Akadály lehet a meglevő gyerek egy új kapcsolatban? (beszélgetős fórum)

Nálunk hiába volt nagy a szerelem, a volt páromnak hiába van egy fia az előző kapcsolatából, a lányomat nem tudta szeretni, aki az én régebbi kapcsolatomban született.

Ez vissza is ütött, a lányom érezte, hogy nem szereti, egy puszit sem volt képes adni neki, ezért féltékeny lett, hisztizett, az új párom pedig elment, hogy ezt nem bírja. Csak egy kis szeretet kellett volna pedig. Lányom próbálkozott, odabújt hozzánk, stb, ez sem tűnt fel neki. (így adta fel zupermen)

Be is bizonyosodott ez később, egy másik férfi imádta a lányom, aki nem is féltékenykedett, nem hisztizett mellette, rengeteget játszottak, párnacsatáztak, ő beszélgetett a kislánnyal, mit szeret csinálni, milyen az óvoda, stb.(más kérdés, hogy vele nekem volt más bajom, nem is maradtunk együtt).

Sziasztok!

Szerintem nem lehet akadály, ha valakinek már van(nak) gyereke(i). Ha valóban szeret és téged akar az új párod, akkor a gyerekeiddel együtt szeret és fogad el. Ha ez problémát jelent neki, akkor valószínűleg nem ő a párod, hiszen a gyermekeid hozzád tartoznak, a te részeid, velük együtt vagy te is, az aki vagy.

Ha még valaki nézi ezt a fórumot.

Én is hasonló szituban vagyok, mostmár 2. éve. Amikor megismertem a párom tudtam hogy neki vannak gyerkőcei, először csak hétvégi apuka volt, boldogság volt a köbön, sokat melózott hétvégente is, sokat voltak csak velem a gyerekek. szerettek. Aztán anyukának nem kellettek -csak az új baba aki született. én tudtam, elfogadtam, hogy vannak, szerettem őket, mindent megtettem értük. A párom bár már nem szeretne közöset, tudja, hogy igen ,így ez sem volt gond.

A gond ott van hogy ezzel a kettővel is alig törődik, senki nem neveli őket, csak én vagyok a hárpia -aki próbálok gondolni arra, hogy ha madj lesz pici, legalább megértsék, elfogadják. Most kamaszodnak, és így két év után jutottam el oda, hogy senki semmit nem értékel ami meg van csinálva...semmiben nem segítenek követelőznek és a párom is úgy van vele hogy ez a természetes...nekem pedig most van ebőbl elegem...én nem a bejárőnője vagyok egyiknek sem....szóval én sajnos pont a negatív példa vagyok.

Szia,

Jártas vagyok a témában, mert én is a férjemet csomagban kaptam. Szerintem nem elvárható senkitől sem, hogy ne élje át milyen csodálatos szülőnek lenni. Férfiaknál lehet, hogy van olyan, aki nem vágyik gyerekre, de nekem ez kissé ellentmondásos, mert aki szereti a más gyermekét, akkor elképzelhetetlen, hogy ne szeretne sajátot, mert eleve családcentrikus. Ha nem akar sajátot, akkor szereti egyáltalán a gyerekeket?

Szia!

Hát jótanácsot nem lehet adni azt hiszem. Ezt az állapotot csak át lehet vészelni, ki lehet bírni arra gondolva, hogy a dolgok változnak.

Nekem is csak így sikerül túlélnem a párom "kedves" családját.

Hogy mi lesz nem tudja az ember, jönnek rossz és jó időszakok. Nekem a hangulatom sokszor olyan egy idegbeteg őrjöngő vademberé. Aztán meg nyugodt leszek és optimista.

Megértem, hogy nem azért vagy elkeseredve mert féltékeny lennél, hanem az "ellopott" közös idő miatt.

Légy türelmes bármilyen nehéz, ha úgy érzed érdemes kitartanod a párod mellett. Néha erőszakosan nyugtasd le magad, rázd le az idegeskedést egy fél órára, és próbáld kívülről nézni a helyzetet. Ez nem mindig válik be, de nekem néha segít.

Tudom nem sokat segít amit írtam, de tudd, hogy van aki megért, mert hasonló helyzetben él vagy élt.

Nekem is nagy segítségemre volt egy fórumozó a véleményével, mondhatnám reményt adott! :)

Sajnos, az ügy "szakértője" vagyok. Szerintem a közös gyerek csak annyira kell, hogy összekösse a régi párt, amennyire szükséges. Nem tartom én sem helyesnek a bárminemű egyéb kontaktust. Az én férjem volt felesége a kapcsolatunk elején igen erősen benne volt az életünkben, mindenért a férjemet hívta...nemcsak a gyerekek miatt. Ezt én is azonnal szóvá tettem, és nem értettem, miért keresi még mindig a férjemet...? Hát nem azért váltak el egymástól, mert nem tudnak együtt élni? Aztán szép lassan "leváltunk" egymásról, de ez kompromisszumok és konfliktusok nélkül nem ment.

Ha a párod kényelmi szempontok miatt képes ottlakni a volt feleségénél, akkor még nem vált le róla egészen, én ezt gondolom. Nincs az az indok, amiért én a volt páromnál időznék, még anyagi és kényelmi szempontok miatt sem. A gyereknek is az a jó-szerintem-ha belerázódik abba az új helyzetbe, hogy anya és apa már nincsenek együtt. Így ő sem igazán tud alkalmazkodni, mert azt érzékeli, hogy apa néha megjelenik, néha ott is alszik...Nem tud lezáródni a régi élet, és nem tud elkezdődni egy új.

Szerintem ez a párod gyengesége. Az én férjem sem kötött szivesen kompromisszumokat, aztán egyszercsak a sarkára állt, és érdekes módon már nem vagyunk képben állandóan. De én mindig jeleztem, hogy ez a helyzet nekem nem tetszik. Én vagyok a felesége, és a volt feleség már nem lehet több, mint a gyerekei anyja. Nagyot hibáztunk mi is, hogy sokáig nem jeleztük, hogy ez zavar bennünket. Ennek az lett a következménye, hogy szegény ex nem értette, miért lettünk mások, mint azelőtt...de sokkal jobb így . Nem vagyunk jelen egymás életében, csak akkor, ha a gyerekekkel kapcsolatos dolgokat kell megbeszélni. Akkor viszont én teljesen kivonódom a kettejük kommunikációjából.

Szerintem jól teszed, ha jelzed a nemtetszésed. A kérdés az, hogy a párodnak nyitva van- e erre a füle?

Segítsetek!

Igazán tanácstalan vagyok,a párom gyermeke és az ex felesége kérdésben.Nem egy átlagos történet.2 éve vagyunk együtt a párommal,ő külföldi, az exe és a fia ott élnek.Ezért keveset látja a fiát, ha hazautazik az exnél van a "szállása". Ezek miatt sokat vitázunk, szeretném, ha ilyenkor minél többet a gyerekével lenne és élményeket szereznének. De a programokba szívesen bekapcsolódik az ex. Így már közös élménnyé alakul. Ezt viszont nem viselem el, és a szemére hányom. Ő úgy látja, hogy a gyerekért tesz meg mindent. Én ritkán tudok vele menni.A távolság miatt nincs is lehetőségem a gyerekkel kapcsolatot kialakítani. A probléma már odáig fajul lassan, hogy a kapcsolatunk is rá fog menni. Mivel a párom egy 3. országban dolgozik, így én is ritkán vagyok vele. Nekünk sincs sok lehetőségünk közös programokhoz, így dühít, hogy az exnek van rá lehetősége.Várom tapasztaltabbak hozzászólását.Hogyan kezeljem ezt a helyzetet?Mert a folyamatos vádaskodás nem vezet jóra. Hozzáteszem, nem gondolom,hogy van közük egymáshoz,nem ez a bajom, csak, hogy a csaj mindenhol ott akar lenni.

sziasztok!

nálunk az van, hogy nekem van egy fiam, aki most lesz egy éves. apja nem kért belölünk, teljesen eltünt az életünkböl. teljesen. nélküle is boldogulunk és legalább nem zavar minket.

viszont. az új párom elfogad minket úgy ahogy vagyunk. mégis mikor nem jött meg, teljesen beleélte magát abba, hogy töle is lesz gyerekem. teljesen. a tesztböl kiderült, hogy nem vagyok terhes, én nagyon megkönnyebbültem.

ö állitja, hogy kibirná úgy is, hogy ha nem lenne töle gyerekem, mert a sajátjaként akarja szeretni a fiam, ha már egyszer nincs apja. mégis, ez az egész dolog a terhesség lehetöségével teljesen kiforditotta önmagából.

én bevallom, nem akarok még egy gyereket. vajon hosszútávon ö kibékül ezzel, vagy keresni fog egy nöt aki szül neki egy sajátot?

Köszönöm!:)

Remélem minden simán megy majd.

Sajnos a szívtáji szorítás kb. 2 hónapja nálam is elkezdődött...(és már problémám is van)

De majd igyekszem pozitívan gondolkodni és talán elmúlik. Na meg ha eljön a megoldások ideje, jobb lesz talán ;)

Még jövök és írok mi hogy alakul.

Hát én drukkolok Neked. Egyrészt, hogy a hétvégi szülinap sikerüljön (ha már így alakult), másrészt hogy az új albérlet beváljon. Ha pedig nem, akkor tényleg egy megoldás lehet az is, hogy veszel ki Magadnak egy kis lakást, és ott találkozol a pároddal.

Az egészségedre pedig vigyázzál. Én 28 évesen mentem a férjemhez, és 30 éves koromból magas a vérnyomásom, azóta szedek rá gyógyszert. (Valami összefüggés azért lehet, mert mióta nem laknak velünk a gyerekei, azóta egészen lecsökkentett adagot kell csak szednem). Ja, addig szívtáji szorítás napi szinten, most már jópár éve ilyet nem éreztem.

Szóval, vigyázzál Magadra, és szorítok!

Köszönöm, hogy ezt leírtad, nem is sejted mennyit segítesz ezzel nekem! Jólesik, hogy a köpködés helyett egy kis megértést kap végre az ember...:(

10 évig így élni minden egyes napon. Nem tudom hogy bírtad ki. "Dac" bennem is van, hogy nem nekem kell elmenni, és szeretnék boldog lenni az emberrel akivel egymást választottuk. Csak nem bírom ha játszmázni kell sokáig valakivel, valakikkel. Egyszerűen, őszintén, simán szeretnék élni.

Már szinte utálok hazamenni.

Nem tudom mi lesz, várok, nemsokára költözünk a nagyobb lakásba. 1-2 hónap alatt kiderül jobb lett-e vagy sem. Ha ugyanilyen lesz, mint most, akkor azt hiszem elköltözöm egyedül egy pici lakásba és kész. Ott végre úgy érezhetem az az én otthonom. A párommal meg randizunk :) És természetesen jöhet amikor akar.

Ha ő ezt nem fogadja el, akkor pedig nincs mit tenni. Már attól félek (már vannak bizonyos jelek), hogy ez az állapot az egészségemre megy, azt pedig nem kockáztatom, az tuti.

Félek a hétvégétől, a párom lányának lesz a szülinapja, jönnek páran, többek közt az anyja és annak a mostani párja is. (természetesen a "baráti" társaság és az ex a párjával is úgy gondolják, hogy túl szigorúak vagyunk, és jaj szegény gyerekek, egyszóval mi vagyunk a sz*rarcok, de ezt már megszoktam :) )

Majd drukkoljatok, hogy minden jól menjen!Szép napot!

Mondasz valamit: két barátnőmnél is tapasztaltam (mindkettő elvált pasihoz ment férjhez), hogy anyuka nevelte a gyereket (lánygyerek), aztán pl. egyik barátnőm esetében szépen anyuka kihajította 22 évesen, mondván most már neki is jár a magánélet, a lány meg persze az apjához költözött. Barátnőmmel pedig ugye csak kéthetente látták addig egymást, de az sem volt felhőtlen, szóval nem irigylem.

A másik esetben pedig a leány terhes lett 20 évesen, anyuka közölte, hogy márpedig oda nem szül, így a lány ment az apjához, na az a barátnőm is k...-va happy.

Csak ezekben az a szépséghiba valahol, hogy basszus, ezek már felnőttkorú "gyerekek".

Én a férjem gyerekinél sem értettem azt (huszonéves korukban már), hogy tök jól elvoltak egy család közepén, ahol baromira zavaró tényezők voltak. És még olyan sértett méltósággal éltek itt, mintha ők tennének szívességet nekünk:(

Még annyit írnék Neked (tényleg nagyon érett, empatikus emberke vagy), hogy igen, nekem bő 10 évet vett ez el az életemből.

Nézd, én nem adtam fel, itt volt a közös kislányunk (az ominózus nászútról már terhesen jöttem haza), én már nem léptem ki. Tudom, gyerekesnek tűnik, de volt bennem egy olyan, hogy innen nem én fogok elmenni, nem nekem kell kiröppenni, bocsánat. Kitartó és elszánt voltam, de mondom, én már a kapcsolat javításáért nem tettem akkor semmit.

Még írtad, hogy a leendő gyermeketek és a férjed gyerekei viszonyát hogyan gondolod.

Tudod, nálunk is furán alakult. Igazából szerették volna utálni a kislányt, mert az enyém, és amiben én is benne vagyok, azt csak utálni lehet. Viszont ő, a kislányom a maga kedvességével, tisztaságával, jóindulatával levette őket a lábukról. Azóta is olyan ellentmondásos a kapcsi, mert szeretnék utálni, de nem tudják, ezt nem tudom másképpen írni. De az is igaz, hogy igazi testvéri kapcsolat nincs köztük, a két lépés megvan.

Családi kényszermosolygós összejöveteleket pedig mi sem tartunk, nálam nem fér bele ebbe az egészbe.

Annyira kívánom, hogy jól süljön el Neked a dolog. Kitartást és türelmet kívánok, őszinte szívből!

Én is szeretnék hasonló megoldásra jutni, mint Ti. Nem tudom, hogy bírtad annyi éven át ezt.

Én is így vagyok, egyáltalán nem akarok megfelelni, és ugyanígy van pl a kaja és a mosás.

Nincs annyi pénzünk, hogy külön költözzenek. Azt nem tudjuk finanszírozni, lehetetlen. Ez is olyan bosszantó, hogy az a rohadt pénz határoz meg mindent.

Én is azt szeretném, hogy teljesen külön éljenek (még jobb ha másik városban) és a párom tartja velük a kapcsolatot, de engem nem érdekelnek. Tudom, hogy bunkón hangzik, de ez van.

Sőt ha közös babánk lesz, nem akarom, hogy majd nagy családi műmosolygós látogatások legyenek. Párom azt akarja, hogy majd a mi gyerekünk és az ő gyerekei "jó" testvérek legyenek. Ez már csak a korkülönbség miatt sem fog összejönni, meg azért sem, mert nem hiszem, hogy őket érdekelné, és mert én sem akarom.(el sem tudom képzelni például, hogy most szüljek, mikor ők ott laknak nálunk!!! majd akkor ha kettesben leszünk újra, bár ezt a párom is tudja, és azt mondta ok.)

Örülök, hogy azóta minden rendben van Nálatok! És tudom, hogy Te ugyanaz az ember voltál a rossz időszak alatt is, csak az ember kifordul önmagából, ha huzamosabb ideig taposnak az idegein. Mostanában én is kételkedtem már magamban sajnos, mert eddig azt hittem kedves vagyok, megértő, türelmes, odaadó stb. De az utóbbi időben pont ennek az ellenkezője dől belőlem. Nehéz, de eldöntöttem, nem veszítem el saját magamat. Még nem tudom mi lesz végül, de erős maradok, mert csak magamra számíthatok.

Hát, nálunk ez érdekes volt. Az első pillanattól ellenszenveztek velem a gyerekei, de a férjem özvegy, a felesége akkor már több éve meghalt, és így éltek ők hármasban. Szóval, a mi esetünkben én voltam az újonnan jött.

Egy éve voltunk házasok, de mivel sebbel-lobbal házasodtunk, akkor nekem új munkahely, stb, ezért a nászutat eltettük következő nyárra. Akkor idehívtunk egy rokon házaspárt, hogy úgymond mégse legyen a családi házban egyedül két kamasz gyerek, az pedig jól felheccelte őket ellenem. Ők meg persze mondták rólam a sok szemétséget, aminek a 80%-a nem volt igaz. Aztán a kölykök még szemetebbek voltak velem, amikor hazaértünk nászútról, és akkor az egyikül elmondta, hogy a kedves rokon hölgy miket mondott rólam. Én számonkértem a rokont, aki a pofámba vágta, hogy ha azt tudnám, hogy a gyerekek miket mondtak rólam.

Na, aztán ennyi elég volt, akkor leültünk, férjem, gyereki és én, és átbeszéltük a dolgokat. Mivel a konokság és a gyűlölködés sugárzott belőlük akkor is, igazából én nem beszéltem a lelkükre, egyszerűen kijelöltük a határokat, és ennyi.

Nézd, én őszinte leszek, ezek után már nem is igyekeztem megfelelni nekik. Aztán megszületett a közös kislányunk. Én bevallom, kötelességből elláttam a férjem két gyerekét, de ennyi. Ha főztem, ők is kajáltak belőle, ha mostam, az ő ruháikat is beraktam a gépbe, hiszen itthon laktak.

Szóval végülis megoldás igazán nálunk sem volt, valahogy az élet hozta így, ha nem akartam belegolyózni, hogy úgymond kizártam őket a világomból.

Amikor huszonhárom-huszonnégy évesek voltak, és még mindig semmi hajlandóságot nem mutattak arra, hogy leváljanak, akkor vettünk nekik egy kis lakást, hogy meglegyen a nyugalmunk.

Azóta a lány férjnél van és a férjével vettek lakást, a fiú meg szingliként él. Nekem szinte semmi kapcsolatom velük, de energiám sem lenne rá, és értelmét sem látom. Túl sok tüske maradt bennem (gondolom, bennük is), hogy egyáltalán különköltözés után igénye lett volna bármelyikünknek is a közeledésre.

Férjemmel azóta, hogy külön raktuk a gyerekeit, semmi konfliktusom nincs. Amíg itthon laktak, addig napi szinten mentek a csörték, és persze mindig én voltam a hibás, mert nyilván én szóltam dolgokért, amik nem fértek bele a napi normál együttélésbe (rendetlenség, stb.)

De ahogy írod, most mentek nagyobb albérletbe. Lehet, hogy Nektek maradni kellene egy kis albérletben, és a gyerekeinek kivenni valamit.

Ja, egy lényeges dolgot még írok (na, most jól kitárulkozok, de mindegy): szóval, amikor a felnőtt gyerekeit külön költöztettük, utána következő hónapokban annyit mondta a férjem nekem, hogy én mennyit változtam, milyen kedves vagyok, milyen tündér, ő ezt nem is érti, laza vagyok, vidám, felszabadult.

Mondtam neki, hogy én mindig ilyen voltam, csak a gyerekeivel való együttélés ezt nem engedte felszínre jutni, akkor mindig feszült voltam és sík ideg.

Hát, nálunk így alakult, végül jól sült el. Ő amúgy látogatja a gyerekeit, én nem megyek, de ez nem olyan "haragszomrád" játék, hanem egyszerűen nincs rá igényem. A férjemnek pedig persze, mindig a gyerekei maradnak, ezt nem is vitatom, de az élete most már mi vagyunk, a nagylányunk és én.

Hát igen, lehet, hogy igazad van. De én is beleegyeztem, mikor odaköltöztek. Ez a baj. Akkor kellett volna azt mondanom, hogy: NEM, ne jöjjenek. De úgy éreztem, ehhez nincs jogom és azt gondoltam kibírom, és csak 1-2 (3)évről van szó. Mégcsak nem egészen 1 év telt el, és már most besokaltam.

Most nem tudnának visszamenni az anyjukhoz (gondolom szívesen mennének amúgy), mivel a mostani párjával ők is külfüldre jöttek egy új élet reményében (még se munka, se semmi), és azt sem tudják mi lesz velük. Szóval most nálunk van a két gyerek.

Azt azért hozzáteszem, hogy párom kb 12 évvel ezelőtt mikor elvált a gyerekek anyjától, külföldre ment és 6 évig nem is látta a gyerekeket, persze nagyon sokat beszéltek telefonon, majd már interneten mikor már lehetett. Természetesen mindig az volt az első, hogy a gyerekeknek pénzt küldjön (nagyon jól is éltek).

Szóval most hogy mondhatta volna a gyerekeknek, hogy hát ne gyertek hozzám lakni! Mikor előtte meg sok évig nem lehettek vele?

Az már más kérdés, ha én anya lennék, és problémásak lennének a gyerekeim, nem hiszem, hogy az lenne a megfelelő megoldás, hogy átpasszolom apukának. De mindegy.