Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Babák & Mamák témák » Zazababám, avagy egy igazi CSODA megszületése cikk

Zazababám, avagy egy igazi CSODA megszületése


Sokan, sokszor mondták nekem, hogy egy baba kihordása és megszülése egy igazi Csoda, de ezt mindaddig nem értettem míg meg nem tudtam, hogy a szívem alatt hordom az én igazi kis CSODÁMAT (csupa nagy betűvel)!

Mert akárki akármit mond, egy nő csak akkor élheti ezt át, hogyha már megtapasztalja azt a 9 hónapot és a szülés örömét! Én már túl vagyok ezen, a pocakosság minden napját élveztem és a szülésem is nagyon könnyűre és szépre sikeredett!

Zazababám, avagy egy igazi CSODA megszületése

2008. november elején éreztem, hogy nem bírom olyan jól a munkát és hogy nagyon fáradékony vagyok, a mensim is késett, így vettem egy tesztet, bent a munkahelyemen meg is csináltam, de negatív lett.

Így mintha mi sem történt volna dolgoztam tovább, pár órával később bejött egy barátnőm és kérdezte, hogy mi lett a teszt eredménye, mondtam negatív, de ott van a polcon nézze meg. Erre felnevetett és közölte, hogy Ő úgy tudja, hogy ha két csík van a teszten az pozitívat jelent, mondtam neki, hogy ne viccelődjön velem, de megnéztem és tényleg az volt.

A terhességem teljesen problémamentes volt, semmi rosszullét, semmi kellemetlenség, csak max. annyi, hogy már nem bírtam a munkát (18 órát álltam egy vendéglátóipari egységben a pultban). Így nem is dolgoztam sokáig, január közepén elmentem táppénzre.

A 18. heti ultrahangon megtudtam, hogy fiam lesz! Hát annyira örültem, hogy kifolyt a könny a szememből, de megszólalni nem tudtam. A dokinő még meg is kérdezte, hogy ez baj? Mire mondtam neki, hogy dehogy baj, ennél jobb hírt nem is mondhatott volna!

Minden a lehető legjobban alakult, a dokim azt mondta, hogy úgy zajlik az egész, ahogy a nagykönyvben megvan írva.

A 28. heti UH-n jól megijesztettek, a vizsgálatot végző doktornő csak csóválta a fejét, hogy ez bizony nem jó, mikor kérdeztem tőle, hogy mi a baj nem válaszolt, csak annyit mondott, hogy nagy a kamrák közötti távolság, de nem magyarázta el, hogy ez mit jelent.

Senki nem volt hajlandó nekem mondani semmit, csak annyit mondtak, hogy egy hét múlva menjek vissza kontroll UH-ra. Sírva jöttem ki a rendelőből, hívtam anyut, aki mondta, hogy hívjam fel a dokimat és menjek el hozzá, ez meg is történt! Az orvosom próbált megnyugtatni, hogy ugyan tényleg kicsit nagy a távolság, de nem kórosan és elmagyarázta, hogy ha nagyobb lenne a távolság az vízfejűségre utalna, de még benne vagyunk a "megengedettben", megnyugtatás végett elküldött egy doki ismerőséhez, aki megnézett újra ultrahangon még másnap, ő is csak az orvosomat tudta megismételni, egy héttel később a kontroll UH-n azt mondták, hogy minden rendben, de azért két hét múlva menjek újra, ott is mindent rendben találtak.

Július 20-ra voltam kiírva. Már előtte pár héttel éreztem néha enyhe görcsöket a hasamban, de az itteni fórumtársaimnak tanácsára nem ijedtem meg, forró fürdő és mindig elmúltak.

18-án reggel arra ébredtem, hogy görcsölget a pocim, de nem olyan vészesen, hát megpróbáltam visszaaludni, mondanom se kell, hogy nem sikerült, így méregettem az időt 10 percesre rendeződtek a fájások, gyorsan elmentem lefürdeni, de csaknem múltak el. Gyorsan még átnéztem a kórházi pakkom és felkeltetem drága anyukámat, hogy indulás van. Útközben eszembe jutott, hogy nevettünk még pelenkát, anyu mondta, hogy majd a kórház mellett veszünk valami boltban, de mondtam neki, hogy ráérünk, mert nem sűrűsödnek a fájások, hát bementünk egy áruházba, szépen 10 percenként megálltam egy kicsit, majd sétáltam tovább mosolyogva. A pénztáros csaj meg is kérdezte, hogy mikor szülök, mire anyu mondta neki, hogy most megyünk a kórházba.

