Borderline személyiségzavar (beszélgetős fórum)

Sziasztok!

Na ma végre írok én is kicsit hosszabban, hogy smint vannak a dolgok velem, meg a Földimmel...

Körülbelül egy éve találtunk egymásra. Bár etikailag elítélendő -és e mellett jócskánt megnehezíti a dolgot- ha egy pszichológus egy betegével kezd, de egyrészt még nem vagyok pszichológus, másrészt mi sem onnan indultunk, hogy "jé te pszichós vagy? Én meg BPD-s. Akkor dugjunk...".

Kicsivel több, mint egy éve ért véget ért egy 3,5 éves kapcsolatom, amiből 2,5 év jegyben járással telt el, szép történet, de a vége ocsmányra sikeredett a hölgy részéről. Hát padlón voltam én is, ő is. Kiszúrtuk egymást. Pár hónapig csak beszéglettünk, próbáltuk sínre tenni a másikat. És itt sajnos belefutottunk abba, hogy kiderült, hogy hmmm... Valami ilyesmit keresünk, mint a másik. Vagy legalább annyit bizotsan állíthatok: mindketőnk részéről valami megmozdult...

Hosszú és nehézkes volt a közeledés mindkettőnk részéről.

Valamikor Január körül jutottunk el oda, hogy na akkor megpróbáljuk-e eggyütt, vagy nem. Persze, azt mondta: nem. Keressek magam mellé jobb nőt. Ezt lefordítottam pasi nyelvre: Nem akarok veled kezedni semmit, de ezt a lehető legudvariasabban kívánom közölni.

Igen ám, de ha te nem, akor majd más alapon elkezdtem láynokkal találkozni. MEgborulások, kisebb féltékenységi jelentek, és menetrendszerűen előadott: De én nagyon szeretlek téged, és akár együtt is megpróbálhatnánkok kísérték, ami pont addig tartott, míg vissza nem mondtam a randit, vagy éppen az új lány nem jelent meg a megbeszélt helyen... És közben hallgattuk egymás nyöszögését nők és pasik után...

És egyre közlebb kerültünk egymáshoz. Ez néha nagy vitákkal, hagyj engem békénnekkel, keress másik nőtekkel, stb...-vel volt cifrázva, de akkor is... Közben mondta, hogy PBD-s, émmeg mondtam, hogy jólvanakkor, "ilyenem" még úgyse volt...

Lényeg a lényeg, a nyarunk nagyon szépen -bár két erős hullámvölggyel- telt, június végére eljutottunk oda, hogy már nem azt mondta, hogy utál, hanem azt, hogy szeret, és igen,. ez jó nekünk, és mindenszép... Ez 5 napig egy nyaralás keretében zajlott. Mikor hazajöttünk snitt, minden elvágva. Kiderült, hogy az OTDK-ja, amire készült, sajnos nem csinálhatja tovább (eddig is csomó melót ölt bele Szegényem...). Innentől megnyílt egy hónap, amikor csak vezsekedni tudott velem.

Saját bevallása szerint:

"Augusztusban jött egy cafat periódus, veszekedtem Veled, szüntelen. Nem tudom miért. Tényleg."

Augusztus úgy indult részemről, hogy Figyelj Kicsi, tudom, hoyg ezzel az OTDKval most egy nagy darab földet rántottak ki a lábad alól, de itt vagyok én neked egy kis biztos pontnak, ezt próbáld meg elfogadni, és ne rombold... Majd úgy folytatódott, hogy Kicsi, ezeket a veszekedéseidet csak azért nem veszem fel, mert még elég közel van az az 5 nap, és tudom, hogy milyen jó együtt, és tudom, hogy szeretsz. Majd jött (néhány számomra nem elhanyagolható információ után, amelyben szerepelt pl az "én nem szeretlek, csak jó veled.) az, hogy ha ilyen kurva rossz neked velem, akkor miért vagy még velem? Majd jött a "Nem ilyen kurva rossz neked velem, vedd észre, és hagyd abba az állandó veszekedést." Később: "oké, akor keress magadnak lovagot, akivel jól érzed magad, én is keresek magamnak nőt, amíg nincs, addig minden oké, élvezzük egymás társaságát, aztán, ha valaki bekerülne a képbe, akor szólunk a másiknak mi van...

Végezetül eljött az az este, ahol mondtam neki, hogy Oké, miattad is fel van cseszve az agyam, egyéb okok miatt is, alapvetően nyugodt természetű ember volnék, úgyhogy kérek 40 nyugodt évet, vagy legalább ma este ne veszekedjünk. Rövid An'gard és tus után le is nyugodott. Estig. Akkor mire ismét ránktámadt, és kapcsolatra, közöltem vele, hogy mára nekem elég, megyek aludni, holnap folytatjuk, de mára elég, roló. ÉS elvonultam durcásan aludni. Egy ideig próbált kiszedni a morciból, amivel csak tetézte a bajt. Egyrészt részéről, mert eddig mindig ki tudott szedni a morciból. Másrészt részemről, mert eldurrantotta az agyam, és csak egy alvást akartam, hogy regenerálódhassak a sok támadás után... Én 4 féle nyelvi formával közöltem vele, hogy mára tényleghagyjon. Ő kétségbeesetten hozzám búj, adott puszit, mire leraktam magamról, mondván, ez nem az helyzet, amit bújással, szeretgetéssel, puszival, vagy szexszel helyre lehet hozni. Ez már nem. Holnap oké, holnap folytassuk, megbeszéljük, minden, de már ELÉG. Leraktam magamról...

Ezt ő úgy élte meg hogy "Azt hittem, ha valakite talán tényleg tudsz velem bánni, tényleg el tudsz viselni..." Becsapva és megalázva érezte magát. Eddig még köülbelül érthető is... Szerinte aznap este kidobtam, szakítottunk... Ez meg is lehet, csak akkor azt nem ártott volna verbális formában közölni, és másnap délelőtti megbeszélés után ismét kézenfogva sétálni... Tudom, nagy igények ezek...

Az este után bosszúból összejött egy másik pasival. Erre meg az én agyam durrant el, különböző körülmények miatt... Igen, én mondtam neki, hogy keressen magának lovagot, amivel alapvetően nem is lenne bajom, ha ez TUDJAK RÓLA lépés nem maradt volna el...

Szétmentünk. Rögtön elkezdődött az "engem szeret, a pasit nem, én vagyok neki a fontos, a pasi nem," de pl a pasit már nem dobja ki azért, hogy folytassuk... Én meg már nem értettem meg a közléseit, jelentéstelenek voltak a szavai számomra ilyen kontextusban.

Azóta a pasit is kidobta, -nem értem...- és jön megint a jajj, de engem szeret műsor. Az a baj hoyg ezt mrá ismerem.

Kívülről tudom, hogy mi jön, sokszor megjártuk ezt a fekvő nyolcast... Most, amíg úgy érzi, hogy el vagyok veszítve számára, addig teper, mindent megpróbál, hogy ne veszítsen el. (Érdekes adalékanyag: Az új pasiról tudja, hogy nem szereti -bár ebben eltérnek a nézeteink...-, de látja magán, hogy mióta kidobta -és ez a pasit nem zavarta annyira, amennyire ezt tőle elvárta volna- ismét úgy érzi, hogy nagyon szerelmes ebbe a pasiba, és vissza akarja kapni... Én ugyanezt vonatkoztatom magamra is...) Szép lassan elhiteti velem, hogy szeret. Amint ez megtörténik, és ő is bizotnságban érzi magát mellettem, egy rövid ideig szépecskén élünk. Majd elkezd ismét rombolni. Hosszabb-rövidebb idő alatt, elhiteti velem, hogy nem szeret. mire egy idő után azt mondom, hogy oké, ha csak mint jóbarát kellek neked, nem mint pasi, akkor ne keverjük össze a dolgokat. Keress pasit. Én nőt. És maradjunk, mint borsó meg a héjja. Erre kétségbeewsik, hogy elveszít... A folytatást már ismeritek...

Két séma mentén gondolkodom vele kapcsolatban. Hála az ambivalenciának, mindkettőt alátámasztja, mindkettőt aláássa, hogy egyszerre minden egyetlen időpontban... Én meg igazodjak el... Mert ugye tudnom kéne, hogy melyik igaz a sémából, és ha az egyik igaznak bizonyul, akkor az abból a sémából jövő legjobb lépést kell alkalmaznom.

Séma1: Valóban és tényleg nem szeret. Ekkor mint jóbarát kell mellette egzisztálnom, és így nyújtani egy bizots talajt, biztos kötődést a számára, ahonnan képes lesz kiépíteni az életében az összes többi biztos pontot. Képes lesz megtalálni egy pasit, akit szerelemmel is képes les zszeretni, és segíteni, hogy fenn tudja tartani ezt a kapcsolatot, ne rombolja. Képes legyen boldogan élni, a BPD ellenére... Ezt pontosan ismeritek, azt hiszem...

Séma2: Valójában engem szeret, de a BPD miatt ezt folyton rombolja. Ekkor tűzön vizen keresztül ki kell tartani mellette, lekezelni kitöréseit, elfogadtatni vele, hogy Velem képes boldogan élni, nem kell félnie a boldogságtól, és így legyőzni a baját...

mint mondtam mindkettőt aláámasztja, mindkettőt aláássa, énmeg nem tudom, most mi a jó lépés. Már megint! :) Minden estre most megpróbálom kivitelezni vle azt, hogy rájöjjön, így sem veszített el, hogy csak jóbarátok vagyunk. Így is itt vagyok vele, és élünk, mint borsó meg a héjja. És ha megszűnik a félelme, hogy elveszít/elveszített, akkor kiderül, mit találunk...

Csak ez pl marha nehéz úgy, hogy ő pasizzon, persze, én viszont nőre ne nézek, mert megöli a féltékenység... Vagy pl mit kezdjek ilyen mondatokkal: Ő tényleg nem szerelmes belém, de már sokszor úgy ébredt fel, hogy szerelmes, és igen, végre el tudja hinni, hogy megtalálta azt a pasit, akivel leélné az életét...

Ki mit szól? Ha kell -sőt minden bizonnyal- még fogok alátámasztásokat és aláásokat bedobni a beszélgetésbe...

Én egy pöttyet megrekedtem...

//A kérdés jó: Nem, ő sem élvezi a kialakult helyzetet...//

Én az ELTE-PPK-n végeztem,de nem pszichológián..mint a név sejteti, csak ezen a karon, de testnevelés szakon..azóta sem testnevelek, amikor befejeztem, katam egy számomra kedves állást, ahol még decemberig leledzek...utána meg ki tudja :-)

Szeretnél praktizálni? Ha nem leszel túl drága, még lehet, hogy nálad kötünk ki egyszer :-))))

nálam is a melankólia illetve a rosszkedv és az ingerültség rövidebb hosszabb időszakok..hetek, vagy egy ónap...de maga akitörés időszaka függ attól kivel vagyok amikor előtör és milyenek a körülmények...de hamar lefut áltlában.

Nem nem szakíthat el véglehg, ugyanis kell neki a táptalaj...önmagában nem létezhet a folyamatos "rosszullét" mer felperzselne s elpusztítaná a gazdatestet...nem hülye a drágám...

CSak pszichológusnak... :)

PPKE-BTK-s vagyok, ötödéves filozófus, és áthallgató pszichológiára. Ha megvan a filozófiadiploma, akkor kezdek "hivatalosan" is pszichológiát tanulni.

Bár tudom, hogy csoporton belül az lc elfogadott, de engedd meg, mint ifjú idealistának, hogy ne mint boldnd tekintsek rátok, hanem mint emberekre, akiknek problémája adódott az életben. A bolond nálam máshol kezdődik! :)

Könnyen meglehet, hogy valahol belémfutottál, mindenholSztavroginként tűnök fel! :)

pszichiáternek készülsz? Írtad mész órára...ELTE-PPK? Esetleg az orvosi???

Mindenesetre jó ha van köztünk egy szívből érdeklődő:-))Üdvözölve legyél! Itt laknak a bolondok :-))) Bolondok, mert többet akarnak mint amit valaha is megkaphatnak :-) (nem anyagi javakról van szó)

Jah egyébként láttalak egy oldalon...szipatikus srác vagy :-)igazán :-))

ma is itt volt és lesz még tudom, jönni fog..szerencsés vagy, lilimia, hogy olyan párod van aki mellett nem kell félned...én bántom a páromat...régóta együtt vagyunk, de soha nem égtünk együtt a szerelmeben...ő teljesen már mint én...annyira másként szeret, hogy az fáj...nekem ő minden ami az ellenkező nem..de nem tudok vele összeforrni...nagyon fölhözragadt és racionális...amikor előtör a másik, bántom és ocsmány dolgokkal vagdalkozom, van hogy tűri, máskor ő is leordítjaa fejem...ez a ritkább...nem szeret eléggé..vagy csak másként...nem ,,,nem úgy szeret ahogyan én akarom! Ez bánt...!

Ahoz hogy olyan ember legyen mellettem aki kielégíti az érzéseim vágyát, saját magamat kéne hogy megszüljem egyszer, vagy magammal kéne találkozom az utcán ...férfiként.....de ha a páromnak kéne ezt mondanom...csak így szólnék : eécserélném az életem veled, s belémszeretnék ha ez így lehet...

de nem lehet ...anyu és ő a két ember akik körül forog életem szelleme...:-)ha elmennek, én is...nem menne nélküök semmi...ezt tudom, így korai örömelesz a világnak...hamar elmegyek :-)

Limia: Volt benne számomra némi megrázó és kijózanító abban, amit írtál... Az ember szeertné, hogy ilyenek ne fordulhassanak elő... Nem véletlen nem akarok klinikai pszichológiával foglalkozni, most megerősítettél... :)

Ha jól értem, akor te első sorban magadra támadtál a kialakuló kapcsolat során, nem magát a kapcsolatot támadtad?

Blue Moon: Azt írtad, te veszítettél el embert e miatt... Elmesélnéd, hogy történt?

Ja, és az írás... Próbáld meg kírni magadból őt. Hátha ráakadunk a gyenge pontjára... Nem csak te vagy sebezhető.

És köszönöm a válaszokat, nagyon jó, hogy tudok olvasni tőletek...

Ők nem igazán értik, hogy hogyan tud néha megőrülni egy amúgy normális ember. Elég földhözragadtak. Miután lett egy egy újabb heg mindig azt mondogatták/mondogatják, hogy ez nekik jobban fáj mint nekem. Fogalmuk sincs arról hogy az mennyire fájdalmas ami addig vezet. Hogy mekkora kínokkal kell minden egyes alkalommal megküzdeni, és hogy milyen kétségbeejtő érzés, ha valami átveszi felettem a hatalmat. Kb 18 éves koromig azt mondták h csak tinédzserkori hiszti. Erre én mondtam h nézzék már meg a többi tini hogy néz ki, és az én kezem milyen.

Ha tinédzserkori hiszti lett volna már évekkel ezelőtt is, akkor nem rejtegettem vonla a sebeket, olyan elszántan, hogy több mint 1 éven át észre sem vették.

Mióta külön élünk nem sokat látnak az egészből. Aminek igazság szerint örülök. Elég ha a többi betegségem miatt aggódnak.

Amikor összejöttünk én épp a pszichiátriára mentem be a krízisre. Közölte a pszichiáterem hogy ha most nem fogadok el külső segítséget akkor vagy a függőség, vagy a BPD öl meg. Szóval 5 napra rá hogy összejöttünk bementem. Akkor még Érden lakott, szóval telefonon beszéltünk napjában többször. Kegyetlen időszak volt. Amikor hétvégenként kiengedtek mindig jött. Akkor a szüleim még nem kedvelték, mert nem ismerték. Igazán ez még nem volt együttjárás, inkább olyan, hogy "szeretjük egymást, együtt akarunk lenni, de még várjunk, és csak legyünk".

A pszichiátrián rohadtul szemetek voltak az orvosok és a nővérek. Miután diagnosztizálták a BPD-t a nyakamraküldtek egy csomó hallgatót nap mint nap, hogy lássanak egy BPD-st, mert milyen rohadtul ritka.

Ádámnak borzasztó lehetett csak távolról tudni, hogy mik történnek velem, hogy min megyek keresztül, és hogy milyen pocsékul érzem magam. De nem érdekelte, kitartott!

Amikor letelt a 3 hetes kötelező "letöltendő" közöltem az orvosommal, hogy én megyek, mert nekem itt nem jó. Ő azt mondta hogy nem mehetek, mert most jön még csomó hallgató gyakorlatra, és túl érdekes eset vagyok ahoz, hogy elengedjen. Erre mondtam, hogy én már pedig megyek, mert letelt az idő, és innentől kezdve szabadon távozhatok. Ekkor megfenyegetett, hogy ha még egyszer fel merem hozni bárkinek hogy ki akarok menni, akkor azt mondja, hogy öngyilkossággal fenyegetőztem, és leküld a zártra. Nah akkor totál kétségbeestem. A telefonügyeletben ültem és vártam Ádám hívását, amikor megláttam a falon a házirendet. Megkerestem a szabályokat, amiket ha valaki megszeg kidobják. Végig játszottam az egészet!!! Egy sráccal előadtuk hogy mi együtt járunk, szobában dohányoztam, nem mentem be terápiára, nem kapcsoltam le a villanyt takarodó után, éjjel kijárkáltam a szobámból, cigiztem a wc-ben, nem végeztem el a munkám, stb...Nagyon nem akartak kidobni, de végül csak rákényszerültek, és egy délelőtt közölték velem hogy ki vagyok rúgva, csomagoljak, majd kapom a zárót.

Összecsomagoltam, aztán lementem sétálni kávéval és cigivel a parkba. Épp vigyorogva ültem a szökőkút melletti padsoron amikor jött egy nővér meg három férfi ápoló. Kérdezték mit csinálok. Mondtam, hogy ülök, kávézok, cigizek. Mondták h menjek velük. Oké, de miért, és hova? Hát a zártra. Miért? Mert mondta az egyik nővér meg a doktornő hogy azzal fenyegetőztél, hogy leugrassz az 5emeletről. De hát az emelet 4 emeletes csókolom drága! Az nem baj...

A zárton az osztályos orvos nem hitt nekik, de a kötelező 24 órás megfigyelésre bent tartott, másnap pedig küldött haza.

Amikor Ádám ezt megtudta be akart benni a pszichiátriára a másfélkezes kardjával.

A hiányérzet miatt a BPD még jobban tombolt és még inkább bántani akart, mert elvettem az ő táplálékát. Mert abbahagytam a kémiai önpusztítást. Állandóan üvöltött velem, tombolt bennem, és át akarta szakítani a bőröm. Ki akarta tépni a szívem. Nem tetszett neki, hogy tiszta szívemből, őszintén szeretek valakit.

Ekkor szeptember 25-én lebénult a lábam. Így még jobban kiakadtam. Elég homályosan emlékszem kb 1 hónapra. De akkor kicsit csitult a BPD mert volt fájdalom a lelkemben bőven, és volt ami kínozzon. Ádám elkezdte pedzegetni, hogy leköltözik Debrecenbe. Októberben kivett egy albérletet, hogy hétvégente legyen hol aludnia.

Végignézte hogyan tanulok meg újra járni, és mennyi mindent megteszek érte, hogy nem engedem hogy segítsenek, hanem én egyedül mankóval ugrálva elmegyek a kávézóba ami alapból 20 percre van tőlünk, de én 1 órán át uráltam, ő meg baktatott mellettem. eleinte kérlelt, hogy segíthessen, aztán letett róla. Azt mondta hogy ekkor szeretett belém véglegesen, menthetetlenül. Beleszeretett abba az akaratba, és küzdőszellembe ami bennem van. Egész életében egy kemény, intelligens, határozott, humoros, nyitott, és erős nőt keresett.

Azért várattam mert korábban nekem többek között a BPD jóvoltából pár hónapos kapcsolataim voltak, és úgy gondoltam, hogy Ádám nem azt érdemli, hogy végre "hivatalosan" is összejöjjünk aztán pár hónap múlva dobjam mert megúntam. Biztos akartam lenni a dolgomban. És végül 2006. december 2-án megadtam magam :)

Amikor csak bábultam magam elé órákon át ott ült velem, néha tett egy cigit a számbameggyújtotta, és fogta a kezem. Amikor csorogtak a könnyeim mindig letörölte. Amikor zokogtam ölelt, és nyugtatni próbált. Amikor tomboltam, üvöltöttem, magam karmoltam és téptem, vertem a fejem a falba, vagy bármibe amit értem, lefogott és nyugtatni próbált.

Eleinte így mentek a dolgok. Aztán fokozatosan változott.

Elfogadott minden betegségemmel együtt, és énis az őt kísérő minden hülyeséget. Tudta hogy azon dolgozok, hogy a BPD minél kevésbé keserítse meg az életünket, ha már a többi betegség ellen nem tudok tenni, legalább ez ellen próbálok.

Néha sikerül visszaszorítani, de aztán mindig új erőre kap és előtör a sötétből.

Szeretjük egymást, boldogok vagyunk, és ha az eddigiek nem választottak minket szét, akkor már semmi és senki nem képes rá. Még Ő sem...