Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Babák & Mamák témák » Zente születése cikk

Zente születése


Második kisfiam csodás születését először csak a naplómban írtam le, akkor még nem gondoltam, hogy meg szeretném osztani a naplóm olvasóin kívül mással is. De aztán úgy döntöttem, hogy mivel első kisfiam születését is megosztottam itt cikk formájában(még egy régebbi nevemmel) ezért most is így fogok tenni.

Tehát jöjjön akkor egy részlet a naplómból, amiben lehet, hogy lesznek apróbb részek amit nem mindenki fog érteni de talán így is sikerül majd átadnom a boldogságomat.

Zente születése

Azt hiszem, ott kezdem az egészet, hogy eredetileg február 29-re voltam kiírva, bár én végig február 26-tal számoltam, de aztán úgy voltam vele, hogy ez a 3 nap ide vagy oda, a lényeg, hogy február végére vártuk a mi kis gyönyörűségünket.

Már a 34. hét körül ijesztgetett a dokim, hogy pihenjek sokat, különben hamarabb beindulhat a szülés és azt senki nem szeretné, hisz ekkor már 2 centire nyitva volt a méhszájam, a nyákdugó távozott és fájásokat is mutatott a CTG. Megkért, hogy legalább a 38. hétig tartsam bent a gyerkőcöt. :D Azt hiszem elég jól sikerült a dolog, mert végül a 40. hetet is túlléptük.


Drága dokimmal úgy beszéltük meg az utolsó vizsgálaton (február 29-én), hogyha március 3-ig, azaz szombatig nem történik semmi, akkor sok szeretettel vár minket a kórházban és megindítja a szülést, hisz amúgy is már nyitva volt a méhszájam (ekkor már 4 centire) és túlhordtam a babát.


Sokat gondolkoztam rajta, hogy mi is lenne a legjobb időpont a szülésre, sokszor elterveztem, hogy mi hogy lesz, mit hogy fogok csinálni és biztos voltam benne, hogy ismét egy csodás élmény előtt állunk. Nagy vágyam volt a vízben szülés, ami ebben a kórházban megoldható lett volna. Természetesen semmi sem úgy történt, ahogy én azt elgondoltam.


Már péntek este volt, de még mindig semmi nem történt, ezért teljesen úgy készültünk, hogy másnap 9-re megyünk a kórházba és indított szülés lesz. (azt hozzá kell tennem, hogy mi 60 km-re lakunk a kórháztól)

Már teljesen ráhangolódtunk a dologra, minden meg volt tervezve, reggel 6-ra be volt állítva a telefonon az ébresztő és vártuk a nagy napot. Bár én egész nap éreztem keményedéseket, de egyik sem volt olyan fájdalmas, hogy arra következtessek, hamarosan megindul a dolog. Kicsit feszültebb voltam, mint általában, valahogy sehogy sem éreztem magam jól, de úgy voltam vele, hogy ez már teljesen normális, hisz igen csak a vége felé járunk.

Volt már fél 12 is, mire ágyba kerültünk. Még feküdtünk, beszélgettünk a nagy napról és arról, hogy mennyire meg fog változni az életünk. Ezekben a percekben már jöttek aprócska fájások, de nem is igazán figyeltem rá, nem volt vészes. Aztán uram egyszer odafeküdt a hasamra, hogy még utoljára meghallgassa kisfia szívdobogását pocakon keresztül, de nekem már akkor tök kényelmetlen volt, még kicsit bunkón el is küldtem, hogy hagyjon már békén, mert fáj, nem kellemes egyáltalán. Ekkor volt 23:40. Na innentől elkezdtem nézni az órát, mert valami azt súgta hamarosan indulni kell. Kicsit meglepődtem, amikor a következő "fájás" 23:45-kor jött. Azért írtam idézőjelbe, mert még mindig nem fájt igazán, inkább csak úgy feszült a pocakom és kényelmetlen volt a fekvés. Jött még egy-két ilyen és úgy döntöttem, hogy lezuhanyozok, hátha csak jóslók és elmúlnak. Már akkor nagyon gyanússá vált a dolog, amikor a kb. 10 perces zuhanyzás alatt 3 fájás is jött és már kezdett picit kellemetlenebb lenni. Úgy döntöttem, még 10-15 percig figyelek, aztán ha továbbra is ilyen időközönként jön, akkor elindulunk, hisz már úgyis nyitva van a méhszájam, reggel úgyis bemennénk, hazaküldeni már nem fognak. :)


Leültem a szobában, néztem az órát. Már egyértelműen 3-4 perces fájásaim voltak, de még mindig hihetetlen volt számomra, hogy elkezdődött a dolog, főleg, hogy egyből ilyen gyorsan, semmi 10 percesek.

Szóltam uramnak, hogy öltözzön, ő persze tiszta pánikba esett, hogy komolyan? Tuti indulni kell? Úristen most mi lesz, meg hasonló hülye mondatok hagyták el a száját. :D De aranyos volt, ahogy elkezdett izgulni :D Én halál nyugodt voltam, picit azért aggódtam, hogy vajon felérünk-e időben. Hívtam bátyámékat, akik kb. 5 perc múlva már ott is voltak nálunk, hisz úgy volt megbeszélve, hogy addig ők vigyáznak a nagyobbik kisfiamra, én még gyorsan fogat mostam, rendbe tettem a fejem, hogy azért nézzek ki valahogy. Felöltöztem, tartottam egy gyorstalpalót bátyáméknak, hogy mit csináljanak, ha Zalán felébred meg amúgy is, mit hogy kell. Ők ott izgultak, hogy jól van induljunk már, meg tudják oldani. Még egyszer mindent átnéztem gyorsan, hogy ne hagyjunk itthon semmit és mondtam uramnak, hogy indulhatunk. Na ekkor jött egy viccesen hangzó mondat a szájából: Nincs meg a kocsikulcs, valószínű elhagytam kutya sétáltatás közben!

Gondoltam vicces kedvében van a drágám, de amikor láttam az arcán, hogy tiszta ideg, akkor leesett, hogy bakker ez nem viccel. Még jó, hogy volt pótkulcs.:) Nagy nehezen végre elindultunk, de uram kijelentette, hogy ő sejti, hogy hol hagyta el a kulcsot, még ott megállunk és megkeresi. Hát annyira nem díjaztam az ötletet, azt hittem megőrült, hogy ilyeneket talál ki. És nem! Tényleg megálltunk még a nem messze lévő tömböknél és kiszállt, hogy megkeresse.:)

Nálam közben persze tartottak a masszív 3-4 perces fájások. De próbáltam nyugodt maradni, nem idegeskedni és mondogattam magamban, hogy nyugi, nemsokára ott leszünk a kórházban és minden rendben lesz. Természetesen a kulcs nem lett meg, miért is lett volna. Még útközben megálltunk a benzinkúton is, hogy vegyünk pályamatricát, na ott már azért picit kezdtem aggódni, mert egyre csak erősödtek a fájások. Végre sikerült már ténylegesen elindulni, ekkor volt 0 óra 55 perc. A pályára felérve már olyan fájásaim voltak, hogy azt hittem lekaparom a kárpitot a kocsiról, de minden egyes fájásnál becsuktam a szemem és próbáltam magamnak bemagyarázni, hogy annyira nem is fáj. Persze annyira nem jött be a dolog. Egy-két fájásnál már uram is megrémült, amikor látta, hogy nem viccelek és tényleg brutál módon fáj már. Ja és ekkor már beálltak a fájások 2 percesekre. Ahogy beértünk a városba, az összes lámpa, ami létezett, pirosra váltott, uram meg még meg is állt. Mondtam neki, hogy azonnal induljon tovább, ha nem akarja, hogy megszüljek. De még jött ilyen szövegekkel, hogy de hát megbüntetnek, meg amúgy is, nagy a kereszteződés, kocsik persze sehol. Néhány taxi flangált csak a városban. Végül sikerült rávennem, hogy ne álljon meg és így vagy 4 piros lámpán áthajtottunk, úgyhogy most várjuk a több százezres büntit. De azért remélem, hogy senki nem látta, mit műveltünk.


A kórház kapuján 1:33-kor mentünk be a kocsival. A kocsiból alig bírtam kiszállni, mert jött egy fájás. Két fájás között pont beértünk a liftbe, ahonnan szintén alig tudtam kiszállni, mert megint jött egy fájás. Bementünk a szülészetre, már ismerős volt a terep. Egy szülésznő épp a gépnél ült és pasziánszozott. Rám nézett nagy flegma arccal, hogy mit akarok én ott hajnali kettő körül. Mondom szülni jöttünk. Erre ő: Jó oké, hány perces fájásai vannak? Mondom már 1-2 percesek. Jól van, sétáljon a vizsgálóba mindjárt megnézem, válaszolta és még néhány lépést megejtett a pasziánszba… Megvizsgált és közölte, hogy jó hogy bejöttünk. Mondtam neki, hogy nekem ezzel nem mondott újat. A lényeg, hogy már teljesen el volt tűnve ekkor a méhszáj, amit én sejtettem is, szóval nem lepődtem meg. Megmutatta hova menjünk, én azért rákérdeztem a kádban szülésre, de ahogy elhagyta a mondat a számat, rájöttem, hogy hülyeséget kérdeztem hisz itt nagyon gyorsan baba lesz.:) Mosolygott egyet és mondta, hogy mindegy, mert amúgy is foglalt az alternatív szoba. Úgyhogy kicsit meg is nyugodtam, hogy amúgy sem jött volna össze.

A fájások persze ugyan úgy jöttek 1-2 percenként, közben átöltöztem, uram idegesített a hülye kérdéseivel, hogy hol a hálóingem, melyik táskába raktam meg ilyenek. Semmit nem talált meg, engem meg tökre nem érdekelt, mondtam neki, oldja már meg nélkülem valahogy.

Közben a szülésznő az orrom alá dugta a papírokat, hogy írjam alá meg töltsem ki, hogy ki a legközelebbi hozzátartozóm és mi a telefonszáma. Én meg közben csak mondtam, hogy ilyenkor még ezzel kell foglalkozni. De csak röhögött rajtam.:)

Közben a fájások egyre erősödtek, a CTG-t rám kötötte a szülésznő, én pedig álltam az ágy mellett vagyis támaszkodtam rajta és vártam a fájásokat hisz tudtam, hogy minden egyes fájással közelebb kerül hozzám Zente. Érdekes dolog ez, mert hiába fájt sokszor nagyon, mégis teljes boldogság tölt el, amikor ezekre a percekre visszagondolok.

Az idő olyan 1:50 körül járt, amikor két fájás között kinéztem az ablakon és láttam, hogy beáll egy Jaguár a parkolóba, igen, a dokim volt az. Nagy komótosan kiszállt és halál nyugodtan sétált a kórház ajtaja felé. Én meg közben azon gondolkoztam, hogy leszólok neki, hogy kicsit csipkedje magát, mert a végén még nélküle szülünk.:D Pár perc múlva felért a szülőszobába, természetesen óriási vigyorral az arcán, mint mindig, és kérdezte mi a helyzet. Gondolom csak úgy illendőségből kérdezte, mert én épp az ágyra dőlve próbáltam túlélni egy fájást:) Még a vajúdás alatt úgy gondoltam, hogy nem akarok megint fekve szülni, inkább maradok állva az ágy mellett. Aztán mondta a doki, hogy feküdjek fel, megvizsgál. Ez 2:00-kor volt kb. Ahogy benyúlt, abban a pillanatban folyt is a magzatvíz és innentől kezdve minden felgyorsult. Pár másodperc múlva már azonnal jöttek is a tolófájások és mondta is a dokim, hogy nyugodtan nyomjak, nincs mire várni. Hát igazából, ha nem mondja én akkor is nyomok, ugyanis nagyon brutál módon elindult kifelé ez a kis vasgyúró. Tényleg, mint a rakéta, egyszerűen erre nincs szó: )

Először kicsit megijedtem, hogy ilyen gyorsan történik minden, de aztán szépen, csendben sóhajtozva kezdtem el nyomni, hirtelen mintha nem is ebben a világban lettem volna, minden egyes gondolatom csakis a baba körül járt. Éreztem mindegy egyes centit ahogy halad kifelé, ami tök fura volt számomra, mert Zalánnál ezt nem éreztem. De most igen, és közben arra gondoltam, hogy milyen csodás dolog ez. Fura, de tényleg így volt, tök jó érzés volt minden egyes pillanatot így átélni. Pár perc múlva mondta a doki, hogy kint van a feje, csak így tovább, csak sóhajtozzak szép nyugodtan és hamarosan kint lesz a baba is. Tényleg így lett, hiszen 2:10-kor megszületett Zente és hogy a szülésznő szavaival éljek: gyönyörűen kisóhajtoztuk ezt a gyereket. A szülésznő és a doki egyből mondták, hogy szép nagy formás baba, tuti 4 kg felett van. Én meg mondtam, hogy hát nem tudom, olyan picinek tűnik. :) De mondták, hogy pedig nem az. Elméletben egyből a mellkasomra került volna és addig ott is feküdt volna, amíg a köldökzsinórban pulzál a vér, de mivel megint, mint Zalánnál, túl rövid volt a köldökzsinór, ezért uramnak egyből el kellett vágnia. Persze ő megint a doki kezébe nyomta a fényképezőt, hogy örökítse meg a pillanatot. :D Aztán végre megkaptam én is a kis gyönyörűségemet, gyönyörű rózsaszín bőrrel, kis hurkás combokkal és kezekkel, gyönyörű szemekkel, csak öleltem és el sem hittem, hogy újra ott van velem egy ilyen csöpp kis élet. Tényleg olyan pillanatok ezek, amiket át kell élni, nem lehet így átadni az érzést másnak, olyannak, aki még nem élte át ezt.

Aztán kérdeztem a dokit, hogy megnézhetném-e a méhlepényt én is. Mondták, hogyha átadom nekik, akkor semmi akadálya :P Pár másodperc múlva már távozott is, azt mondták nagyon szép állapotú. Teljesen egészséges méhlepény és megmutatta a szülésznő, hogy hogyan helyezkedett el bennem és a bébike hol volt rácsatlakozva.:) Nem tudom miért akartam megnézni, ez csak úgy jött. Kíváncsi voltam rá és nem bántam meg, hogy megnéztem…


Aztán a szülésznő és párom elvitték fürdetni, megmérni a kis tököst, addig engem a doki összefoltozott. Gátmetszésre nem volt szükség, de azért repedtem egy kicsit. Pár öltéssel megúsztam, igazából nem annyira gáz a helyzet, mint először gondoltam. De ismét úgy volt, mint 2 és fél évvel ezelőtt. A szülés utáni ellátás jobban fájt, mint maga a szülés. Na arra nem mondanám azt, hogy jó élmény… Ráadásul eléggé sok vért vesztettem és még a doki is nyomkodta ezerrel a hasamat, hogy jöjjön ki belőlem minden cucc:S Na az sem volt kellemes. De jelentem, túléltem. :)

Egyszer csak megláttam az ajtóban a két szerelmemet és kérdeztem, hogy na mennyi is az annyi. Enyhén szólva meglepődtem, amikor nagy vigyorral mondták, hogy 4560 g és 59 cm az én ici-pici kis drága csomagocskám. Mondtam, hogy az lehetetlen, tuti rossz a mérleg. De nem, tényleg annyi volt. Úgyhogy az én kis óriásbébim jó kis súlyt összeszedett odabent.:) Azt hiszem tényleg nem lett volna semmi baj, ha korábban születik :d Valószínű akkor lett volna normál súlyú.

Végzett velem a doki, gratulált majd elköszöntünk egymástól, hisz ő még ment haza aludni, mert épp édes álmaiból verték fel hajnalok-hajnalán. Bár sok dolga nem volt, összesen szerintem egy órát nem volt bent a kórházban. De reggel 9-re jött vissza, úgyhogy még pihennie kellett.

Mi pedig édes hármasban reggel 6-ig együtt voltunk a szülőszobán. Nem tudom miért ilyen sokáig, de azért jó volt még kicsit nyugiban együtt lenni. Bár nem mondanám, hogy nagyon megviselt a szülés.


Egy szó mint száz, ismét egy gyors, de csodás szülésem volt, aminek nagyon örülök. De valahol tudtam, hogy így lesz, mindig is úgy készültem rá, hogy ismét a világ legcsodálatosabb élményében lesz részünk párommal együtt. Így is lett, egy gyönyörű egészséges kis hurka gyurkának adtam életet, aki azóta is bearanyozza minden percünket.


Azért azon elgondolkozok ezek után, hogy ha bevállalunk egy harmadik kis csodát, akkor valahova a kórház közelébe költözünk. Mert nem vagyok benne biztos, hogy legközelebb odaérünk.:)


(A mellékelt képen már 3 hetes a kis Gombóc Artúr. :))




Írta: Nirvi, 2012. május 15. 09:08
Fórumozz a témáról: Zente születése fórum (eddig 26 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2020, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook