtatok nélküle.Nektek kell ezt megemészteni és megtanulni együtt élni a megváltozhatatlannal.

Azt mondjuk mi kutyások hogy "kutya nélkül lehet élni, de nem érdemes".És általában akik már ismerik a kutyák által adott érzéseket, nem is tudnak sokáig nélkülük élni.

Adjátok meg magatoknak azt az időt amire szükségetek van és aztán vegyetek magatokhoz egy újabb kutyust. Ha már ki tudjátok mondani a nevét sírás nélkül csak a szépre emlékezve, akkor itt az idő. Akár menhelyen is kereshettek másik kutyust. Az lenne a legjobb, mert nem keresnétek Zsebit benne, mivel ő teljesen más lenne.

A menhelyi kutyusok is hihetetlen szeretettel tudnak elhalmozni, mert ők már tudják mit veszíthetnek. Azért is jó, ha menhelyről vesztek magatokhoz, mert megmentettek egy kis lelket és helyet adtok a menhelyen egy másiknak.

Ha mégis tenyésztőtől veszitek, akkor gondolkodjatok más fajtában, hogy ne őt keressétek benne. Az a kutyus más lesz, mint zsebi, mert minden kutyának más az egyénisége, hiába azonos fajta.

Addig viszont próbáljatok róla minél többet beszélgetni, hogy fel tudjátok dolgozni a fájdalmat. Őszinte részvétem Nektek.

Nagyon sajnálom, őszintén...

A mi kis angyalunk 14 évet töltött velünk, beteg lett nagyon beteg.

2009 március 25-én megkönnyítettük a szenvedését, délelőtt kijött az orvos, szépen elbúcsúztunk Tőle.

Este 10-kor a férjem beállított egy csöpp kis kutyával. Mit mondjak, nem voltam boldog, de most már

tudom, hogy így kellett lennie...

Rám férne most egy most egy kia segítség.

Szombaton meghalt a kiskutyám. De kezdem az elején,talán az is segít. 48 éves vagyok,és ezelőtt 5 évig nem volt kutyám. És eléggé jól elvoltam.Néha csodálkoztam egy picit azokon akik puszilgatnak egy kutyát és láthatóan imádják. A páromnak sem volt. Na de a gyerek akart egy yorkit. Tudjátok,hogy van ez,megkapta. Még csak nem is Őt akartam. Egy gyámoltalan kis szőrgombóc volt. A gyerek persze odavolt érte. És természetesen fogadkozott,hogy Ő mindent de mindent megcsinál majd.Természetesen minden ránk maradt. Eleinte fenntartásokkal méregettem a mindenhova kakiló, pisilő új jövevényt,-de hát úgyse én takarítok utána jelszóval nem zavart különösebben.A páromon viszont csodálkoztam,mivel Ő különösen rend és tisztaságmániás.De feltarított utána napjában 5-ször is ha kellett szó nélkül. Na jó,majdnem szó nélkül.Aztán eljött az első séta ideje, -amiből nagyon sokat volt ölben,mert hát Ő elfáradt. Egyszerűen megoldotta,simán lefefüdt és várta,hogy fölvegyük.Eddigre prsze már minden körülötte forgott a lakásban is. Én mondjuk tartottam magam egy ideig és simán lehúztam a párnám közepéről magunk közé.Aztán később már igyekeztem valami kényelmes csücsköt találni magamnak,nehogy fölébredjen a Zsebi.Sose hittem volna,sőt elképzelni se tudtam,hogy valakit ennyire meg lehet szeretni. Röviden lett egy kisfiúnk.Egy csodaszép yorki kisfiú.El tudom képzelni,hogy mindenkinek az övé a legszebb, DE HÁT Ő TÉNYLEG CSODASZÉP LETT. A többi kutyás is mind odavolt érte. És nem,hogy kényes volt vagy ilyesmi. Olyan bátor volt, mindenkinek nekiment aki neki nem tetszett. De csak műbalhé szinten, fújt meg hörgött mint egy minitigris. Nagy bulL terrierek kitértek előlünk ha már egyszer "megtámadta".Igzi terrier volt,nem félt senkitől. Pontosabban csak egy szürke bishon havanese lánytól. Mert hogy az hamarabb alkalmazta az Ő stratégiáját. És ahogy hozzám tudott bújni meg hízelegni, bohóckodni.Szóval Ő lett az én kisfiam.Úgy mentem vele mint egy büszke apuka a kisfiával a sétálóutcán.Mindkettőmket egyformán szeretett, mert persze a párom ,Edina meg az anyukája volt. Mind a hárman tisztában voltunk evvel.Aztán úgy másfél éves korában külön költöztünk. Na "de mi legyen a gyerekkel?"tettük fel a kérdést.Így lettem hétvégi apuka. És mindennap enyém maradt az esti séta. De a HÉTVÉGÉK VOLTAK A LEGBOLDOGABBAK.

Sétáltunk az erdőben, előreszaladt az ösvényen, de 20m után hátrafordult,hogy megyek e? Mégiscsak erdőben voltunk és Ő még azért kisfiú volt..Emlékszem,egyszer szerelmes lett egy fehér angol agárba. Az agár szaladt a labdája után,az én Zsebikém meg rohant utána. Még ppiiskedve is alig érte fel a kis amíg nyalogatta. 1 év tán hazaköltöztem, szigorúan csak "5-6 hónapra" és átmeneti jelleggel. Két évig újra egy család voltunk.Én voltam a liberálisabb szülő, Edina a konzervatív.Megjegyzem mindenben az.El kell mondanom,hogy én sokszor levettem róla a pórázt. ha megbizonyosodtam,hogy nincsenek idegen nagy kutyák a közelben.Ha voltak,ráraktam,de odaengedtem,mert neki muszáj volt odamennie minden kutyához.Volt akit megmorgott,-az őszintén csodálkozott 55 kg-os stefford terrier lévén..De volt olyan bull terrier aki elszaladt és azóta gondosan kikerül minket.Szóval vigyáztam mertféltettem. Úttest közelében is mindig rátettem a pórázt,ebben nem volt appeláta, és szürkület után mindenhol. Egyszer ugyanis azt hittem elvesztettem, és kétségbeesetten rohantam arra amerre sejtettem.A sötétben ugyanis arrébb ment szaglászni és nem láttam. Valaki mondta,hogy ott egy kiskutya a dombnál. Nem éreztem még addig akkora megkönnyebülést mint amikor megláttam,hogy ott vár nagyon megijedve ahol hagyott,mert hát ő meg azt hitte Ő vesztett el.Azóta Idegen nagy kutyák,-míg meg nem ismerkednek-,szürkület,vagy úttest közelében PÓRÁZ, de ahol lehetett levettem róla. Olyan jó érzés volt látni a boldogságát,ahogy össze-vissza szaladgálva szaglászik,pisil.. Edina sose vette le róla a pórázt, sőt fölkapta ha meglátott a ZSebinél 20 cm-el nagyobb kutyát. De mikor velem szaladggált, és fölkéredzkedett, Ő boldogan nézett szét,és komolyan mondom,hogy a lihegése is boldog volt. És komolyan hittem benne, hogy ha ott vagyok vele, semmi baj nem érheti. Pedig féltettem én is,de nem akartam túlfélteni. Mlyen élte van azoknak a kutyáknak akik panelban élnek,és csak pórázon sétálnak,azt is inkább csak a járdán,hogy a gazdájának ne legyen vizes vagy koszos a cipője.

Most már irígykedve nézem őket is, mert nekik még él a kutyusuk.Szombaton új helyen voltunk az albérletemnél,nem a megszokottnál, és jött két idegen nagyobb kutya,németjuhász keverék. Zsebi oda akart szaladni, de a gazdáik elhúzták őket,nem akartak ismerkedni. Ott maradtunk a 3 póráz és hám nélküli sétálótárs yorkikkal,akik ott laktak. Csak egy házzal volt arrébb ez a hely a megszokottunknál. De ott labdáztak a fiúk,és Zsebi megkergette őket. A Yorkik hazamentek és leültünk egy padra,valamiért fölvettem az ölembe. Nem látta, hogy közben a két nagy kutya kerülővel visszajött,és a hátunk mögött vot, már póráz nélkül. Mikor indultunk haza, letettem a földre, hogy gyere ZSEBI,megyünk haza. A mögöttem lévő sövénytől nem láttam a kutyákat,és a gazdáik se minket. Bekövetkezett az, amitől a legjobban rettegtem..mire odarohantam az egyik kutya előttem kapta föl és megölte egy pillanat alatt.Hiába próbáltuk szétfeszíteni a száját, mire ki tudtuk venni,már alig volt élet a kicsi mindenembem. Rohantam az orvoshoz,hogy hátha meg lehet mententeni valami csoda folytán. De a szívem mélyén már tudtam,hogy késő.Azóta eltemettem,de megszakad a szívem miatta. Egyrészt az önvád miatt, másrászt a mérhetetlen fájdalom miatt. Szinte beleőrülök ebbe. Mindent odaadnék ha újra velem lehetne. Edina sokkott kapott mikor felrohantam hozzá kezemben a halott kisfiúnkkal.Be kellett nyugtatózni. Tudom,hogy amin most keresztülmegyünk,az majdnem mindenkinek ismerős aki itt van. Én már elvesztettem az Édesanyámat,tudom,hogy a gyásznak idő kell, és csak nagysokára fog tompulni a fájdalom.De ez a fájdalom szinte elviselhetetlen.Tudom,hogy én úgy vigyáztam rá mint egy igazi Apuka, Ő volt nekem a mindenem,és mégis meghalt,mert annyira szerettem,hogy nem volt szívem mindig pórázon sétáltatni. Amikor nálam volt,valahogy mindig kis kócos volt és rendezetlen, az anyjánál meg mindig megfésült, finom illatos. Mind a ketten csak puszilgattuk, Ő meg csókolt minket ahol ért. Tényleg olyanok voltunk mint egy család.Csak nekünk véletlenül kutyakisfiúnk lett. Annyi örömet és boldogságot adott nekünk,és tudom,hogy Ő volt a legboldogabb kutyakisfiú. Olvastam itt egy gyönyörű idézetet,azt "hogy álmodtam egy öregkort,csodásat,szépet..". Mi is ezt álmodtuk. Edina már azt tervezte,hogy 10 éves korától adja neki a matuzsálem készítményt.. Én a magam részéről azt gondoltam,hogy talán egyidőben megyünk el.És most 5 évesen eltemettük Zsebikénket. Csak Őrá tudok gondolni.De hát pontosan tudjátok mit érzek.DE Edina miatt kérem,hogy segítsen ha tud valaki. Attól félek,hogy bele fog ebbe rokkanni. Muszáj segítenem neki,hiszen a Zsebi után Ő a legfontosabb nekem.Tudom,hogy muszáj lenne várnunk vele,míg hazaviszünk egy új kutyust. Aki NEM A ZSEBI LESZ. Nem fogja őt pótolni, sem helyettesíteni, mert az lehetetlen. De talán segít feldolgozni a kiskutyánk elvesztését.Aki nekünk a kisfiunkká vált.Annyra szeretném ha újra hozzánk bújna,puszilgathatnánk a kis arcát, és élveznénk a FINOM PUSZIJAIT. Istenem, nem tudom mit csináljak! Mindezt a kisfiúnktól akarom,de Ő MÁR NINCS TÖBBÉ.Tudom,hogy Ő sem akarna minket így látni,ilyen fájdalommal a lelkünkben. Talán csak egy egészen kis ideig, hogy érezze milyen sokat jelent nekünk. De utána hozzánk bújna és puszilgatna,úgy ahogyan mindig szokott!!!

VOLT EGY 5 ÉVES YORKI KISFIÚ.ZSEBIKE,A CSUPASZÍV YORKI KISFIÚNK..

"Kezdetben azt gondoltam, hogy a halálod

veszteség volt és pusztulás,

fájdalom és bánat, melyet aligha lehet elviselni.

Csak most kezdek rádöbbenni,

hogy az életed ajándék volt,

s egyre erősödő szeretet maradt utána.

A halál miatti elkeseredés

Elpusztította magát a szeretetem tárgyát,

Ám a halál ténye

Nem pusztíthatja el mindazt, amit tőled kaptam.

Kezdek rádöbbenni, hogy az életedre kell gondolnom,

nem pedig a halálodra, és arra, hogy elmentél közülünk."

Marjorie Pizer

Mind ismerjük az el nem vett falat érzését...Nyújtod az asztal alá. de nem veszi el senki...

Én is elbőgtem magam, ahogy ezt leírtam.

Részvétem.

Arra ne várj, hogy távoli emlékké zsugorodik, és egyszer csak, már nem fáj.

Márciusban volt 4 éve, hogy eltemettük imádott kiskutyánkat. Beteg lett és mi sem akartuk, hogy tovább szenvedjen.

Én hallani sem akartam másik kutyáról, de a férjem beállított egy kis picurral, mert látta, ha nem teszi felemésztem magam.

Az első percben úgy éreztem, hogy szegény kutya, nem fogom tudni szeretni.

Az elején valamennyire lekötött az ellátása, a szobatisztaságra nevelés, nagyon ragaszkodó kutyus. És mintha érezte volna, hogy fáj a lelkem, mindig finoman hozzám bújt, vagy rátette a fejecskéjét a kezemre vagy a lábamra.

Meghódított. Most már nem bánom, hogy hamarabb jött, mint ahogy szerettem volna, lehet, ha rajtam múlik még most sincs kutyánk.

Tényleg igaz, hogy kutya nélkül lehet élni, de nem érdemes.

Részvétem:((

Mikor először átéltük ezt, én is azt hittem, vége a világnak, de haza érni úgy, hogy nem vár KUTYA, még annál is rosszabb volt.

1 hónap kellett, és jött a 2. dog.

Sajnos őt szaporítótól vettük, tele volt egészségügyi problémával, 3 évet élt velünk:(((

Akkor azt mondtuk, nem kell fajtatiszta, hozzunk menhelyről.

December 18-án ment el Viktor, és 27-én hoztuk Maját.

Rá 1 évre, karácsonykor jött Gina, majd szeptemberben 1 forgalmas főútról , a kocsik közül szedtük össze Macit, és következő augusztusban jött Mona.

Így lettem sok gyerekes mellett sok kutyás is:)))

Nagyon üres a ház kutya nélkül.

Én már sokat veszítettem, mindet megsiratom még ma is.

Egy hétig tudok kutya nélkül élni.

Legutóbb egy menhelyen kerestem kutyát, mert időm is van, tapasztalatom is...hát elhoztam azt, aki másnak nem kellett. Nagyon szeretem!

A képeimen ő a Bodza, a pumika.

A komondor fiatalabb nála, őt kölyökként küldte nekem az előző komondor, aki elment...határozottan éreztem, hogy ő küldi hozzám Göncölt, de még a nevet is ő adta. Ki lehet nevetni, de én ezt TUDOM.