Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Lélek & Szerelem témák » Villanások az ifjúságomból III. rész cikk

Villanások az ifjúságomból III. rész


Budapesten születtem 1966 decemberében. Két éves koromig laktunk egy fővárosi albérletben, mert Anyám nevelőanyja – állítólagos unokáit szerető Nagyanyám – nem tűrte a gyermeksírást és gyűlölte a konyhájában száradó pelenkákat....
Villanások az ifjúságomból III. rész
pixabay

Előzménycikk: Villanások az ifjúságomból II. rész


Budapesten születtem 1966 decemberében. Két éves koromig laktunk egy fővárosi albérletben, mert Anyám nevelőanyja – állítólagos unokáit szerető Nagyanyám – nem tűrte a gyermeksírást és gyűlölte a konyhájában száradó pelenkákat. Mivel már születésem előtt is nyughatatlan lélek voltam, nem vártam ki az orvosok által előírt 9 hónapot. Az 1967-es év januárja helyett 1966. december 18.-án látni akartam a napvilágot. Koraszülöttként hagytam el az anyai méhet. Amikor Nagyapámnak a szülés után megmutattak, kétségbeesetten közölte Anyámmal, hogy takarjon le gyorsan, mert olyan csúnya vagyok, hogy menten elvisz a róka. Hát nagyon örülhettek nekem! Édesanyám ezt a korai érkezést azóta sem bocsátotta meg nekem, mert GYES-t csak az 1967. január elseje után született csemeték után fizetett az állam. Ez csak azért nem volt lekezelendő fejlemény, mert Anyámnak az egyetemi tanulmányai mellett dolgoznia is kellett, s nem tudta összeegyeztetni a munkát és a tanulást egy csecsemő gondozásával, csak úgy, hogy engem hetes bölcsödébe adott. Ez azt jelentette, hogy hétköznapjaimat egy csecsemőotthonban töltöttem, egy sivár rácsos gyermekágy fogságában, melyet sosem éreztem otthonomnak és enyémnek. A helyzettel nem lehetettem kibékülve, őrülten vágytam Anyám simogatására, ölelésére, szeretetére, ám ebben csak hétvégén lehetett részem. Sejtettem, hogy nincsen rendjén a dolog, egy kisbabának ebben a korban még az anyja mellett lenne a helye. Lázadtam is rendesen. Gondozónőim szerint oltári bömböléseket rendeztem, s kétségbeesésemben téptem a hajam. Időnként sikerült marokszám széthajigálnom tejfehér tincseimet szűkre szabott életterem körül. A lelkes ápolónők tanácsára sikerült már egy évesen megtapasztalnom, milyen tar fejjel létezni a világban. Időnként még most is a fülemben cseng saját síró gyermeki hangom: „Ildikó popa…”, az-az Ildikó kopasz. (Fordítás felnőtt nyelvezetre) Apám megelégelhette az e fajta családi életformát, s mivel nem látott más kilátást a lakáshelyzetünk megoldására, egy vidéki helyőrséget választott Heves megyében, ahol szolgálati lakást kaptunk. Harmadikos koromig laktunk ebben az apró faluban, mert Apám itt sem érezte jól magát. A következő szolgálati helye Eger mellett volt, majd 14 éves koromban költöztünk a Balaton mellé egy kisvárosba. Középiskolás éveimet a ennek a városnak a gimnáziumában töltöttem. Bár minden KISZ-es megmozdulásban vezéregyéniségként vettem részt, alapjában véve szorongásos, önbizalom-hiányos diáklány voltam. Az Ifjúsági Klub vezetője voltam a suliban, programokat szerveztem, Veres Pali bácsival tárgyaltam, mindezt határozottan és céltudatosan tettem, mégis jelen volt életemben egyfajta félelem. Sokszor okozott gondot egy szóbeli felelés, vagy kommunikálás egy felsőbb éves jóképű fiúval. Szégyelltem kopott, divatjamúlt ruháimat, s csak elbújva ettem meg, vagy elő sem vettem zsírpapírba csomagolt olcsó-kolbászos margarinos tízóraimat. Úgy éreztem, osztálytársaim lenéznek, megvetnek esetlenségemért. Akkor még azt hittem, hogy az anyagi dolgok, csinos ruhák, jó kaják hiányoznak az életemből, de alapjában véve nem így volt. Bizonytalanságom és önbizalomhiányom oka Anyám és Apám zaklatott házassága volt. Sok veszekedésre, hangos kiabálásra emlékszem. Nem, vagy csak nagyon ritkán ölelték meg egymást. Talán ilyen érzelmi megnyilvánulást nem is láttam tőlük. Ha tették is, ügyesen titkolták előttünk.

Anyám a maga módján szeretett és mindent megtett előrehaladásomért, egyet azonban nem sikerült megtanulnom tőle: NŐNEK LENNI. Természetes volt számára a jó bizonyítványom, keveset dicsért és simogatott. A legféltettebb kincs voltam testvéremmel, Attilával együtt az életében, de szeretetét ritkán mutatta ki. Hogyan is tehette volna, mikor őt sem jól szerették kislánykorában?! Anyámról lemondott az édesanyja, nevelőszülőkhöz került, akik kirakati babát, „skatulya babát” formáltak belőle, de mozgástere és lelki szabadsága nem volt. Ha valami nem úgy történt körülöttünk, ahogy Anyu azt elgondolta, nagyon kritikus volt. A hétvégéink úgy teltek, hogy szombaton nagymosást tartott – általában elúsztatta a fürdőszobát és az alsó szomszédot – mi pedig a Testvéremmel és Apámmal takarítottuk a lakást. Én a saját szobámat, a konyhát és a fürdőszobát, Attila az ő szobáját, Apám a nagyszobát. Csempét mostam, kádat súroltam, port töröltem, porszívóztam. Sokszor az egész szombatom ráment erre. Mikor a végére értem, Anyám az elismerő szavak helyett hibákat keresett. Még sokszor megjelenik egy vizuális kép: Végighúzta az ujját egy véletlenül kimaradt képkereten, s diadalittasan közölte, hogy már megint figyelmetlen voltam. Vagy odarohant a ruhásszekrényemhez, s a frissen felmosott és porszívózott szobapadlóra kiborította a tartalmát, hogy nem voltak rendesen hajtogatva a cuccaim. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy 52 éves fejjel sem arról vagyok híres, hogy vigyázban állanak a pulóvereim a ruhás polcaimon.) Édesanyám számára valahol természetes volt jónak lenni, jól teljesíteni az iskolában és otthon, amiért nem járt külön elismerés. Ám, ha valami nem passzolt az ő elgondolásával, akkor nagyon katonásan le tudott dorongolni. Kissé – kifelé – autokratikus személyiségű nő, belülről megterhelve gondokkal és önértékelési problémákkal. Ez az egész mentalitás rányomta a negatív bélyeget az Apámmal kötött házasságára is. Szüleim megtestesült ellentétei voltak egymásnak, sajnos nem a pozitív értelemben. Apu – talán művész hajlam miatt – kissé meggondolatlanul szórta a pénzt, csél-csapul élte mindennapjai. Anyu vagy belső indíttatásból, vagy a körülmények hatására nagyon spórolóssá vált. Az egészséges takarékosság nélkülözhetetlen egy háztartás vezetésében, de anyu 10 filléren képes volt problémázni. (Ma ezt már forintokon teszi, mivel ama fizetőeszközt kivonták a forgalomból.) Ez a probléma állandóan konfliktus és feszültség forrása volt a két ember között.

A mai napig – felnőtt fejjel sem – értem, hogy miért nem váltak el. A legrosszabb tulajdonságokat hozták felszínre egymás jelleméből. Mostani tapasztalatimmal biztos vagyok abban, hogyha időben ráébrednek különböző beállítódásukra, s útjaik kétfelé ágaznak, mind a ketten sokkal boldogabb és teljesebb életet élhettek volna. Találhattak volna másik társat, aki segít lehántani lelkükből a rettegést. Egy rossz házasság felemészti az életenergiánkat. Kapcsolataink nem tartanak feltétlenül addig, míg a halál el nem választ, és nem is kell, hogy így legyen, noha a legjobb szándék vezérel minket, vagy mások ezt várják el tőlünk. Az emberek a legkülönbözőbb célokból kerülnek össze, és egy kapcsolat akkor ér véget, ha a célját elérte. Némely kapcsolat a jellegénél fogva hosszú távon működik, mások nem. Noha az elkötelezettség, hogy együtt maradjunk, kompromisszumokon, áldozatokon, közösségen, nyíltságon, bizalmon és együttműködésen keresztül a lelki fejlődésünkhöz szükséges légkört teremti meg, nem szükségszerű, az, hogy egy ellehetetlenült helyzetben is makacsul kitartsunk mellette. Akár házasságról van szó, akár nem, egy kapcsolat végét bölcsen, ugyanazzal a tisztelettel kell kezelnünk, mint egy másik veszteséget. A párkapcsolatban élők egyike – vagy mindkettő – megbántottságot vagy elidegenedést érezhet, de lehet, hogy képesek rá – a megszületett gyermekek érdekében is – hogy jó barátok maradjanak. Ám bárhogy is álljon a dolog, a kapcsolat tiszteletet érdemel. Tíz év házasság és három év élettársi közösség felbomlása után írom, hogy becsüljük meg a célt, amelyet az együttélésünk szolgált, alapos kivesézéssel fordítsuk a javunkra, és tekintsük úgy, hogy esélyt kaptunk az okulásra és fejlődésre. Önmagunk érdekében tudnunk kell elengedni egymást, ha már egymás kezét fogva, egymást átölelve nem működik a dolog.

A válás legalább olyan jelentős dolog, mint a születés vagy a házasságkötés, gyakran még többet is lehet tanulni belőle. Két lélek szétválása mindig fájdalommal jár, de tudnunk kell, hogy a szél azért csap be bizonyos ajtókat, hogy újabbakat kitárjon előttünk. Csak egy életünk van, s azt nem mindegy milyen minőségben éljük le. Bár úgy tűnik, negatív okból és elfojtott bánattal és haraggal válunk el, mégis ideje beletörődnünk, hogy akár akarjuk tudatosan ezt a változást, akár nem, minden érintett számára ez a legjobb, bármi legyen is az ok, ami elválaszt vagy összetart bennünket. Rajtunk áll, hogy ezt a váltást a javunkra fordítsuk, jobban megismerjük önmagunkat, lelkileg gazdagabbak, többek legyünk, hogy az idő, amit együtt töltöttünk és az elválás ideje is gyümölcsöző legyen számunkra. Emlékezzünk az együtt töltött boldog időkre anélkül, hogy beléjük kapaszkodnánk, de annak tudatában, hogy emlékeink a szakítás idején átélt árnyoldalak és nehézségek ellenére is maradandóak. Mondjunk köszönetet mindazért, amiben osztoztunk, amit egymásnak adni tudtunk, akár kevés, akár bőséges volt, elismerve, hogy jelen képességeinkhez mérten minden tőlünk telhetőt megtettünk. Ismerjük el önmagunk előtt fájdalmas érzéseinket, amennyiben ilyen érzések támadnak, s fogadjuk el, hogy majd azok is elmúlnak. Tudjuk, hogy egy folyamat vége egy másik folyamat kezdetét teszi lehetővé, és mély fájdalmunkat idővel új tapasztalat öröme váltja fel. Mint két különálló, egyformán értékes lélek búcsút kell, hogy mondjunk egymásnak és az ottani érzésekbe belenyugodva a megtapasztaltakból szerzett bölcsességgel felvértezve, nézhetünk egy boldogabb jövőbe.




Írta: Szederke66, 2019. január 21. 13:58
Fórumozz a témáról: Villanások az ifjúságomból III. rész fórum (eddig 13 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2019, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook