Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze a belépési adatokat, egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ
Főoldal » Cikkek » Lélek & Szerelem témák » Villanások az ifjúságomból I. rész cikk

Villanások az ifjúságomból I. rész


52 éves nő vagyok. Életem lemezének B oldala forog. Úgy érzem, ideje kicsit visszatekintenem. Megvan a magam keresztje, mint mindenkinek, de a nehézségekből inkább igyekeztem tanulni, mint elkeseredni tőlük. Vallom, hogy semmit nem történik velünk véletlenül, minden egy tanulási folyamat része.
Villanások az ifjúságomból I. rész
A fotó csak illusztráció (Nelson L. Flickr)

Úgy születtem erre a világra, hogy nem én kértem, hogy itt lehessek. Kezdhetném így is, de nem teszem. Nem teszem, mert az élet egy csodálatos ajándék. Ajándék Édesanyámtól és Édesapámtól. Valamikor az 1960-as években szerelembe estek, egymás kezét fogva indultak egy boldogabb jövő felé, mint amilyen jelenben, a gyermekkorukban élhettek. Ha hibáztak is nevelésem során, nem tudatosan tették. Valószínű, hogy egyikük előtt sem lebegett megfelelő családmodell, melyből mintát meríthették volna harmonikus párkapcsolat alakításához. Azt, hogy hová születünk, nem választhatjuk meg. A szerencsésebbek, érzelemmel átitatott, anyagi jóléttel bíró családba érkeznek, de sokunknak nem adatatott meg ez a lehetőség. Sok olyan család van, ahol a szülők életvitele modellként szolgálhat a felnőtt éveinkben is. Ám szüleink nagy részének nem volt lehetősége elsajátítani a normális együttélés szabályait, így azt nekünk sem tudták közvetíteni. Sokunknak volt feszültségekkel terhelt nyugtalan gyermekkora. Későbbi éveink kudarcai miatt mégsem mutogathatunk vissza állandóan a gyökereinkre. Mi vagyunk a saját sorsunk alakítói, felnőtt fejjel a döntéseinket magunk hozzuk és azokért csak is, mi vagyunk a felelősek! Tudomásul kell venni, hogy bármennyire hárítjuk is őseink hibáit, időnként ugyanabba a folyóba léphetünk. Az ilyen helyzeteket sosem szabad kész tényként és pánikkal kezelni. Ha ráébredünk tévedéseinkre, felül kell vizsgálni azokat, leszűrni a konzekvenciákat, s emelt fővel tovább indulni. Meg kell tennünk önmagunkért! A fizika törvényei is segítenek ebben, hiszen lehetetlen kétszer ugyanabba a rohanó folyamba beletalpalni. Hideg folyóba léphetsz ugyan többször is, az érzés nem biztos, hogy túl kellemes lesz, de el kell hinned, hogy a víz már nem ugyanaz, s nem véletlenül érzed azt, hogy fázik a lábad.


Édesapám 1944-ben látta meg a napvilágot egy csenden Heves-megyében lévő faluban. Földműves, parasztcsaládból származott, ahol öten voltak testvérek. Négy fiú és egy lány. Apám volt a középső fivér. Ha rossz fát tett a tűzre, Nagyapám egyszerűen csak kikötötte a malac mellé a hátsó udvarba, vagy alaposan elnáspángolta. Ha egy jót akart enni, csennie kellett a bezárt éléskamrából. Időnként lekvárt, kolbászt vagy szalonnát lopott. Korán megtanult füllenteni, hogy kimagyarázza botlásait. Milyennek láttam őt? Apró, törékeny, de akaratos ember volt. Kb. 166 cm magas, 62-67 kg. Csontos, szikár férfi, meleg barna szemekkel. Bár jó szíve volt, mindenét megosztotta másokkal, időnként indulatai vezérelték. Sok ember kihasználta lelkileg és anyagilag is. Mindenét odaadta volna egy jó szóért, hogy szeressék és elfogadják olyannak amilyen és úgy, ahogy van. Ha bepörgött Anyámra, gyakran előfordult, hogy repültek a tányérok a konyhaszekrényből a kövezetre. Még fiatalasszony fejjel is szedegettem cserepeket, vigasztaltam riadt Anyámat, s időnként kötözgettem sérült lábujjamat, mert véletlenül a röpködő tányérdarabok útjában voltak. Apám egész életét egyfajta belső nyugtalanság irányította, sosem találta a helyét a Föld nevű bolygón. Már gimnáziumi tanárainak feltűnt a rajzórákon kézügyessége, tehetsége, melyet csak amatőr módon tudott élete derekán kamatoztatni. Negyven éves kora körül kezdett gyönyörű tájképeket festeni olajjal és temperával. Ezzel a technikával menekült ki a valóságból egy nem létező mesevilágba. A tájképfestés nehezen fért össze akkori foglalkozásával, mivel hivatásos katonaként kereste a kenyerét. Lelket rázó dolog lehetett egy szárnyaló képzeletű, kiváló fantáziájú embernek a mundér rabságában, parancsuralmi rendszerben pergetni hétköznapjait. Gondolom, hogy ennek folyománya volt, hogy gyermekkoromban helyőrségről-helyőrségre vándoroltunk. 14 éves koromig sikerült jó párszor lakóhelyet változtatnom.

Csak nehezen fogadtam el a tényt, hogy Apám ivott, alkoholista volt. A feszültségét úgy vezette le, hogy egyik cigit szívta a másik után. Ennek ellenére szerettem Apámat. Sokkal közelebb állt a lelkemhez, mint Anyám bármikor. Élete dereka táján szakított a katonasággal, radikális változásokat hajtott végre önmagában és maga körül. Negyvenegy évesen leszerelt, s átnyergelt a Magyar Állam Vasutakhoz. Kitanulta a mozdonyvezető szakmát, és majdnem 15 évig hozta-vitte a Nohab mozdonyokat. Ez már sokkal kedvére valóbb volt. Ötvenöt éves korában vonult nyugdíjba korengedménnyel. Édesanyám mellet több sikertelen válási kísérlet után sem találta a helyét. A gyermekkorunk a két szülőnk harcának kereszttüzében telt el. Apámnak időnként voltak kitörési kísérletei megromlott házasságából. Más nőkhöz menekült, vagy csak egyszerűen elköltözött otthonról. Sosem felejtem el, 16 éves voltam. Apám mezőgazdasági munkán volt egy alföldi faluban. Almát szedtek kiskatonákkal, ő volt a főnökük. Ott megismerkedett egy 28 éves magyar-történelem szakos tanárnővel, Ágotával. Mindent elsöprő érzelem alakult ki közöttük. Apám nem törődött semmivel. Elköltözött tőlünk egy albérleti szobába. Belső igényeinek megfelelően próbálta megteremteni új környezetét. Ülőgarnitúrát és rengeteg szobanövényt vásárolt. Mivel kis jövedelmű ember volt, mindent hitelekre. Tartozott a virágboltosnak, bankoknak, magánembereknek. Anyámnak nem adott egy fityinget sem a nevelésünkre. Édesanyám szerény alkalmazotti jövedelméből próbált felszínen maradni, s eltartani két serdülő gyermekét. Attila 13 éves volt akkor. Rendszeresen látogattam Aput új lakóhelyén, sokat beszélgettem vele. Mivel láttam a szüleim között feszülő ellentéteket próbáltam megérteni Őt. Két tűz közé kerültem. Éjjelente hallgattam Anyám forgolódását az ágyában, s időnként csendes, halk zokogását. Napközben éberen figyeltem Apám küzdelmét az önmaga által választott új élethelyzettel. Ha kellett, elhoztam a postáról a szerelmes leveleit, melyeket időnként fel is olvasott nekem. (Volt, amikor kifejezetten anyu kért meg erre a szívességre, mert szülőatyám a nyugtatókra ivott. Talán egyikük sem fogta fel, milyen sérülést okoznak ezzel egy tinédzser léleknek.) Én látványosan borultam ki a minket körülvevő bizonytalanságtól, míg a testvérem férfiak módjára, csendben szenvedett. Én hamar túltettem magam a dolgokon, ám az Öcsém volt a nagyobb vesztes, mert nem volt előtte egy követhető férfi példa. Mindig is szerette az apját, de felnézni sosem tudott rá. Testvérem sokáig is félt egy tartós kapcsolatot kialakítani. Jöttek-mentek a barátnői, háromévenként cserélődtek, de mikor egy kapcsolat véglegessé válhatott volna, diplomatikusan kihátrál a dologból, mert a tökéleteset kereste mindenkiben. Aztán Apám szeretői kapcsolata számomra nem követhető okokból szétzuhant, s ő bűnbánóan, ígéretekkel tele somfordált vissza adósságaival együtt Anyámhoz. Anyám segítségével sikerült kimászni az anyagi válságból, de nekünk kenyérre is alig jutott. Élte hétköznapi életét, hozta és vitte a vonatokat, ivott, és mindig azt hajtogatta, ha nyugdíjas lesz, elköltözik egy erdei kisházba. Ezt a dolgot meg is lépte, mikor megtehette, mert már nem szorította a mindennapos munka köteléke. Először Szilvásváradra költözött, majd Miskolc mellé, egy üdülőövezetbe. Bár időnként visszavágyott Anyámhoz, haláláig külön éltek. Volt egy kis háza, melyet akkori élettársa, Anna néni vett neki. A lehetőségeihez mérten rendbe hozta kívül és belül. Gyönyörű konyhakertet varázsolt a kicsiny lak körüli káoszból. Virágokat ültetett, s imádta az udvaron álló fenyőfákon rohangáló mókusokat. A sajátjának tekintette az élet apró teremtményeit. Mindenre nagyon büszke volt, mindent, ami körülvette sajátjaként kezelt. Friss hegyi levegőre ébredt reggelente, látszólag megvalósította álmait, mégis magányosan, vagy társas magányban teltek napjai. Váratlanul halt meg, 2000 augusztusában.

Érzékelésen túli távlatból nézve, a születés és halál a változások nyilvánvaló kezdetét és végét jelentik. Minden elmúlik. Egy ember elmúlása lehet méltóságos, vagy kínkeserves. Az átmenet egyszerre mélyen szántó és kihívásokkal teli, mind azok számára, akik megváltoznak, mind szeretteik és barátaik számára, akiket hátra hagytak.


(Folytatás következik.)




Írta: Szederke66, 2019. január 5. 15:33
Fórumozz a témáról: Villanások az ifjúságomból I. rész fórum (eddig 16 hozzászólás)

Ha ez a cikk tetszett, az alábbiakat is ajánljuk figyelmedbe:


Minden jog fenntartva © 2005-2019, www.hoxa.hu
Kapcsolat, impresszum | Felhasználói szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Facebook