Beértünk, felvettek az osztályra megvizsgáltak, NST, stb. a fájásokon kívül semmi nem mutatta, hogy baba lesz, délután mondta a doki, hogy akár ha akarok haza is mehetek, mert szépen lassan a fájások is elmúltak, így hazajöttünk, kissé csalódottan.

Másnak reggel 5 óra 8 perckor arra keltem, hogy ismét 10 perces fájásaim vannak. 7 óráig csak az időt néztem, majd elmentem wc-re, olyan hasmenésem volt mint még soha és pikk pakk 5 percesek lettek azok a fájások, anyu keltés, irány a kórház.

8.45-kor vettek fel az osztályra, de már kibírhatatlan fájásaim voltak, doki megnéz uh-n majd megvizsgál, remek: 3 ujjnyira nyitva, szülőszoba elfoglal. De már nagyon nem bírtam, iszonyú fájdalmaim voltak, szülésznő megkérdezte, hogy kérek e érzéstelenítőt, hát persze, hogy kértem, már sehogy se volt jó, se ülve, se állva, se járkálva. Pár perccel később bejött hozta a dokit magával, papír aláír és üljek fel az ágyra és ne mozogjak...kösz.

EDA-t kaptam, 10 perc múlva semmit nem éreztem csak azt vettem észre, hogy remegek, de nem fáztam, csak remegtek a lábaim meg a kezeim és beszélni is vacogó szájjal beszéltem, anyuval hallgattuk a rádiót, énekeltünk, sztorizgattunk, és hangosan nevetgéltünk, tehát nagyon jól éreztük magunkat.

11.40-kor bejött a szülésznő és mondta, hogyha olyan érzésem van, mintha kakilni kéne szóljak, mondtam neki, hogy hát mintha olyan érzésem lenne, de nem biztos, mondta, hogy nem hiszi, de megvizsgál, egyszer csak felkiált, hogy "Ó, ó" és kirohant! Te jó ég, nagyon megijedtem, hogy mi lehet a baj fél perc múlva jön vissza a dokival és ő is megvizsgál, mire közli velem, mert látta, hogy kétségbe vagyok esve, hogy: - teljesen nyitva a méhszáj, anyuka felkészült? Ugyanis most szülünk!

Jah, hogy ez volt az az Ó, ó.

- Oké drága doktorúr, de mégis hogyan?

- Hát ha fájást érez, nyomjon.

- De nem érzem a fájásokat.

- Nem baj majd akkor én mondom, hogy mikor jó?

- Jó.

Feltérdelt mellém a hasamra rakta a kezét és mondta, hogy csukjam be a szemem, ha azt mondja, hogy most és akkor nyomjak ahogy csak tudok. Nah MOST!

Hát én nyomtam egyet, majd mély levegő, még egyet, anyu felkiáltott, hogy látja a fejét. A szülésznő meg, hogy szép hajas baba.

Kicsi szünet, na még egyet, minden erőmet összeszedtem és nyomtam, mire kinyitottam a szemem már a hasamon volt a CSODA! Mázasan, ráncosan, de az én CSODÁM ott feküdt a hasamon és nézett rám a pici barna szemeivel, semmi mást nem tudtam neki mondani, csak annyit, hogy "szia kisember, mostantól egy jó darabig ezt a fejet kell nézned, én vagyok az anyukád. Én vagyok az anyukád, én vagyok az anyukád!"

2009. július 19-én 11 óra 55 perckor született meg a kisfiam Zalán Zoltán!

Drága anyukám vágta el a köldökzsinórt, ott akkor elsírta magát, én is sírtam.

Elvitték rendbehozni, anyu ment vele. Addig engem összestoppoltak, mert mint később kiderült számomra, vágtak is, meg repedtem is, de én erre egyáltalán nem is emlékeztem. Majd egy pár perc múlva visszahozták Zazámat, 3 órát voltunk együtt, soha nem felejtem el azt a 3 órát, anyuval felváltva sírtuk el magunkat!

Most már elmúlt fél éves, IMÁDOM!


És most már megértem azokat az embereket, akik azt mondják, hogy egy babát várni és megszülni egy igazi CSODA (csupa nagy betűvel)!




Írta: Dóry87, 2010. március 22. 16:03
Fórumozz a témáról: Zazababám, avagy egy igazi CSODA megszületése fórum (eddig 27 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2019, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook