Zivatar

Nyáron különösen szerettem a zivatarokat. Persze csak akkor, ha biztonságban voltunk. Jó volt az ablakból figyelni, várni az első esőcseppeket, amelyek egyre gyorsabban kopogtak az ablakon és a még hangosabban az öreg redőnyökön.

Amikor aztán igazán rákezdett, egyszerre lett az egész kicsit félelmetes és mégis megnyugtató. Odakint a víztől szinte eltűnt az utca. Aztán sokszor szinte egyik pillanatról a másikra vége lesz. Elcsendesedik az ég, a leveleken pedig ott csillognak a vízcseppek. A levegő pedig egészen más lesz. Friss és tiszta, mintha a vihar egy kicsit kimosta volna a nyár fülledtségét.

Az a legszebb a nyári viharban, hogy bármilyen hangosan érkezik, egyszer csak elvonul. Utána pedig ott marad az érzés, hogy minden mehet tovább.

Amikor a nagymamámnál nyaraltunk a testvéreimmel, ilyenkor sokszor kiszaladtunk az utcára. A kis falujában alig járt még ekkor autó. A felforrósodott, néha teljesen megolvadt bitumenes útfelületen mindig voltak mélyedések, amikben megállt a víz. Ezekben a pocsolyákban volt a legjobb ugrálni, teljesen mezítláb, egymást lefröcskölve. Csak a megázott tehénlepényeket kellett elkerülni. De ha valakinek ez nem sikerült, akkor volt a leghangosabb a kacagás, azon még a nagymamám is nagyokat nevetett.

Mikor nagy zuhé után az utcán járok és meglátom a sok tócsát, mindig eszembe jutnak a szép gyermekévek és a nagymamámnál töltött nyarak.