Lelki terror - szóbeli erőszak (beszélgetős fórum)

Szerintem minden ember, és minden kapcsolat más.

Én tényszerűen, objektíven a hátam mögé nézve nem gondolom, hogy ugyanazokat a hibákat követtem el a jelenlegi férjemnél, mint azt megelőzően.

"És arra a lehetőségre nem gondolsz, hogy pont azért megy férjhez/nősül neg újra valaki, mert az "új" kapcsolatban "nagyobb" boldogságot talál, mint az előzőben...??? "

nem, mert az esetek 90%-ában ugyanazt a hibát követi el ismét-ami miatt ismét tönkre megy a kapcsolata.

"Nála egy férfi kellett,hogy rádöbbenjen ,hogy változtatnia kell az életén:)"

kívánom, hogy ne csalódjon ebben a férfiban-és a mostani tapasztalatai után tudjon változtatni-akár saját magán is.

Egyszer összevesztünk (milyen rossz ez is, hogy szeretjük egymást, de ez az utálatos após elérte, hogy miatta összevitázzunk:( a férjemmel ezen, a fejéhez vágtam, hogy miért nem véd meg minket, mikor most már mi vagyunk a családja?! Erre azt mondta, hogy dehogynem véd, tartja a hátát miattam... (na, akkor ledöbbentem, mert előttem soha nem nyitotta ki a száját, ha kellett volna, szerintem a maga módján, ha rosszakat mondanak rám az apja, meg a huga, akkor próbál védeni, hogy hogy azt nem tudom... mert mondom, még sosem hallottam!). De baromira rossz, hogy az ilyenek megkeserítik az ember házasságát!

S tudom, érzem, hogy szeret, csak éppen annyira belé is belé van nevelve, hogy márpedig tűzön-vízen át engedelmeskedjen az apjának és kussoljon, ha a huga megszólal, hogy... hát ez a helyzet.

:-) Köszönöm. Nagyon szeretném már magam mellett tudni minden nap. Az a legszebb az egészben, hogy mindennek ellenére neki meg tudtam nyílni. Ennyire még soha, senkinek. Teljesen. Olyan vagyok számára, mint egy nyitott könyv. És ő is az én számomra. Maximálisan van jelen az életemben, a lelkemben. Még akkor is, ha még nem vagyunk együtt. És nagyon örülök neki, hogy van nekem, nekünk!

És gondolhatod, hogy a történtek után mennyire óvatos voltam/vagyok, és ezerrel működtetem az összes radaromat, hogy nehogy újra beválasszak. Szóval felelősségem összes tudatában, néha hátralépve kicsit és objektíven szemlélve a történéseket, de mégis a szívemre hallgatva tudom ezt leírni. :-)

Pont ezért csinálják. Mert az áldozatok nem tudják magukat megvédeni. A gyerekek egyáltalán nem, és nem is értik az egészet. A nők pedig azért, mert anatómialag, fizikailag gyengébbek. Persze vannak hárpiák, és nem csak a nők élnek lelki terror alatt, de a százalékos arány az olvasmányom szerint kb. 80-20 a nők "javára". És éppen ezért. Meg mert még mindig dívik az a régi hagyomány, hogy otthon a férfinek kell hordania a nadrágot. Pedig egy kapcsolatban, ahogy lentebb írtam, többek között mindenkinek joga van az egyenlőségre. Olyan nincs, hogy akárki is, egy személyben "hordja a nadrágot". Olyan nincs, hogy az egyik fél egyénisége, a véleménye a háttérbe szoruljon, vagy hogy nem juthat kifejeződésre! Az hosszú távon nem működik, ahogy ezt az én, és sokunk példája is bizonyítja.

Nekem is mindig utólag jutnak eszembe a jó válaszok. Mert abban a pillanatan annyira ledöbbenek, annyira megsemmisülök, hogy ha vissza is tudok vágni, de nem úgy, ahogyan azt kellett volna, vagy szerettem volna.

A pénz pedig rohadt egy utálatos dolog. Abban a vonatkozásban, hogy emberek életét lehetetleníti el a hiánya. Hogy kénytelenek megalkudni, tűrni, mert nincs más megoldásuk, ha nem akarnak éhen halni.

Egyébként az is egy táptalaja a lelki terrornak, az anyagilag történő függőben tartás. Ha nincs az a marha nagy mákom, hogy a ház csak az enyém, akkor most sokkal nehezebb lenne a helyzetem. De akkor is lépnék!

Gondolom, a férjeddel szintén hasonló képpen viselkedik, ha megpróbál kiállni melletted, vagy hangot adni a nemtetszésének?

Tényleg hihetetlen. És én sem gondoltam volna, hogy ennyien fognak beszámolni hasonló helyzetekről. Myly írta le, hogy mi kell ahhoz, hogy rájöjjünk: ezt nem tehetné velünk. Esetemben egy másik, mindent átvészelő szerelem. Egy új viszonyítás, az éles kontraszt. Míg Nála barátok, rokonok.

Ennek az egész lelki terrornak az a hátulütője, hogy akármilyen okos és talpraesett egy nő, az elkövető azzal, hogy lerombolja az önbecsülését, sárba tiporja az önértékelését is. És a nő tényleg elhiszi, amiket a fejéhez vágnak. Aztán úgy ahogy írod, mi próbálunk hibákat keresni (persze szót fogadva és magunkban), próbálunk meg "javulni". De valamiért sehogy nem jó neki.

Igen, emlékszem kicsiszilvire. És csak remélni tudom, hogy nálunk nem fajulnak el odáig a dolgok.

Nem kell mentegetőzz. Az érthet csak meg, aki úgyanígy él, vagy élt. Örülj neki, hogy van melletted valaki és életed legnehezebb időszakában erőt ad és szeretetet.

Ne a külvilággal foglalkozz, hiszen már ezerrel leírtad, hogy tipikus példa ez arra, hogy őt mindenki jónak látja, miközben az igazi énjét csakis páran, legfőképp te és a gyerekek ismerik.

A gyerekeknek pedig sokszor jobb, ha az ilyen kapcsolatot azonnal megszüntetik.

Robert D.Hare

Egyik arcuk szórakoztató, magával ragadó, gyakran elbűvölő. A másik egy érzelmek és empátia nélküli vadállaté. Körbeszaglásznak, bizalmunkba férkőznek, levesznek a lábunkról, aztán - kímélet nélkül - lesújtanak. Hol az érzéseinkre, a szeretetünkre, naivságunkra, hol a pénztárcánkra, hol pedig a testi épségünkre, az életünkre. Felbukkanhatnak a segítőkész jó barát, a magányt enyhítő társ, jóképű férj vagy bomba nő feleség, ragyogó szakértelmű üzletember, vagy akár orvos, ápolónő, ügyvéd, lelki fájdalmakra gyógyírt ajánló pszichológus álarcában. A maszkok sokfélék, a lényeg, a tartalom mindig ugyanaz: a vágyaik azonnali kiélése, önös, másokat maguk alá tipró céljaik könyörtelen megvalósítása. A társadalom fehér cápái akkor is gyilkolnak, ha csak a bizalmunkkal élnek vissza: megnyomorított, összetört emberi lelkeket és sorsokat hagynak maguk után ámokfutásuk közben, de nemritkán halottakat is. Védekezni pedig csaknem lehetetlen ellenük, hiszen nekik - a gátlástalanság rablólovagjainak - nincs fogalmuk a lelkiismeretről, amelyet az ép pszichéjű ember belső strázsaként magában hordoz, nem ismerik a félelmet, a szorongást, a bűntudatot. Androidok, gonosz gépek, gólemek? Nem: mindössze pszichopaták.

Én meg csak azért nem hülyültem még meg a nagyvárosi élet után, mert nagyközségben lakunk, ahol azért csak van valamennyi mozgás. De Gyed alatt pl. nagyon gyakran éreztem azt, hogy el vagyok ide temetve... férjem ezt nem érti, mert neki olyan a munkája, hogy emberekkel van körülvéve.

Tényleg, annyira nem mindegy, hogy hogyan él egy ember!

Mostanra mondhatni megszoktam, sőt, szinte megszerettem itt lakni, de azt még mindig nem tudom megszokni, hogy teljesen bele akarnak folyni az életünkbe a sógornőmék, illetve apósomat nem is akarom megszokni, mert nem normális, amit csinál!

Csak a kisebbik az én lányom, a kis hároméves; a nagyobbak az unokatestvérei.

De, ahogy tudom, én megakadályozom, hogy magával vigye csak úgy ukkmukkfukk, valamit mindig kitalálok. S persze igyekszem a közelében lenni, ha vele van. Csak nem mindig sikerül, de hálisten ritkán jön :)

Azt hiszem, ezek a leggonoszabb emberek, nem? Nem elég, hogy a feleségüket/környezetüket terrorizálják, ez még kiterjed a legártatlanabbakra, a gyermekekre is, akik még annyira sem tudják megvédeni magukat, mint mi...

Hát, a férjem... gondold el ilyen apa mellett felnőni... ő sem tudja megvédeni magát, már régóta úgy érzem, hogy fél az apjától, mert nem tud minket megvédeni :( Tudod, náluk a családban az apja, meg a húga voltak mindig is a kiskirályok... a többieknek meg szó szerint kuss!

Bármennyire is béketűrő, türelmes ember vagyok, azért én nem mindig hagyom magam, csak az a baj, hogy nem igazán tudom, hogy védjem meg magam. Meg, ahogy te is írtad, némelykor olyanokkal jön és úgy üvölt apósom, meg olyan hirtelen leteremtő a viselkedése, hogy az nonsense - én meg nem vagyok olyan, hogy azon nyomban visszavágok, hanem mindig utána jut eszembe a jó válasz, amit mondani kellett volna.... de azért igyekszem nem hagyni magam, csak tudod kissé nehéz, mert egyedül vagyok itt a családdal szemben. Vidékre jöttem férjhez egy nagyvárosból... most már látom, hogy - bármennyire is szeretjük egymást a férjemmel - lényegileg határozottabbnak kellett volna lennem abban, hogy városbani élésre találjunk megoldást annakidején, mikor összeházasodtunk és nekiálltunk építkezni. Csak ugye a pénz beszél... no de neki így kényelmesebb is, mert ő itt született, itt nőtt fel, itt a családja... érted!

Szia, hihetetlen, hogy ennyi nő, anya, él így. Egy hatalom mániás férfi lelki nyomása alatt. És képesek csakis a saját hibáikat keresni, próbálnak ők javulni, hogy a férfinak jó legyen. Hány évig vagyunk képesek türni? Mi kell ahhoz, hogy rájöjjünk, ezt nem tehetné velünk.

Newmoon, félek, a válás nem old meg mindent, emlékszel kicsiszilvire? A naplójában ugyanazokat írta le, amikről most te írsz, és már 2 éve kimondták a válásukat!

Tudom, hogy rá értetted, nem is értettem félre, ne aggódj. :-)

Csak tényleg eszembe jutott ez a mondás a tapasztalatok kapcsán, hogy "Hülye ember saját kárán tanul." Aztán nekem meg fejlett az önkritikám. Na látod, azt bezzeg nem tudta aláásni senki... :-)

Köszönöm szépen a szavaidat, nagyon jól estek. És nagyon okos leszek. :-)

Ez már megint hihetetlen... Az én férjem is úgy áll a gyerekekhez, ahogy az apósod. Ő is azt szokta mondani, hogy a gyerek úgy tanul, ha tapasztal.

Na igen, de ha pl. a lányom véletlenül megrúgja a labdával a kisfiam fütyijét, akkor nem kéne azt mondani neki, hogy "Ha pofán váglak, és attól feltörlöd az aszfaltot, az neked is fájni fog."

Vagy amikor a fiam még 4-5 éves volt és sírt, mert félt a sötétben, akkor nem kéne kirakni pizsamában a mínuszokban a teraszra, hogy "Na, akkor most itt félhetsz." Inkább fel kéne kapcsolni a villanyt, mellébújni, és meg kéne nyugtatni. Gondolhatod, hogy mennyi ideig voltam ott mellette az ágyikójában, miután ez megtörtént.

Hihetetlen emberek vannak, komolyan mondom!

A te apósod se normális, az biztos. Nem tudnád valahogy megakadályozni, hogy elvigye a gyerekeket? Vagy te is velük mennél? És a férjed mit szól ezekhez?

Gondolhatod, hogy inkább kerülöm. Ha meg jön hozzánk, mindig azon vagyok, hogy ne vigye el az unokáját, mert nem vigyáz rá rendesen! Az a filozófiája, hogy hagyjam a gyereket, hadd tapasztaljon. Ez nála azt jelenti, hogy jön a teherautójával, felteszi a mit sem sejtő lányom a magasított ülésbe, hogy kocsikáznak egyet a szomszéd utcába. Ez mind nagyon szép, csak ha nem kérdem, hogy hova viszi, magától nem mondja. Én meg úgy érzem, hogy mint anyja, jogom van tudni, hova mennek...

Alig várom, hogy visszaérjenek, mert tudod, amúgy sem a nagypapák gyöngye... mindig azon van, hogy kötekedjen, leblamálja a kis unokáit (5,4 és 3 évesek, a lányom a legkissebb), aztán meg röhög rajtuk, hogy tehetetlenségükben sírnak, komolyan nem tudom, mi ebbe a jó szórakozás?!

Na szóval hozza vissza, már messziről hallom, hogy sír a lányom. Rohanok ki, hogy mi történt? Hallom apósom, ahogy a lányomnak mondja, hogy: Mert nem vártál meg! Jó vicc! Kinyitotta neki a másik oldalon az ajtót, hát a lányom három évesen ugye nem gondolt bele, hogy ha ő onnan kilép, akkor lezuhanhat, s ugyi most van abban a korban, hogy mindent egyedül szeretne csinálni... na, szóval kiesett a kocsiból! Hálisten csak a fenekére huppant, de akkor is!

Annyira egy nemtörődöm, flegma egy hapsi, s még ráadásul mindig rá is tesz egy-egy lapáttal... őszintén utálom!

Már miért kéne a lányomnak azt megtapasztalni, hogy milyen érzés kiesni egy teherautóból??? Sajna lesz elég negatív tapasztalata az életben, miért kell még ilyeneknek is kitenni??? Hát milyen nagypapa az ilyen???

Köszönöm. :-) Mintha csak én írtam volna...

Én tényleg próbálok magyarázatot találni erre. Az egész eddigi életemre. Mert biztos, hogy én is hibáztam. Nekem is az a vesszőparipám, hogy "mindenhez két ember kell." Ahhoz is, hogy működjön valami, meg ahhoz is, hogy egy kapcsolat tönkremenjen.

És amikor elkezdek gondolkodni, visszaemlékezni, valahogy semmi nem olyan egyszerű, olyan megfogható. Képtelen vagyok rájönni.

Még régebben, amikor kezdődtek ezek a dolgok, rákérdeztem a férjemnél, hogy mit csináljak másként, vagy hogy mi bennem az, ami annyira rossz, ő sosem adott konkrét választ.

Teljesen egyetértek .

Viszont azért nem ilyen egyszerű ez az egész,csak a mai szememmel az.

Tudod akik lelki bántalmazásban nőttek fel,vagy épp csak a kapcsolatuk vált ilyenné,azok önbecsülése a béka segge alatt van,és bizony néha elég sok idő kell ahhoz,hogy lerázzák magukról a beléjük ivódott negatív dolgokat,hogy újra felépítsék önmagukat.Nem olyan egyszerű ,hidd el,idő kell hozzá,valakinek társ is,aki segíti ebben.

Én egyedül léptem ki és csináltam végig,de egy szóval nem mondom ,hogy nem vettek körül olyan emberek,akik ne hívták volna fel a figyelmem arra,hogy én is ember vagyok,nem csak egy szarkupac.Van akinél ez egy új férfi,szerelem,nálam barátok ,család ,ismerősök.

Nála egy férfi kellett,hogy rádöbbenjen ,hogy változtatnia kell az életén:)

Igen, a fiam néha nagyon furcsán viselkedik. Agresszív. Ok nélkül kötözködik a nővérével. :-(

Megpróbálok okos lenni, de sajnos olyan az anyagi helyzetem is, gátat szab bizonyos dolgoknak. Azért, mert ott lakunk ahol, hitelre kellett autót vennem, amit napi szinten kell használnom. És rohadt sok pénzbe kerül. El kell adnom a házat, ami egyébként nagyon szép helyen van, tényleg, csak vaskosabb pénztárcához való.

Már kaptam a kedvesemtől felajánlásokat, de nem bírom elfogadni tőle. Nem akarom még véletlenül sem kihasználni. Tudom, hogy őszintén mondja, önzetlenül adná, de nem visz rá a lélek. "A fene nagy büszkeséged...", ezt sokszor megkapom tőle. De olyan visszás ez az egész helyet. Évekig gürizett, meg spórolt, felépített, megteremtett egy egzisztenciát. És most ezt én fogadjam el? Hát nem tudom... Félek ettől az egésztől.

Teljesen igazad van. Akkoriban nem így tűnt, de azóta már tudom, hogy mi a férjemmel tényleg nem illünk össze. Sehogyan. Amíg neki nincs igénye a beszélgetésekre (amik azért régen voltak), a közös programokra, a nagy nevetésekre, addig nekem van rá igényem. Leírtam már többször is, hogy utoljára 1999-ben voltunk nyaralni. Annak már 9 éve. Hát nekem ez kevés, nem tehetek róla. De ha nem is nyaralás... Könyörgöm, menjünk el a gyerekekkel egy moziba, az állatkertbe, akárhová. Mert nekik igenis még nagyobb szükségük van rá. Olyan helyen lakunk, ahonnan nem merem őket sehová elengedni, mert a kóbor kutyáktól kezdve a részeg emberekig bezárólag mindenki előfordul. Meg ott egy erdő, ami határol minket. Egy közértbe, a barátnőihez nem merem a lányomat önállóan elengedni, inkább elviszem őt autóval. Az viszont rengeteg pénzbe kerül... De hát ott kell lakni, mert a férjemnek "tömegiszonya van olyan helyen, ahol három embernél több tartózkodik" Ezt is szó szerint idéztem...

Szerintem erre mondják azt a pszichológusok, hogy "ingerszegény környezet". :-(

Nem mondj ilyet, hogy nincs benned fantázia! Hiszen éppen ilyesmikkel traktált az évek során, nem? Hogy értéktelen vagy minden tekintetben... ezzel tartott sakkban! De már rájöttél és hálisten léptél!

Igazat adok Tanítványnak abban, hogy mielőbb el kell távolítanod a gyermekeket a közeléből, mert nagyon rossz hatással van rájuk. Félő, hogy már kialalkult valamelyikükben az apjuk viselkedési mintája, amit azonban te, a szeretetteddel vissza tudsz majd terelgetni a helyes irányba. Ne hagyd magad! Csak okosan, amíg végleg el nem váltok, nehogy tragédia történjen. De valahogy kíméld a gyerekeket!

Nem persze hogy nem csak az egyik fél a hibás,sőt igazából nem biztos ,hogy a "hiba " a jó szó erre.

Van úgy ,hogy az ember rosszúl választ,így mindkét fél a másikból hajlamos kihozni a legrosszabbat,ilyen az ember:)

Még magunk is meglepődünk azon néha,hogy más ember szinte új embert varázsol belőlünk,pedig a titok csak az,hogy jól választunk-e.

Én csak azt mondom ,hogy soha nem késő lezárni egy rossz kapcsolatot,amiben a párok nem illenek össze.(nem hibásak,csak nem illenek össze).

Ha ezt szépen meg tudják beszélni és nem egymásra mutogatnak ,hogy igazolják az esetlegesen saját kudarcuknak felfogott kapcsolatot,akkor szépen is lehet elválni,ha nem ,akkor nagyon csúnyán.

Te jó ég..! Nagyon sajnálom. :-(

Én sem gondoltam még pár éve, hogy az ideg, a stressz milyen csúnya dolgokat tud csinálni. De már tudom, sajnos. A saját tapasztalataimból kiindulva utána olvasgattam ennek a témának. Hihetetlen.

Remélem, azóta leredukáltátok velük a kapcsolatot. Ha nem laktok egy fedél alatt, akkor meg nem mentek oda sűrűn?

Nem volt ilyen. Sőt. Ahogy írtam korábban: istenített, rajngott értem. És szerettem őt, nagyon. Tudtunk nagyokat beszélgetni az élet nagy dolgairól. Lenyűgözött az intelligenciája. És akkoriban azt hajtogatta, hogy én sem vagyok híján neki. Érdekes, hogy azóta mennyire meghülyültem...

Aztán egyszer csak megváltozott. Elkezdett Osho könyveket olvasni, és abból idézgetett nekem. Hogy dobjam el az egomat, mert az felesleges. Osho nem írt butaságokat, de nagyon szélsőséges. És ezt a férjem teljesen a magáévá tette, meg egy kicsit eltorzította a könyvben írtakat. Olyan volt, mint aki megőrült...

Én egy évig laktam anyósoméknál. Apósom és a sógornőm annyira belemásztak ilyen szinten az életemben (szóbeli lelki terror:( hogy ugyanilyen tünetekkel, mint te voltam, csak nekem a lábam zsibbadt folyamatosan, addig-addig míg egyszer úgy lezsibbadtam (most már tudom, hogy az állandó idegességtől, idegeskedéstől, mert az orvosok nem találták szervi okát!), hogy a jobb lábamra nem tudtam ráálni, egyszerűen nem éreztem, baromira félelmetes volt!

A háziorvos úgy ítélte meg, hogy ehhez mentő kell, úgy hogy szirénázva vittek be a kórházba. Amolyan lelki shockot kaptam, napokig remgegtem, csurgott rólam a veríték és jéghidegek voltak a végtagjaim... hazakerülve még nagyon sokáig ez volt... s mindez azért, mert az idegeim felmondták a szolgálatot a hülye apósom és a mindig okoskodó, mindenbe az orrát beleütő sógornőm miatt...