Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Lélek & Szerelem témák » Villanások az ifjúságomból II. rész cikk

Villanások az ifjúságomból II. rész


Úgy érzem örökké adósa maradtam Édesapámnak, mert elmulasztottam vele egy utolsó találkozást.
Villanások az ifjúságomból II. rész
pixabay

Kicsit kicsapongok most a 18 évvel ezelőtti életembe, aztán újra visszatérek gyermekkoromba. Harmincöt éves voltam, Szilárddal éltem akkor együtt élettársi kapcsolatban. Épp a lakásunkat csinosítgattuk. Bejárati ajtócsere volt és a gáz bevezetése, utána festés és mázolás.


Az eredeti terv szerint augusztus 8-án utaztunk volna Édesapámhoz, de a lakásfelújítás felemésztette pénzünket. Úgy döntöttünk, hogy majd szeptember elején látogatjuk meg Őt új lakóhelyén. 2000. augusztus 16-án – csütörtök délelőtt – még sms-eket váltottunk Apuval, aztán délután történt valami. Ő kiült a rekkenő hőségbe a verandára tájképet festeni, aztán egyszer lefordult a székről. Lebukfencezett a lépcsőn és meghalt. A szíve felmondta a szolgálatot 59 éves korában. Én ezt pénteken reggel tudtam meg, mikor bekapcsoltam a mobiltelefonomat, a nyaralás derekán.


Azóta is furdal a lelkiismeret, hogy nem voltam a megfelelő időben a megfelelő helyen, hogy mennyi mindent kellett volna még megbeszélnünk. Sokszor felnézek kora este az égboltra. Látok egy apró csillagot… Arra gondolok, hogy az ott Apám csillaga, s mellette egy pici kis bárányfelhőt is. Az ott Apám felhője. Ül a felhőcske párnáin, s issza a sörét. Figyel engem… a távolból szeret, és óvó tekintettel vigyáz rám. S talán megbocsátja azt az elmaradt látogatást is… Talán…

Időnként rémálmom van a mulasztás miatt. Azt álmodom, hogy találkozom Apámmal. Még él, de tudom, hogy meg fog halni. Ő is tudja. Eljön hozzám, és összepakolok neki dolgokat, apróságokat, melyekre abban a másik dimenzióban szüksége lehet. Zseblámpát, kávéfőzőt, a kutyám csipogó sünijét. Csupa olyan dolgot, melyekre tudom, hogy életében is őrülten vágyott volna, s addig rágta volna a fülemet érte, míg neki nem adom. Nem hagyott volna békén, olyan volt, mint egy gyermek, ha megtetszett neki valami nem nyugodott meg, míg meg nem szerezte. Aztán megjelenik a testvérem, indul a temetésre, nem akarok vele menni, mert nem hiszek abban, ami történni fog, és nem akarom odaadni neki a szatyrot sem. Erőszakkal elviszi a pakkot és eltűnik az álmomból az autójával. Lefekszem aludni, de a pihenés csak egy meddő próbálkozás. Vergődöm, hánykolódom az ágyamban. Nyugtalan vagyok. Másnap 12-kor indul a vonat, amellyel apám szülőfalujába kellene utaznom. 11-kor, muszáj lenne indulnom a lakásomból, ha nem akarom lekésni, de én itthon molyolok, elvacakolom az időt. Feleszmélek, hogy elment az idő. Rohanok a 24-es villamossal a Keleti-pályaudvarra, de már csak a távolodó vonat hátulját láthatom. Megint valamiről lekéstem és valamit elmulasztottam. A saját verejtékemben fürödve riadok fel, ijedten ülök fel, és nehezen értelmezem a körülöttem lévő valóságot… Aztán megkönnyebbülök, hogy ez csak álom volt… Egy szörnyű álom, de Apám már valóban nem él és én semmit nem pótolhatok.


Ennek a halálesetnek kapcsán döbbentem rá, hogy én erőmet felhasználva akarok meghalni, mert minél keményebben dolgozom, annál többet élek. A maga kedvéért élvezem az életet. Az élet számomra nem rövid gyertya, hanem ragyogó fáklya, amelyet egy ideig a kezemben tarthatok, és azt akarom, hogy olyan fényesen égjen, amennyire csak lehet.

Fiatalabb koromban a halál idegen volt számomra: egy telefon, egy levél, egy információ olyan emberekről, akiket nem, vagy alig ismertem. A halál más otthonokba látogatott, más helyekre. Az emberek egyszerűen emlékké fakultak. De ez valódi érzés volt és ostorcsapásként fájt. A koporsó mellett álltam Apám holteste mellett, és a halál suttogott a fülembe hideg leheletével, szeretteim és saját halandóságomról. Csak néztem Apám fehér arcát és már ott hiányzott, éreztem az űrt, amely utána maradt, mintha életem egy darabját vették volna el tőlem. Arra gondoltam, hogy végső soron nem uralkodhatunk életünk fölött, nem tudjuk megállítani a hullámokat, melyek majd összezúznak. Csak azt tanulhatjuk meg, miként lovagolhatjuk meg őket, magunkhoz ölelhetjük mindazt, amit kapunk, felhasználhatjuk gyarapodásunkhoz, elfogadva önmagunkat, erőnket és gyengeségünket, szeretetünket. elfogadva mindent Megtéve amit lehet, együtt sodródva a többivel.


Sokak számára, akik ismerték Őt, különösnek tűnhet, hogy ennyire kötődtem Édesapámhoz. Ő mindig csak a saját vágyainak élt, talán kissé gyermekien önző módon, nem törődve a környezetével. Kitartóan bízott abban, hogy a holnapok mások, szebbek, jobbak lesznek. Mégis csodáltam pillanatnyi lelkesedését a világ apró csodáiért. Imádta a természetet, rajongott a fákért, növényekért, az állatokért. Saját puliját, Gombócot, mindenkinél jobban kedvelte. Talán, mert a kis négylábú nem tudott látványosan tiltakozni kissé rapszodikus életvitele ellen. Látta és érezte a harmóniát és az energiát az erdőkben, a források csobogásában és a nap sugarában. A társadalom lüktetésnek zaját nem szerette. Kerülte a hangos nagyvárosokat és a tömeget. Időnként képtelen volt elviselni a két élettér eltéréseiből születő feszültséget. Olyankor kocsmákba menekült, ivócimborákkal vette körül magát, hogy elnyomja belső énje lázongásait. Vágyott a belső csendre, mégsem tudott létezni benne. Lelkét örökké elégedetlenség és nyugtalanság kínozta. Pedig valahol ott belül érezte, hogy nincsenek hétköznapi pillanatok. Tudta, hogy az élet minden pillanatában az élet minősége forog kockán. A séta, az ülés, a szemét levitele ugyanannyi figyelmet érdemel, mint egy tripla szaltó bemutatása. A pillanat minősége nem attól függ, amit kapunk tőle, hanem amit adunk. Egyetlen pillanatot sem érezhetünk mindennaposnak, bármilyen rutinszerűnek tűnjék is.


Szeretném most elmondani Apámnak, hogy egy ideje bátor lélekkel járom az életem útját és felismertem, hogy az igazi gyógyulás a szívben gyökerezik. Rádöbbentem, hogy miként alakíthatom életemet, s hogy önmagam megváltoztatásával az életem is megváltozott. Az út kezdete ott van, ahol éppen állok. Minden reggeli ébredés egy új lehetőség a boldogság megteremtésére. Minden az egyszerűség szintjén működik. Már tudok türelmesen várni, míg leülepszik a sár és kitisztul a víz. Nem mozdulok, míg el nem érkezik az idő, mert a megfelelő tett, történés magától adódik. Nem keresek őrült tempóban beteljesülést, mert az úgy is megadatik, de tárt karral ölelek magamhoz mindent, amit kapok. Három fontos kincsem van ott belül: az egyszerűség, türelem és az együttérzés. Egyszerű vagyok tetteimben és gondolataimban. Igyekszem türelmessé válni barátaimmal és ellenségeimmel, próbálok harmóniában élni mindennel. Talán lassan sikerül együtt éreznem önmagammal és megbékélnem a világgal.




Írta: Szederke66, 2019. január 12. 09:35
Fórumozz a témáról: Villanások az ifjúságomból II. rész fórum (eddig 15 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2019, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook